A Világgazdaság (vg.hu) közli a hírt, miszerint október 19-én Moszkvában „Az 1956-os magyarországi események: a hidegháború korszakának színes forradalma” kerekasztal-beszélgetést tartott az Orosz Hadtörténelmi Társaság (Российское военно-историческое общество, latinbetűs rövidítéssel: RVIO). A tudósítás szerint az alábbiak hangzottak el: „Az a gondolat és tézis, miszerint ez spontán népfelkelés volt a szovjet elnyomás ellen, ma már nem állja ki a tudományos kritikát” – hangsúlyozta Mihail Mjagkov, az RVIO tudományos igazgatója, megnyitva a kerekasztal-beszélgetést. Mjagkov szerint „nagyrészt elhallgatták vagy jelentéktelenítették a Nyugat különleges szolgálatainak szerepét, amelyek részt vettek ezekben az eseményekben”. A különböző jelszavak alatt zajló tüntetések 1956. október 23-án kezdődtek Budapesten, de Mjagkov szerint gyakorlatilag azonnal megkezdődött a laktanyák és fegyverraktárak elfoglalása is. „És ez a mozgalom a népi tüntetésből azonnal nyílt lázadássá változott, amikor különleges szolgálatok munkatársait, rendvédelmi szervek dolgozóit, állami tisztviselőket öltek meg.” – tette hozzá. „Tudjuk, hogy a titkosszolgálatok adatai szerint a Vöröskereszten keresztül repülőgépekkel további mintegy 500 ember érkezett” – tette hozzá Mjagkov.
Kisebb tömeg olvassa a Forradalmi Híradót a Móricz Zsigmond körtéren (Bakancslista fb)
Hruscsov 1955-ben amnesztiában részesített korábbi magas rangú magyar katonatiszteket, akik a hitleri Németországot szolgálták, és a Nagy Honvédő Háború éveiben részt vettek a szovjet nép elleni népirtásban – tette hozzá Zdanovics. A szakértő szerint ezek a személyek Magyarországra visszatérve „megteremtették a magját” a későbbi fegyveres lázadóknak, akik kegyetlenkedéseket követtek el: áldozataikat felakasztották, felhasították a hasukat. Ezeket a bűncselekményeket dokumentálták, a fényképfelvételeket pedig az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) archívumában őrzik – tette hozzá Zdanovics. Zdanovics szerint az a kegyetlenség, amellyel a felkelők a szovjet katonákkal és saját állami tisztviselőikkel is bántak, „egyszerűen felfoghatatlan”.
Nos, a fentieket olvasva a magyar ember már csak legyintene – sajnos szinte már megszoktuk. Pedig a dolog nem így indult…
Amikor annak idején Jelcin orosz elnök Magyarországra látogatott, 1956-ot tragédiának nevezte, ráadásul ezt is hozzátette: „amely a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké”. Kissé távolságtartóbban beszélt a kérdésről Putyin orosz elnök. 2000-ben azt mondta: „Óriási hiba volt [az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak – Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 – a gyümölcse”. Az ötvenedik évfordulón, magyarországi látogatásán szintén visszafogottan nyilatkozott: „A múltban számos esemény terhelte országaink kapcsolatát, többek között az 1956-os forradalom. Az ezzel kapcsolatos szovjet magatartást 1992-ben Jelcin elnök értékelte és el is ítélte. Természetesen, a jelenlegi Oroszország nem egyenlő a volt Szovjetunióval, de ennek ellenére mi erkölcsi felelősséget érzünk mindezért.”
De közben valami változni kezdett. Az orosz állami tévé 2006-ban olyan dokumentumfilmet sugárzott, amelyben amerikai és más nyugati ügynökök tevékenységének, direkt provokációjának tulajdonították a forradalom kirobbanását. (Emlékszünk: ez az év volt, amikor Gyurcsány Totó kutyusát simogatta Putyin a Szemlő-hegyi Apró-villában; s ez volt az az év, amikor ismét vér folyt a budapesti utcákon a gyurcsányi erőszak miatt.)
2016-ban ugyanezt a vádat egy riportműsorban ismételték meg, s az elhangzottak miatt akkor a magyar Külügyminisztériumba kérették az orosz nagykövetet, akinek a részére szóbeli tiltakozó jegyzéket adtak át, mivel, ahogyan a tárca fogalmazott: „Senkitől sem viseljük el, hogy megalázó módon beszéljen az 1956-os forradalomról és a forradalom hőseiről”.
Végül, nem is olyan régen jött a „tankönyvbotrány”, amikor kiderült, hogy az új orosz történelemtankönyvben a magyar forradalmat súlyosan sértő kitételek szerepelnek. A magyar külügy fellépésének és jó kapcsolatainak köszönhetően sikerült arra ígéretet kapni, hogy az Oroszország történelme c. tankönyv szövegéből kikerül az állítás, miszerint a felkelők között „nem kevesen voltak a fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak egykori katonái”, helyette pedig az kerül be, hogy a „felkelők között nem kevés radikális elem is volt”. Átírásra kerül a Világtörténelem c. tankönyv is, amiben ugyancsak igyekeztek finomítani az 1956-os forradalommal foglalkozó rész megfogalmazásain. Az ígéret szerint minden iskolába az új verziók fognak kerülni.
