Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.
IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)
Odaadó híve, a volt külügyminiszter, Gratz Gusztáv szerint tervéhez a király francia részről (ám pontosan nem tudni kiktől) jövő ismételt ösztönzést kapott: „Arról is biztosították, hogy Franciaország a restaurációt a maga érdekei szempontjából továbbra is kívánatosnak tartja és azért azt, amennyire tőle telik, elő is mozdítja.” Megemlékezik a nyugati támogatásról Károly egy másik fontos segítője, Lehár Antal is: „Őfelsége annyira meg volt győződve arról, hogy a nagyantant [az ő] vállalkozását fedezni fogja, hogy határozott ellenvetésem dacára [..] Sopronba indult. Nekem nem maradt más, mint követni őt. […] Őfelsége szilárdan arra hagyatkozott, hogy az antant nem fogja cserben hagyni.”
A király végül – többszöri halasztás után – 1921. október 19-én, némileg váratlanul indult újra útnak. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a nyugat-magyarországi területek ügyében zajló, a magyar fél részéről sikeres velencei tárgyalások és a jegyzőkönyv aláírása után a kormány elrendelte, hogy az Ostenburg-különítmény október 23-ig minden körülmények között térjen vissza a fővárosba. Bethlenék természetesen tisztában voltak azzal, hogy az Ostenburg- és Lehár-féle egységek katonai támogatást nyújthatnak egy újabb restaurációs kísérlethez, ezért feloszlatásuk, pontosabban a hadseregbe való beolvasztásuk kiemelt jelentőséggel bírt számukra. Károly emiatt lépéskényszerbe került, hiszen még a lefegyverzés előtt meg kellett érkeznie. Másrészt pedig a svájci kormány tudtára adta, hogy csupán október végéig élvezheti az alpesi ország vendégszeretetét.
A svájci Ad Astra légitársaság Junkers Ju F-13 típusú utasszállító repülőgépe, amellyel Károly hazatért. A leszállás után a Cziráky-major mellett őrzik. (iho.hu)
Érdemes kitérnünk arra, hogy eközben Bethlen István miniszterelnök – tőle igencsak szokatlan módon – ütemet tévesztett, amikor egy Pécsett elmondott beszédében arról értekezett, hogy Magyarországnak van törvényes királya, akit csupán a körülmények gátolnak uralkodói jogainak gyakorlásában, viszont egy alkalmasabb időpontban a kérdés megnyugtató rendezése érdekében mindenképp tárgyalásokat kell folytatni a nagyhatalmakkal. Egyértelműen összecseng ezzel Horthy kormányzó szeptember 4-én Károly svájci tartózkodási helyére, Hartensteinbe küldött levele, melyben biztosította a volt uralkodót, hogy „semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy jelenlegi pozíciómhoz minden áron ragaszkodjam. Ellenkezőleg, türelmetlenül várom azt a percet, amikor súlyos gondokkal terhes tisztemet átadhatom.” De hozzátette azt is, hogy „külpolitikai okok miatt a restauráció jelenleg kivihetetlen”. Tudjuk persze, hogy a kormány jobban örült volna, ha a király egy távolabbi országban tölti emigrációját, ám „áthelyeztetniük” nem sikerült.
Visszatérve az eseményekhez: Károly repülőgépe Cziráky József gróf dénesfai birtokára szállt le október 20-án, másnap délelőtt pedig már lázas kormányalakítási megbeszélések folytak, melyek eredményeként miniszterelnökké Rakovszky Istvánt, külügyminiszterré Andrássy Gyula grófot, pénzügyminiszterré Gratz Gusztávot, hadügyminiszterré pedig Lehár Antalt nevezte ki a király. Ám, ha hihetünk Gratznak, formálisan egyikük sem fogadta el a megbízást arra hivatkozva, hogy szerencsésebb lenne, ha a kormány kinevezése a sikeres budapesti bevonulás után történne meg.
Egy másik felvétel ugyanarról a géptípusról (iho.hu)
Ezután Hegedűs Pál, Lehár Antal és Ostenburg-Moravek Gyula működésbe hozták a hadi gépezetet. Október 21-én késő este indult el a királyt és csapatait szállító vonatszerelvény Sopronból Budapest felé. A hír megérkezése után azonnal összeölő Minisztertanács gyorsan és magabiztosan reagált, amikor határozatban kijelentette: „Károly király az uralkodói jogok gyakorlását az 1920. évi I. te. értelmében át nem veheti, és ismét el kell hagynia az ország területét”, valamint: „hasonló tartalmú kormányközleményt kell kiadni mind a hazai, mind a külföldi lapoknak”. A reggeli minisztertanácsi ülésen személyesen is részt vevő külügyminisztert, Bánffy Miklóst még azelőtt keresték fel a szövetséges hatalmak budapesti képviselői, hogy az ott született külpolitikai vonatkozású döntést és a szövetséges hatalmak tájékoztatását végrehajthatta volna. A neki átnyújtott levél, melyet nem sokkal korábban Thomas Hohler brit főbiztosnál fogalmaztak, erélyes tiltakozást tartalmazott. Az események időrendjét tekintve megállapíthatjuk tehát, hogy – ellentétben bizonyos vélekedésekkel – az ominózus diplomáciai tiltakozást a magyar külügyminiszter egyszerűen nem „rendelhette meg”. Természetesen a kisantant képviselői is felkeresték Bánffyt, Horthyt, de még Bethlent is, hogy elítéljék a király magyarországi tartózkodását.
