Milyen érdekes, hogy a magyar nép nem akart semmit a szovjetektől, csak békében elválni tőlük. Igen, visszalőttünk, amikor kellett, és igen, megaláztuk a Szovjet Hadsereget. Nem kevesebb, mint Zsukov és Konyev marsallok egyesített ereje kellett ahhoz, hogy november közepéig felszámolják a fegyveres ellenállást.
A nemzeti függetlenség visszanyerése volt tehát a két fő cél közül az egyik. A másik pedig az, hogy rendet tegyünk a saját országunkban. Amit előtte az ávósok a kommunista párt utasítására elkövettek, az bőségesen elég lett volna a jogos leszámoláshoz. Agyonvert, kifosztott gazdák. Az Andrássy út 60. kazamatáiban halálra kínzott polgárok. Tiszalökön, Recsken és a többi koncentrációs táborban a klinikai szadizmus legsötétebb figuráinak tobzódása. A koncepciós perek és az akasztások. A Rákosi-kor Magyarországán a horrorfilmek világa lépett szinte üzemszerűen a valóság helyére.
És 1956-ban a felkelt nép elképesztő önmérsékletet tanúsított. Az elfogottakat biztos helyre kísérték, hogy majd a szabad Magyarország bíróságai ítéljenek fölöttük. De törvényszerű, hogy népítéletek is történtek: az október 25-én a Kossuth téri vérengzést követően aligha lett volna elkerülhető bármi hasonló. A népítéleteket szinte mindig valamiféle szörnyű vérengzés előzte meg.
Mosonmagyaróváron például október 26-án a határőrlaktanya előtt felvonuló fegyvertelen tüntetőkre a határőrség (a „zöld ávó”) emberei nyitottak tüzet. Az eredmény: 52 halott és 86 sebesült. Ezt követően három határőrtisztet lincseltek meg, azért csak ennyit, mert a többieket megmentették, többek között Földes Gábor és Gulyás Lajos református lelkész. „Hálából” mindkettejüket a kádári megtorlás idején felakasztották.
Hazudott tehát Kádár, még élete utolsó nyilvános beszédében is, 1989-ben, amikor ezt mondta: „Mert az a helyzet, most már rájöttem, a (’56. október) 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket.”
Franciaországban 1944-45 során, az „épuration” időszakában több, mint 10 ezer (!) embert öltek meg a németekkel való kollaboráció vádjával, mindenfajta ítélet nélkül. Magyarországon 1956-ban nagyjából három tucat ávós és kommunista vált a népharag jogos vagy éppen érthető áldozatává.
Nem felejtünk és nem engedünk az 56-ból. Halál az ávóra!
(Kép forrása: facebook.com/kormanyzat)
