(Kép forrása: itt.)
A nemzeti színű gatyamadzag kérdése azután többször is előkerült a kommunizmus közép-európai története során, noha nem szó szerint ebben a formában.
Lengyelország például különösen kényes kérdés volt ebből a szempontból. A második világháborút Lengyelország a győztesek oldalán fejezte be, de valójában ugyanúgy szovjet fennhatóság alá került, mint a vesztes Magyarország. A szovjetek számára a lengyel csatlós állam léte különösen is fontos volt. Részben azért, mert ezt tartották a fő felvonulási terepüknek – a második világháborús hadműveletek irányához hasonlóan – a Nyugat felé. Részben pedig az ősi szláv belviszály miatt, egy önálló lengyel állam léte ugyanis alapjaiban kérdőjelezte (és kérdőjelezi) meg a szovjet-orosz európai befolyásszerző törekvéseket. Ráadásul a katyni mészárlás óta a lengyel probléma egyúttal azt is jelentette, hogy a hazugság uralmát itt különös erővel kellett fenntartani. A kérdést nem is bízták a véletlenre, a háború utáni Lengyelország állami szuverenitásáról elég annyit mondani, hogy Rokosszovszki, egy szovjet marsall volt a hadügyminiszter, és egyúttal a Politikai Bizottság oszlopos tagja is.
Ami azonban a szocializmus építését illeti, a kommunisták Lengyelföldön sem voltak sokkal sikeresebbek, mint máshol. A tömegsírokba lőtt nemzeti gerillák, a kivégzettek és a bebörtönzöttek mellett a másik oldalon leginkább a nyomor és az éhség volt, ami nem nevezhető kifejezetten egyensúlyi helyzetnek. Valamit azonban nem sikerült kiölni a lengyelekből: azt az elemi, az évszázados oroszellenességet is érthetően magában foglaló nemzeti érzést, ami lehetővé tette a túlélésüket az államnélküli felosztottság 130 évében. Ráadásul a „lengyel Sztálin”, Boleslaw Bierut 1956 márciusában meghalt, így a kommunista vezetésen belül hatalmi vákuum is keletkezett.
Ezt követően a lengyel pártvezetés elhatározta, hogy szélesebb pártkörökben fogja ismertetni Hruscsov februári titkos beszédét – amely valójában beismerő vallomásnak bizonyult. Mire a lengyel pártvezetés észbe kapott, a gyűlések ezrein már nem a hibák kijavításáról volt szó, hanem az olyan drámai kérdésekről, mint a Molotov-Ribbentropp paktum, a katyni mészárlás, az 1944-es varsói felkelés cserbenhagyása a szovjetek részéről, illetve olyan konkrétumokról is, mint hogy például miért nincs kenyér.
Mindez bőségesen elég volt ahhoz, hogy az 1955 ősze óta a helyzetük javítását hiába kérelmező poznani munkások türelmének vége szakadjon. Ironikus módon éppen a Joszif Sztálin Fémművek dolgozói vették kezükbe a dolgokat. Június 26-án hajnalban spontán sztrájk bontakozott ki a gyárban, majd Poznan központi terén legalább százezren gyűltek össze a diákok, a munkások és a városi többi lakói közül. Arra a hírre, hogy a tömeg kiküldötteit letartóztatták, a tüntetés felkeléssé változott. Megostromolták a középületeket, a börtönt, és a középületeket. Az állambiztonság épületénél a tömegbe lőttek. Az elnyomó gépezet Rokosszovszki marsall irányításával a megszokott szovjet módszerek szerint reagált: máshonnan felhozott csapatokat küldtek be a városba, azzal, hogy német provokátorok garázdálkodnak a városban… Az összecsapásokban több tucatnyian vesztették életüket, és százak sebesültek meg. Újabb százakat tartóztattak le és küldtek börtönbe. A történet azonban nem ért véget: folytatódott a lengyel októberrel.
A „lengyel október” viszont különbözött a magyartól. A korábban „jobboldali, nacionalista elhajlásért” kizárt, majd visszafogadott Gomulka – aki az új lengyel pártvezető lett – sikeresen meggyőzte Hruscsovot, hogy Lengyelországot benntartja a szovjet blokkban, illetve arról is, hogy csak belső autonómiát akar, „nemzeti különutassága” ezen nem fog túlterjedni.
Nem is terjedt túl ezen. A lengyel kommunizmus hiába úszta meg 1956-ot, ez mit sem változtatott az összképen. Egymást egyre gyorsabban követő válságok sora mutatta meg: a munkások tiltakozásai az elemi életkörülmények javítására pillanatok alatt nemzeti követelésekké változnak. A tengermelléken 1970-ben került sor sortüzekre, majd éppen 20 évvel a poznani események után 1976. júniusában a szinte országos méretű sztrájkhullám és tiltakozás egyik gócpontjában, Radom városában ismét a tömegbe lőttek. Az 1981-ben bevezetett hadiállapot hazai „megoldása” (a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa volt a kommunista irányítószerv neve) ismét azt jelezte, hogy felesleges nemzetiszínű gatyamadzagot kötözgetni magukra kommunistáknak. A kommunizmus nem lehet „nemzeti”, mert akkor vagy nem kommunizmus, vagy pedig nem nemzeti.
Idén Magyarország és Lengyelország közösen emlékezik 1956-ra. A történelmünk közös mintázatot mutat: a nemzeti függetlenséget – önrendelkezést – felesleges megpróbálni ideológiákkal elmaszatolni.