Horthy közben (Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter útján) levélben próbálta lebeszélni a királyt a vállalkozásról, s csaknem ugyanazokat az érveket vette elő, mint húsvétkor, az első restaurációs próbálkozás idején. Felajánlotta továbbá Károlynak, hogy csapatai nélkül jöjjön a Várba, a tiltakozó jegyzékeket maga nézze meg, és személyesen beszéljen a nagyhatalmak képviselőivel. A levelet a király sosem vette át.
Horthy Miklós a Parlament lépcsőjén. A kormányzó jobbján Bethlen István (nkp.hu)
Nem túlzás azt mondani, hogy a kialakult helyzet több szempontból is vészjósló volt. A soproni népszavazás ügyében létrejött kompromisszum egyértelműen veszélybe került, a csehszlovákok és a délszlávok mozgósításba kezdtek, miközben a nagyhatalmak közbelépését követelték. Az irányukból érkező vád, miszerint Károly a magyar kormány támogatását élvezi, nyilvánvalóan nem állta meg a helyét. Újfent Beneš ment a legmesszebb, amikor a soproni népszavazásról rendelkező velencei egyezményt kerek-perec semmisnek nyilvánította. Veszélyt jelentett ráadásul az is, hogy a Nyugat-Magyarországon állomásozó csapatok közötti ellentétek egyre mélyebbek voltak, s amennyiben a karlista katonai erők az Őrvidékről Budapestre távoznak – töprengtek Horthyék –, az erőviszonyok számottevő módon megborulnak. Így az osztrákok területen kívül tartása és a viszonylagos rend megőrzése is nehézségekbe ütközik majd.
A táborok közötti vita elmérgesedésére mutat rá, hogy a király által kinevezett miniszterelnök, Rakovszky István előbb Bethlen telefonhívásától vált ingerültté és üvöltve követelt „szabad utat” Károlynak, majd nem sokkal később ő hívta fel Bethlent, s közölte vele, a kormány „lógni fog”. A beszélgetést végighallgató francia követ szerint Bethlen a fenyegetéstől nem vált feszültté, arra a megszokott higgadtságával reagált.
A főváros felé tartó puccsisták vonata megmagyarázhatatlanul lassan haladt, s csak október 23-án reggel 7 órakor ért Budaörsre. A budaörsi csatában a kormányt támogató Nagy Pál altábornagynak Ostenburg-Moravek Gyula feszült neki, a legitimisták pedig egyértelmű erőfölényben voltak. Hogy elsősorban mégsem csatára készültek, hanem egy könnyed bevonulásra, jól mutatja Lehár Antal visszaemlékezése: „Meglepve bennünket, lövésekkel fogadtak. A tüzérség is riasztó lövéseket adott le.” Jól mutatják a legitimisták optimizmusát Hegedűs Pál, a fegyveres erők főparancsnokának sorai is: „jelentettem Őfelségének, hogy életemet és véremet örömmel áldozom hazámért és királyomért, de testvérharchoz nem vagyok kapható. Mire Őfelsége kijelentette: »Arról szó sem lehet, mert Beniczky [Ödön, néppárti politikus] mindent olyan jól előkészített, hogy pénteken zeneszóval masírozunk be a Várba.«”
A budaörsi csata (mandiner.hu)
Kisvártatva meg is indultak az első fegyverszüneti tapogatódzások, a király épp a szilárd jellemű Hegedűs tábornokot küldte, hogy a hatalom átadásáról tárgyaljon a kormánnyal. Hegedűs, miután tudomást szerzett a nagyhatalmak álláspontjáról és a Horthy-hű erők létszámának folyamatos növekedéséről, a visszavonulást tanácsolta Károlynak.
A királyt valóban elkeserítette a vérontás, hisz rövid idő alatt a kormánypárti oldal nagyjából 20 halottat és 60 sebesültet számolt, s a karlisták közül is már legalább öten meghaltak (igaz, a budaörsi csatát főleg az első világháború fényében nehezen lehet „véresnek” nevezni, de mégis magyar küzdött magyar ellen). Lehár ugyanakkor egyáltalán nem kívánta feladni: Mindent egy lapra kívántam feltenni és személyes vezetésem alatt akartam adni parancsot a támadásra. […] Azonban Őfelsége »tüzet szüntess«-t parancsolt.” A további, komolyabb öldöklést megelőzendő, újabb tárgyalások kezdődtek, most Gratz Gusztáv és Lehár próbálták jobb belátásra bírni a kormányt – sikertelenül. Sőt, az egyre elszántabb kormányhű erők a király vonatát kezdték el lőni. A megrémült és Szombathely felé menekülő uralkodó vonata előtt a síneket Komáromnál felszedték, majd végül október 25-én hajnalban Tata környékén elfogták és letartóztatták, s feleségével együtt még aznap Tihanyba szállították.
