Móra Ferenc és a ’48-as legendák. Megemlékezés 1928-ban a Dohány utcai zsinagógában az aradi vértanúkról. Az aradi megemlékezések és a kivégzések helyszíne. A debreceni egyetem professzorának komor szavai a világháború előtt.
Október 6-a van, az 1848-1849-es szabadságharcunk utáni megtorlások jelképpé vált napja. A hazáért életüket áldozó hősök emléke előtt adózunk kegyelettel. A megemlékezésnek ezúttal egy némileg rendhagyó formáját választottam – kíváncsi voltam, hogy mit írtak a régiek október 6-áról? A két világháború közötti időszakból négy újságcikk egy-egy rövid részlete, kivonata álljon itt.
Az aradi 13 tábornok emlékműve (Pelenczei Balázs fotója, Wikimedia)
Az első szövegrészlet a Magyar Hírlap 1927. október 6-i számában Móra Ferenc: Az első október 6. című cikkéből való: „A Bach-korszakban természetesen ki se lehetett hangosan mondani a tizenháromnevét. Hiszen különösen kezdetben a Miatyánkot se volt tanácsos fönnhangon imádkozni. Pesten becsuktak valami ájtatos polgárt, aki a templomban nyomatékosabban találta elfohászkodni az Úr imájából azt a passzust,hogy »jöjjön el a te országod!« Az elfogulatlan bíróság megállapította, hogy Kossuth Lajosra célzott vele a megátalkodott rebellis. Vadnay Károly meséli az emlékei közt, hogy ők mint cserepárok megülték az első évfordulót, 1850-ben, valahol Verona körül egy mocskos csapszék különszobájában. Míg a padrone kint fülelt az uccán, hogy nem szaglásznak-e arra a Radetzky kopói, addig tizenhárom fiatal magyar baka — egy esztendővel azelőtt mind honvédtiszt — hallgatta villogó szemmel a tizennegyedik szavalatát: Van bosszú a felhők felett, áll a villámos ég! El lehet hinni Vadnaynak, hogy nem öreg korában találta ki ezt a visszaemlékezést, hanem csakugyan így ültek zomotort [hősi megemlékezést]. Hiszen forrófejű fiatal gyerekek voltak, akikre még a szánakozószívű cseh főhadnagy is azt mondta: Maguknak még igazság szerint iskolába kellene járni. Ki sejtette volna még akkor Kossuth kis katonái közül, hogy az egyikből közös ezredes lesz, a másikból hatvanhetes képviselő, a harmadikból hatvanhetes lapszerkesztő!”
A második kis szilánk annyira budapesti, hogy ugyan négy különböző újságból akartam példákat hozni, de ez nem maradhatott ki. Ismét a Magyar Hírlap, de most egy évvel későbbi (1928. október 6.) tudósítás: „A Ferencrendiek temploma helyett a dohány utcai zsidótemplomban tartja meg a függetlenségi párt október 6-iki gyászistentiszteletét.”
A cikk szerint miután a Ferencrendiek templomának igazgatója az ünnepély költségeit túl magasra szabta, „a régi függetlenségi párt vezetői fölkeresték Hevesi Simon főrabbit, akit arra kértek, hogy október hatodikán délelőtt a dohányutcai zsidótemplomban áldozhassanak az aradi vértanuk emlékének. Hevesifőrabbi a legnagyobb készséggel teljesítette ezt a kívánságot, nyomban elrendelte, hogy október hatodikán délelőtt a dohány utcai zsidótemplomban gyászistentisztelet legyen, egyúttal kijelentette, hogy személyesen fogja a gyászbeszédet elmondani. A régi függetlenségi párt tagjai részére a dohány uccai templomban külön helyet tartanak fenn, éppen úgy, mint mindazoknak a más vallásúaknak is, akik a gyászistentiszteleten részt akarnak venni. Az eddig a Ferencrendiek templomában tartott és a függetlenségi párt által hivatalosan rendezett gyászistentiszteletet tehát holnap, október hatodikán a dohányutcai zsidótemplomban tartják meg és a függetlenségi párt tagjai azon felekezeti különbség nélkül megjelennek.”