Ami mostani kerekasztal-beszélgetést illeti, nehogy azt higgyük, hogy a RVIO pogácsázó öregurak és nyugalmazott katonatisztek egyszerű társasköre. Putyin elnöki rendelettel 2012-ben hozta létre, újjáélesztve az 1907 és 1917 létező Birodalmi Orosz Hadtörténelmi Társaságot. Ahogyan egykor, úgy ma is jelentős befolyása van az RVIO-nak az emlékezetpolitikában és az oktatásban is.
Nagyon sajnálatos, hogy 1956-at így emlegeti a hivatalos orosz emlékezetpolitika. Ez ugyanaz, mint amire a kádárizmus alapult. Sőt: ez a hitvallás maga volt a kádárizmus. Ennek alátámasztására hadd álljon itt a Kádár-féle Munkás-Paraszt Kormány, a gazdasági vezetők és a munkástanácsok képviselőinek értekezletéről Kádár felszólalása. A dokumentum, amelyet Varga László adott közre 1992-ben, az 1956. november 25-én az Országház épületében megtartott találkozó kivonatos jegyzőkönyvének tűnik, a valóságban azonban egy rádióadás szövege, amit úgy montíroztak össze. Ebből lássuk Kádár felszólalását:
„Október 23-án megkezdődött egy fegyveres felkelés. Ha a felkelés résztvevőit nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a felkelésnek a célja nem a népköztársaság rendszerének a megdöntése, hanem a vezetésben lévő hibák kijavítása volt. Ha a résztvevőket nézem, ha figyelembe veszem azt, hogy ez a felkelés kirobbant, ha figyelembe veszem azt, hogy az első lövés eldördülése után 3 órán belül elfoglalták a József telefonközpont nemzetközi vonalának osztályát, ugyanúgy, mint 1919. június 23-án, a proletárdiktatúra alatti ellenforradalmi felkeléskor. Ha figyelembe veszem azt a nagyszerű katonai szervezettséget, amelyik a telefonközpont mellett a gépkocsitelepet, a katonai raktárt, a Szabad Nép házát, a rádiót ostromolta és nagyrészt elfoglalta, akkor ebből a szervezettségből én nem tudom azt kihámozni, hogy itt jószándékú, becsületes, a rendszervezetésnek a hibáit kijavítani akaró emberek harcoltak volna egyedül. Ha hozzáveszem azt a nyilatkozatot, amit Allan Dulles, az amerikai külügyminiszter fivére, az amerikai kémelhárító rendszer főnöke kijelentett, hogy ők előre tudtak a magyarországi eseményekről, ha figyelembe veszem azt a beszélgetést, amit két fiatalemberrel folytattak ott a Gerő volt lakásánál, akik puskával strázsáltak, hogy szerezték ők a fegyverüket, és ez a két fiatalember elmondta, hogy 23-án délben közölték velük, hogy a Szabadság-hegy melyik telkén, annak melyik sarkában találják elásva a fegyvereket. Odamentek és megtalálták, akkor nem lehetett azt mondani, hogy itt csak felháborodott diákok kezdték ezt a felkelést.
A másik fő jellemzője az eseményeknek az, hogy a tűzszünet napján, október 30-án, a déli órákban, amikor a tűzszünet, mint kiderült, egyoldalú tűzszünet volt, megkezdődött Magyarországon az ellenforradalom. És később mind leplezetlenebbül és nyíltabban lépett fel. Ez kifejezésre jutott akkor is, amikor a kormányintézményeket és az államot védő csapatok a tűzszünetet szigorúan betartva, vígan ágyúzgattak különböző középületekre az ellenforradalmárok. Mert azokat én már egyszerűen jószándékú felkelőknek nevezni nem tudom. Kifejezésre jutott azokban a politikai fellépésekben, amiről itt a Marosán elvtárs beszélt, kifejezésre jutott azokban a katonai intézkedésekben, amit Nyugat-Németországban hajtottak végre, amiről az egyik nyugatnémet lap, a Berliner Zeitung rántja le a leplet és pontosan leírja, hogyan, miként mobilizálták a Nyugat-Németországban fegyverben tartott ellenforradalmi csapatokat és indították el Magyarország felé, ennek már csak ellenforradalom lehet a neve.
A kormány meg akarja fordítani azt a folyamatot, amely az előző hetekben az országban végbement. Aszovjet csapatok azonnali kivonása volt az elsőszámú követelés. Még csak Budapestről vonták ki a szovjet csapatokat, de az ellenforradalom azonnal fellépett. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy ez az út nem járható. Még mi történik azután? Kivonják a szovjet csapatokat, jön az ellenforradalom, megsemmisíti a nép hatalmát, és utána nincs semmiféle nemzeti függetlenség. Semlegesség deklarálása csak az első lépés. Utána már semmi különösebb fáradságba nem kerül egy hét múlva kijelenteni, hogy csatlakozunk az Atlanti Tömbhöz. Idehozunk amerikai csapatokat.”
Ez az elbeszélésmód uralja azután a magyarországi kommunista diktatúra nyilvánosságát, annyi különbséggel, hogy hamarosan kiderül: már az elejétől ellenforradalom.
Hogy az orosz RVIO részéről mi szükség volt most erre, éppen a 70. évfordulón – nehéz megérteni.