Cnobloch budapesti osztrák követ október 25-én így foglalta össze értesüléseit a király táborán belüli helyzetről és a váratlanul gyors vereség okairól: „A kormány csapatainak gyors sikere és a király meglehetősen tarka összetételű alakulatainak teljes demoralizálódása azzal magyarázható, hogy a csapatok tagjait hamis híresztelésekkel bírták rá, hogy Budapest felé vonuljanak. Részben elhitették velük, hogy csupán diszkíséretet kell adniuk a királynak, akit fényes fogadtatás vár a fővárosban, más részüket azzal vezették félre, hogy Budapesten kitört a kommunista forradalom és annak leverésében kell részt venniük. A győri és komáromi garnizonok katonáit azzal az állítással sikerült megnyerniük, hogy a kormányzó is letette a hűségesküt a királynak. Amikor azonban meggyőződtek a valódi helyzetről, a kormány mellé álltak és ezek a csapatok voltak azok, amelyek elvágták a király visszavonulási útját és ezzel csapatainak teljes széthullását előidézték.”
Többen – köztük Csernoch János hercegprímás – próbálták meggyőzni Károlyt arról, hogy önként mondjon le, ő azonban nem engedett, s azt hajtogatta, hogy egy felszentelt király önként semmiképp távozhat trónjáról. A királyi párt október 31-én Bajára vitték, s mivel ezután már nem térhettek vissza Svájcba, az antant foglyaiként megkezdték portugáliai emigrációjukat. Károly Madeira szigetén halt meg spanyolnáthában 1922. április 1-jén.
IV.Károly és Zita királyné Funchal városában, Madeira szigetén (Habsburg Ottó Alapítvány)
A nemzetközi helyzet fokozódásáról már szóltunk, a problémák azonban korántsem rendeződtek Károly eltávolításával. A Nagyköveti Konferencia egy október 24-én küldött jegyzékében azt kérte a magyar kormánytól, hogy Károlyt fosszák meg a tróntól és utasítsák ki az országból, 29-én pedig már – Beneš közbenjárására – a Habsburg-ház trónfosztása várták el. A csehszlovák miniszterelnök még azt is meglebegtette, ha Magyarország nem mondja ki valamennyi Habsburg trónfosztását, a csehszlovák és a jugoszláv hadsereg átlépi a határt. A nemzetgyűlés november 6-án végül megszavazta IV. Károly király és a Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi trónfosztását, ami 1620, 1707 és 1849 után már a negyedik – ám vélhetően tényleg az utolsó – volt a sorban.
Az októberi „királypuccs” egyik olvasata szerint az tovább fokozta Magyarország térségbeli elszigeteltségét: a kisantant még jobban erősödött, Csehszlovákia előbb Lengyelországgal, majd Ausztriával kötött a versailles-i békerendszer elismerését, és támadás esetén egymás megsegítését tartalmazó kétoldalú szerződést. A másik olvasat szerint viszont azzal, hogy a kormány határozottságot mutatott a Habsburg-restauráció ügyében, tulajdonképp a lehető legkisebb veszteségekkel vészelte át a fenyegető helyzetet: a megszállást sikerült elkerülni, a soproni népszavazást decemberben megtartották, 1922. szeptember 15-én pedig egyhangú szavazással vették fel az országot a Népszövetség tagjai közé. A kérdés e dimenziójában a kép tehát vegyesnek mondható, azt pedig már sohasem fogjuk megtudni, hogy vajon hogyan alakult volt Magyarország sorsa, ha nem Horthy Miklós, hanem Habsburg Károly áll 1921-től kezdve az élén.
Felhasznált irodalom: Ádám Magda: A két királypuccs és a Kisantant. Történelmi szemle, 1982. 25. évf. 4. sz. 665–713.; Gratz Gusztáv: Magyarország a két háború között. Budapest, Osiris, 2001.; Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája 1. Az első évek 1919-1924. Máriabesnyő, Attraktor, 2012.; Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008.; Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, Európa, 1990.; Lehár Antal: Egy katonatiszt naplója, 1919-1921. História, 1993. 15.évf. 11. sz. 3-50.; Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, Osiris, 1999.; Tóth Imre: Két Anschluss között. Nyugat-Magyarország és Burgenland Wilsontól Hitlerig. Pécs, Kronosz, 2020.; Veszprémy László Bernát: 1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Budapest, Jaffa, 2021.
Your share button code
