Nem sokkal azután, hogy az Orosz Hadtörténelmi Társaság által rendezett kerekasztal beszélgetés bődületes ókommunista hazugságaira felhívtuk a figyelmet, egy érdekes hír bukkant fel. A Reakció felületén olvasható cikk szerint Ukrajna magyarországi nagykövete izgalmas bejegyzést tett közzé október 23-a alkalmából.
Kilőtt szovjet BTR-152 típusú lövészpáncélos Budapest, 1956-ban
„Az Ukrán Felkelő Hadsereg egykori emigrációs tagjai több zászlóaljat hozott létre önkéntesekből, akik Budapestre vonultak és részt vettek a szovjet megszálló csapatok elleni harcokban. Megvédték a Dunán átívelő hidakat, amelyek a magyar főváros két részét – Budát és Pestet – összekötik. Legtöbbjüket megölték.” – írta Fegyir Sándor nagykövet.
A fenti megállapítások minden ténybeli alapot nélkülöznek. Eredetüket tekintve légbőlkapott, feltehetően szándékos hazugság, az önfényezést szolgáló, másodvonalbeli, suttogó propaganda számára készült koholmány.
Sajnos a Reakció névtelen cikkírója annyira jól összefoglalta a dolgot, hogy mindössze szemlézni kell a cikket. „Egy zászlóalj szintű katonai egység jellemzően 300 és 1000 közötti katonából áll. Fegyir Sandor közlése („több zászlóalj”) alapján itt legalább 600 ukrán fegyveres önkéntessel kéne számolnunk. Mivel a harcokban részt vevő magyar forradalmárok számát 2500-5000 főre teszik a történészek, ezért ennyi harcedzett katonának meghatározó szerepe kellett volna, hogy legyen az összecsapásokban és a kortárs beszámolókban – ilyenből azonban egyetlen példát sem ismerünk. Sandor állítása szerint a legtöbbjüket megölték, ez több száz halottat jelentene. Ez a KSH összesítése szerinti nagyjából 2000 budapesti áldozatnak jelentős részét tette volna ki. Az ukrán nagykövet alighanem Jurij Kiricsuk 1991-ben megjelent, Az UPA története című könyvéből veszi korábban sokszor cáfolt állításait. A cáfolatok közül tudományosan a legalaposabb a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és az ukrán biztonsági szolgálat levéltárának együttműködésében készült Visszhang: Az 1956-os magyar forradalom és az ukrán társadalom a KGB dokumentumainak tükrében című kötet. A 2022-es forráskiadvány magyar nyelvű tanulmánya egyértelműen fogalmaz:
»Az OUN KR fent ismertetett dokumentuma cáfolja azt a mítoszt, amely szerint az UPA egykori tagjaiból önkéntes alakulatokat toboroztak az emigrációban, amelyek állítólag részt vettek volna a szovjet csapatok elleni budapesti harcokban, ezek során pedig a dunai hidakat védelmezve állítólag mindannyian elestek. A Budapestet védő ukrán felkelőkről szóló legendát, amely időről időre felbukkan a médiában, mindeddig semmilyen dokumentum nem erősítette meg. Látható, hogy az ОUN nem csak a magyar felkelőket segítő önkéntes alakulatok toborzása ügyében nem tett semmiféle gyakorlati lépést, de még arra is alkalmatlannak bizonyult, hogy a magyar forradalom támogatása céljából széles körű mozgósítást szervezzen emigrációban élő tagjai körében.«
[Ebben a] tanulmányban erőteljesebb, máig érvényes állítások is szerepelnek. A nacionalista emigráns szervezet 1956-os forradalmi utasításairól ezt írták: »Az OUN tagjai ezzel egy időben azt a feladatot kapták, hogy tartózkodási országukban a helyi magyar közösségekkel közös utcai tüntetéseket szervezzenek, amelyek során kifejezik a magyar forradalom iránti rokonszenvüket és hangsúlyozzák a közös szovjetellenes összefogás létrejöttét. Ugyanakkor az utasítás arra is felszólította az OUN képviselőit, hogy a magyarországi eseményeket ne próbálják felhasználni az ukrán kérdés megoldásának előmozdítására: »ne süssenek ukrán kalácsot magyar tűznél«, ehelyett elégedjenek meg az »Ukrajna felszabadításáról« szóló követelések terjesztésével.«”
A Reakció kitér arra is, hogy az általuk csak „banderista propagandának” nevezett bumfordi mítosz állításaival szemben valóban harcoltak ukrán nemzetiségű katonák Budapesten 1956-ban, csak éppen a másik oldalon – a szovjet inváziós erők kötelékeiben.
Ahogyan a Reakció írása is utal rá, de nem árt bővebben hangsúlyozni: egyetlen visszaemlékező, korabeli napló, dokumentum, diplomáciai, hírszerzési jelentés, sőt, még a kádári megtorlás peranyagai sem utalnak arra, hogy egy árva ukrán nacionalista emigráns is Budapestre vagy az ország más vidékére jött volna harcolni a szovjetek ellen. Továbbmegyek: Fegyír közlése indirekt módon még az MSZMP hazugságait (amit az orosz hadtörténészek a minap megismételtek) erősíti, miszerint külföldről jöttek volna fegyveresek 1956-ban balhét csinálni.
Nem, nem jöttek; ez a mi forradalmunk és a mi szabadságharcunk volt. Néhány már eleve itt tartózkodó nem-magyar persze részt vett az eseményekben – ilyenek voltak a Tischler János által gyűjtött lengyel egyetemisták a 23-i felvonuláson, s ilyen volt például a Markó György által megírt görög diák, aki utóbb magyar, s vélhetően szovjet hálózati személy is lett, majd Ciprus elnöke…
S mindössze három dolog, amire a nem tért ki. Az ukrán nagykövet állításával szemben Nagy Imre egyáltalán nem volt Kárpátalján 1956-ban; se szabad akaratából, se fogolyként. Ezzel szemben Kádár János megfordult Kárpátalján, Munkácson és Ungváron, amikor Moszkvába vitték. A második, amire érdemes felhívni a figyelmet, hogy az OUN más, hasonló (tehát fegyveres harcokat leíró) dokumentumával kapcsolatban is óvatosan kell eljárni, vagyis a második világháborús anyagaik esetében is erős forráskritikát kell alkalmazni. A harmadik, hogy annyi Fegyir bejegyzésének javára szól, hogy a poszt kifejezetten adatgazdag; Magyarországon nem közismert tény, hogy az 56-os forradalmunk milyen szimpátia-hullámot indított el magában a Szovjetunióban is, például Észtországban, Litvániában – és Ukrajnában is. Tehát nemcsak Kárpátalján, hanem bent a történelmi Ukrajna területén. Ez a közép-európai népek antitotalitárius mozgolódásaink lapjaira tartozik és közös örökségünk!
Az persze már kár, hogy a szóban forgó bejegyzésben valótlan adatokkal lettek a valós adatok feltupírozva.
A kijevi és a moszkvai attítűd tehát a történelmi tények rugalmas kezelését illetően erős hasonlóságokat mutat (lásd a munkácsi vár és Koriatovics-herceg esetét) – ez természetesen nem jelenti azt, hogy a megtámadott és a támadó közé egyenlőségjelet tennénk a jelen eseményeit illetően.