A harmadik rövid szemelvény az Erdélyi hírlap 1933. október 6-i számából való. Dr. Barabás Béla „Október 6.” című beszámolója arról, hogy hogyan találták meg a kivégzések eredeti színhelyét.
„Tizenkét éves gyerek voltam, amikor 1867. évben, augusztus havában Aradon gyűltek össze országos dalosversenyre az összes dalárdák, akik egy vasárnap délután kizarándokoltak a Vesztőhelyre. Ámde ez a hely nem volt megjelölve s hirtelen kellett ezt megállapítani. Az aradi negyvennyolcas honvédek hárman-négyen, közöttük az én édesapám, Barabás Péter is, akkor vasárnap, kora délután kisiettek a zsigmondházi területre s a Maroson lévő vízimalmok sváb tulajdonosaitól kérdezősködtek, akik közül két ember igazolta, hogy hol van a hely, hisz ők messziről végig nézték a kivégzést a hídról. Ez a feltevés elég volt arra, hogy oda leássák az apám udvaráról elvitt tizenháromágú száraz eperfát s egy fakeresztet. Eh vittem ki az édesanyám által kertünk virágaiból font koszorút s végig hallgattam az első ünnepélyt, amit sohasem felejtek el. A száraz eperfa törzsöké két-három évig volt ott s nemsokára az aradi honvéd-egylet négyszögű, alacsony terméskő-emléket helyezett el s erre 1874 évben, a 25 éves forduló alkalmával egy homokkő piramis lett ráerősítve, amely 10 lábnyira magasodott. Évenkint odazarándokolt M október hatodikén a kegyeletes közönség s odaemeltettük mi fiatalok az emlékdombot, senki a hosszú idők alatt nem tett kifogást a hely azonossága ellen s nem vitatta senki az emlékek téves elhelyezését. Most, hogy a véletlen — az 1932-ig árvíz vezetett rá az igazi sírhelyekre, azt az emlékdombot s az emlékkövet ide a várhoz, közel felfedezett kivégzési helyre kellene áthelyezni. De hát hol van az az erő és az a hatalom, amely a mai ellenszenves viszonyok között erre képes lenne s ki tételezi fel, hogy mi, magyarok erre engedélyt kaphatnánk. Ezt tehát ne bolygassuk.”
S legvégül, a nagy magyar nyelvész és finnugor-kutató, a népi mozgalom szellemi holdudvarában elhelyezkedő, erdélyi származású Csüry Bálint professzor intő szavai a Debreczeni Újság 1937. október 8-i számából. „A magyarságnak végzete az, hogy minden században új harcot kell vívnia létéért – mondotta Csüry Bálint professzor az egyetemi ifjúság október 6.-i gyászünnepén” – olvashatjuk a tudósítás címében. Hát még ha a derék professzor tudta volna, hogy a XX. században nem is egyszer kell ezt a harcot megvívni, hanem szinte végig… A tudósítás mindenesetre így szólt: „Az ünnepélyt az egyetemi gépház Tisza István Dalköre a Himnusz hangjaival nyitotta meg s utána dr. Csüry Bálint professzor, a bölcsészkar ezidei dékánja mondott ünnepi beszédet, amelyben meggyőző erővel bizonyította, hogy a magyarságnak végzete az, hogy minden században harcot kell újra vívnia, azért, hogy éljen. És a legkétségbeejtőbb az a lelki bénultság és tétlenség, amellyel általában nézzük a mai rombolást és a megsemmisülés felé vezető útat. Számadatokkal bizonyította be, hogy ha a magyarság ilyen rohamosan pusztul részben az egyke, részben egyéb káros nemtörődömség folytán, akkor a magyarság egy évszázad múlva teljesen letörpül és megsemmisül. – A trianon utáni magyarságnak nagy bűne, – mondotta a dékán – hogy nem találta meg azt az eszmét, amely összefogna rang és származás nélkül minden magyart, pedig egy ilyen összefogó gondolat igazán felemelné a magyart.”
Ma, a XXI. században október 6-a is arra int: meg kell ismerni elődeink gondolatait, meg kell ismerni és otthonossá kell tenni az időbeli hazánkat: a történelmünket. Még akkor is, ha október 6-án kioltott életek szűk két évtizedig megbélyegzettek voltak…
