Mackinder, a geopolitika atyja – a második részben a minket, magyarokat érintő birodalmi elképzeléseit mutatjuk be.
Az első részben említés szintjén előhoztunk pár XX. századi népességcsere – politikailag inkorrektül: deportálás – ötletet, majd Sir Halford John Mackinder 1918-as Democratic Ideals and Reality című könyvéből idéztünk egy drasztikus megoldási javaslatot Lengyelországgal kapcsolatban. Most pedig lássuk, mit írt szerzőnk rólunk, s miféle ötletekkel örvendeztette meg a párizsi békecsinálókat!
A Latin és Görög félsziget – Németország és Macedonia (a 8. térkép Mackinder „Democratic Ideals and Reality” c. könyvéből)
Először egy kis történelmi sztereotípia – a keleti német terjeszkedés farvizén:
„E három, a Deutschthum fő betörési irányát jelentő legszélső pontokon túl is sok elszórt német földműves- és bányásztelep létezik, amelyek közül némelyek egészen újkeletűek. Sok helyen előfordulnak Magyarországon, bár politikai célokból az ottani németek manapság igen nagymértékben azonosították magukat a magyar zsarnoksággal [Magyar tyranny]. Az erdélyi szászok osztoznak a térség magyarjainak kiváltságos helyzetében egy alávetett román paraszti népesség közepette.” Lábjegyzetben még hozzáteszi: „Az itteni kijelentéseket a Háború előtt érvényes állapotban hagyjuk meg, mert emlékük nagyobb erővel hat, mint a jövőnek ma még bizonytalan át-csoportosítása [regrouping].”
Ezután némi kurucos történelmi visszatekintés: „Bécs 1683-as ostromát követően az osztrák németek a tizennyolcadik században lépésről-lépésre nyomultak előre, kiszorítva a törököket maguk előtt Magyarországból, mígnem az 1739-es belgrádi szerződéssel rögzítették azt a vonalat, amely ezt követően több mint száz éven át a török hatalom és a kereszténység közötti határt alkotta. Az osztrákok ezáltal kétségtelenül komoly szolgálatot tettek Európának, de a következményként fellépő hatás – ami a horvátokat, magyarokat, szlovákokat és az erdélyi románokat illeti – csupán annyi volt, hogy a török uralmat a német uralommal cserélték fel.” Dixit.
A következő említés egy ugyancsak megcsontosodott nyugati sztereotípiához kapcsolódik. „Tekintsük csak a cseheket: vajon nem állták–e ki a bolsevizmus próbáját, és nem bizonyították-e be nemzetalkotó képességüket [asserted their capacity to nationhood] Oroszországban, bámulatos körülmények között? Vajon nem tanúsítottak-e rendkívüli politikai rátermettséget, amikor újból megteremtették és fenntartották a szláv Csehországot [Slav Bohemia], noha három oldalról Németország, a negyedikről pedig Magyarország szorongatta őket? Vajon nem tették-e Csehországot a modern ipar egyik nyüzsgő méhkasává és a modern tudomány egyik központjává? Belőlük legalábbis nem fog hiányozni sem a rend, sem a függetlenség iránti akarat.” Az orosz polgárháború alatt a cseh légiókat és ténykedésüket sokféle titulussal illeték már, világnézettől függően, de a nemzetalkotó képesség bizonyítékaként talán Mackinder az első. Hogy a Cseh-szlovák látensen egyet jelent nála, azon már fenn sem akadunk (merthogy a cseheket utoljára a középkorban „szorongattuk”, utána kénytelenek voltunk beérni a szlovákokkal az északnyugati irányú szorongatásaink során.)
És akkor megérkezünk a könyv megjelenésének idejébe: 1918, Párizsban éppen darabolják Európa vesztes felét.
„»Határvidéki« népeink sorában következőként a csehek és a szlovákok jönnek, akiket egészen a közelmúltig az Ausztria és Magyarországtól közötti határ vágott el egymástól, miként a lengyeleket is szétválasztották Oroszország, Poroszország és Ausztria határai. A csehek és szlovákok együtt talán kilencmillióan vannak; Európa egyik legéleterősebb kis népét fogják alkotni, és egy figyelemreméltó országgal rendelkeznek, amely szenet, fémeket, fát, vízi energiát, gabonát és bort kínál, s amely a Balti-tengertől és Varsótól a Bécsbe és az Adriához vezető fő vasútvonal közepén helyezkedik el.” Ennek nem kevéssé fait accompli szaga van – sőt, talán annál több is: egy, a nyugati döntéshozók fejébe kimozdíthatatlanul belerögzült hazugság expressis verbis kijelentése. Vélhetőleg nem okozott/okoz meghasonlást náluk az a csekélyke tény, hogy a két nép, amint megtehette – 1939 és 1993 –, úgy vált el egymástól, mint ocsú a búzától (– szereposztás vitatható). (Mellesleg érdemes itt is figyelni a ballib nyelvkisajátításra: a Tisoi szlovákia mindenhol „bábállam”: újságcikkektől wikipédiáig. De aztán 1945-ben a bábból előbújt a hiperdemokratikus Csehszlovákia gyönyörűséges tarka lepkéje…)
„The Seeman’s Europe” – Európát a tengeri illetve belvizi megközelíthetőség szempontjából meghatározó térkép (a 9. térkép Mackinder „Democratic Ideals and Reality” c. könyvéből)
„Ezután következnek a délszlávok – a jugo azt jelenti: dél – három törzsükkel: a szlovének, a horvátok és a szerbek. A számuk mintegy tizenkétmillió. Őket is az Ausztria és Magyarország közötti határ szakította szét; továbbá az egymással vetélkedő latin és görögkeleti egyházhoz tartoznak. Bárki számára, aki ismeri a Balkánt, valóban ékesszóló tanúságtétel az osztrák-magyar zsarnokság hatásáról, hogy a római katolikus szlovéneknek és horvátoknak meg kellett kötniük görögkeleti orthodox szerbekkel a Korfui egyezményt. A délszlávok kijutást fognak nyerni az adriai dalmát kikötőkhöz, és a világ egyik vasúti fővonala halad majd végig a Száva völgyén Belgrádig, majd a Morava és a Marica „folyosón” keresztül Konstantinápolyig.”
„Románia következik most Európa középső része keleti felének államai között. Románia természetes központja a Kárpátok nagy erődje, Erdély, termékeny völgyeivel, ércekben gazdag hegyeivel, olajkútjaival és pompás erdeivel. Az erdélyi parasztság román, de a magyarok és a „szászok” egy „kiváltságos” kisebbsége volt az uralkodó. Itt sem volna egészen lehetetlen államférfiúi teljesítmény egy méltányos lakóhely-cserének, vagy a román nemzetiség teljes elfogadásának megszervezése [Here again it should be no quite impossible feat of statesmanship to arrange for an equitable exchange of homes, or a full acceptance of Rumanian nationality], bár el kell ismerni, hogy a szászok és a románok közötti ellenségesség nem olyan éles, mint a poroszok és a lengyelek között.”
„Most pedig a magyarokról és a bolgárokról. Az igazság az, hogy mindkettőjüket kihasználták a poroszok, jóllehet nem álltak porosz uralom alatt. Mindenki, aki ismeri Budapestet, tudatában van annak a mély idegenkedésnek, amelyet a magyarok a németek iránt táplálnak; a legutóbbi szövetség szigorúan érdekekből fakadó, nem pedig szívbéli szövetség volt. A mintegy egymillió főből álló uralkodó magyar kaszt saját fajának másik kilencmillió tagjával szemben éppúgy elnyomó volt, mint az alávetett fajokkal szemben. A Poroszországgal való szövetség – mert valójában inkább Poroszországgal, semmint Ausztriával kötött szövetség volt – szigorúan a magyar oligarchia támogatásáért cserébe jött létre. Kétségtelen, hogy a magyarok mély ellenséges érzéseket keltettek a szlávokban és a románokban, de ha többé nem lesznek képesek hasznot húzni abból, hogy a szlávokat német érdekekért kihasználják, akkor egy demokratikus Magyarország előbb-utóbb alkalmazkodni fog az új környezethez.”
Ennyit rólunk, angol szemszögből. Mint látható, nyugati sajtónk és PR-unk évszázada változatlanul negatív – változás legfeljebb a negativitás mértékében és következményeiben van.
„The World Promontory” – a „Világsziget” (a 10. térkép Mackinder „Democratic Ideals and Reality” c. könyvéből)
Ami Mackindert illeti, könyvének tanulmányozása mindenképp tanulságos. Már csak azért is, mert az orosz-ukrán háború kitörése óta a szélesebb távlatú elemzések unos-untalan emlegetik őt és az elméletét – hogy mennyire leegyszerűsítve és kontextusából kiragadva, az más kérdés. Az viszont vitathatatlan, hogy a XX–XXI. századi angolszász geopolitika – kevésbé polkorrektül: angolszász imperializmus – megértéshez elengedhetetlenül szükséges az ismerete.
És ha magyarként hosszabban elgondolkodunk Mackinder – és az általa képviselt gondolkodásmód – mélységein, arra is rádöbbenhetünk idővel, hogy Trianonban tulajdonképpen még jól is jártunk…
