Az eseményeket ismertjük. A Kárpát-csoport, majd az abból kiváló Gyorshadtest harcait, a megszálló erők iszapbirkózását a partizánokkal, a véres megtorló akciókat, majd a 2. hadsereg pusztulását a Donnál. Az 1. hadsereg védelmi harcait a Kárpátok előterében, végül Magyarország hadszíntérré válását.
Vajon meg lehetett volna-e spórolni a vért, a német-, majd a szovjet megszállást és az ország pusztulását? Ki lehetett volna-e maradni a háborúból? Magyarország földrajzi helyzetét figyelembe véve mindez nehezen képzelhető el. S vajon maguktól ugrottunk-e fejest a Szovjetunió elleni háborúba, ahogyan azt azóta is a saját orrunk alá dörgöljük (t.i. azok, akik számára ez egy jó ürügy, hogy a két háború közötti polgári rendszerről ítéletet mondjanak.) S az orrunk alá dörgöli azóta is a szovjet-, majd a poszt-szovjet, mai orosz emlékezetpolitika. Elfeledkeznek arról, hogy a Szovjetunió is támadást készített elő, s leginkább elfeledkeznek az alig burkolt, nagyon ügyesen adagolt német nyomásról. Nem véletlenül hivatkozott Bárdossy népbírósági perében a német üzenetre: „Ennél nagyobb fontossága volt annak, hogy június 26-án a legfőbb német hadvezetőség egyenes kéréssel fordult a magyar vezérkarhoz: »A német hadvezetés hálás lenne, ha Magyarország együttműködne.« Most már nem azt szuggerálták, hogy Magyarország »ajánlja fel« együttműködését, hanem kifejezetten kérték Magyarország csatlakozását.”
Mindez természetesen nem menti fel az akkori kormányzatot és legfőképpen a németbarát katonai vezetést, hogy nem igyekeztek legalább húzni az időt.
Így vagy úgy: sok választási lehetőség nemigen mutatkozott az ország előtt.
Mussolini külügyminisztere, Ciano gróf még 1940. áprilisában jegyezte fel titkos naplójába: „A magyarok számára felvetődik a fogas kérdés: vagy átengedik a németeket [a román olajmezők megszállására], vagy erőszakkal szállnak szembe velük. Mindkét esetben vége a magyar szabadságnak. A kívánság teljesítése a pusztítástól és romba döntéstől kímélné meg őket, ha pedig harcolnának, bár ez pillanatnyilag fájdalmasabb volna, a jövő újjászületést készítenék elő.” De vajon melyik felelős politikus határoz a saját országának a romba döntéséről? Vajon a jugoszláv puccsisták, ha tudták volna, hogy hány százezer délszláv életet fog követelni a királyi Jugoszlávia németellenes fordulata, s ha tudták volna, hogy a britek cserben hagyják őket – először a német támadáskor, majd amikor Tito kommunista partizánjai mellé állnak – akkor is a Tengelyhatalmakkal való szembefordulás mellett döntenek? A sort folytathatnánk a többi kisállammal Köztes-Európában. Tegyük hozzá: amikor Bánffy Dániel a június 26-i kormányülésen a Szovjetunió ellen indítandó háború ellen a következőképpen tiltakozott: „Ha az oroszok megrakják a németeket, úgy Magyarország sorsa meg van pecsételve.”, természetesen még nem gondolhatott arra senki, hogy a szerencsétlen Bulgária, amely nem lépett be a Szovjetunió elleni háborúba, s még a diplomáciai viszonyt is fenntartotta, végül 1944-ben ezzel együtt meg fogja kapni a szovjet megszállást.
Az ördögszekér útjába került kis nemzetállamoknak vajon milyen lehetőségeik voltak? A lépést nem volt nehéz elvéteni, s a végsőkig való harcot csak kivételes tényezők együttállása esetén koronázta siker – legvégül az egy szem Finnország menekült meg saját útján a totális megszállástól.
Kis csalódás: németek helyett magyarok. Egy ukrán falu díszakapuval várja a Tengelyhatalmak bevonuló erőit 1941 nyarán. (A Hadtörténeti Fotótár felvétele) A lakosság számos helyen kenyérrel és sóval várta a magyar honvédeket.
Ezek helyett a kérdések helyett inkább vessünk egy pillantást Ciano gróf említett naplójára. Nemrég jelent meg magyarul, s érdemes szemügyre venni a magyarokra vonatkozó megjegyzéseit. Vajon hogyan látszódott Magyarország a fasiszta Olaszországból, s hogyan látott minket az olasz külpolitika meghatározó alakja? S hogyan jutottunk el a német nagyhatalmi erőtér részeként 1939-től 1941-ig?
„Benyomásom Csákyról [magyar külügyminiszter] mindinkább negatív. Ma minden teketória nélkül kijelentette, hogy meggyőződése szerint Hitler őrült. Ezt a megfigyelését a Führer tekintetére alapozza, és ezeket a képtelenségeket nagy magabiztossággal mondja ki. Reméljük, hogy ez az elbizakodott egyén nem lesz Magyarország »Guido Schmidtje« [osztrák külügyminiszter, részt vett Ausztriának a Német Birodalommal való egyesítésében]. A Duce összefoglalta a helyzetképet: 1. Olaszország és Németország néhány évi békét akarnak és mindent megtesznek megőrzése érdekében. 2. Magyarország követi és követni fogja a Tengely irányvonalát.” (1939. április 20., )
„Gafencu [román külügyminiszter] […] budapesti kapcsolatairól beszél és a magyarok meg nem alkuvását hangsúlyozza ki. Egyetértek vele ebben a pontban; a magyarok mindig hihetetlenül szívósak. Nekem nem tetszik az sem, ahogy velünk szemben viselkednek. Leereszkedést mutatnak, amikor kedvezményeket fogadnak el, amelyeket előzőleg ők maguk kértek.” (1939. április 30., 99.)
„Villani [magyar nagykövet Rómában] Teleki [magyar miniszterelnök] két levelét nyújtja át a Ducénak. Az elsőben megerősíti Magyarország feltétlen ragaszkodását a Tengelyhez, a második néhány fenntartást szögez le a Lengyelországgal való konfliktus esetére. Sanda gyanúm az, hogy az első levelet a második levél átadásának kedvéért írta.” (1939. július 24., 139.)
„Délután hirtelen megérkezik gróf Csáky. Mint mindig, most is zavart, kótyagos és ellentmondásokba gabalyodó. Fel is veti gyorsan a Tengellyel megkötendő szövetségi szerződés gondolatát. Azt reméli, így Magyarország megmenthető lesz a német inváziótól vagy a »barátságos megszállástól«. Visszariasztom őt, főleg azért, mert tervében újabb kapcsolatot látok Németország és közöttünk. A Duce is nagyon tartózkodó ebben az ügyben, Csákynak nincsenek határozott elképzelései a helyzetről. Még mindig azt gondolja, hogy a németek rászedhetők.” (1939. augusztus 18., 151.)
„Villani jelenti: a németek engedélyt kértek a kassai vasútvonal szabad használatára, hogy Lengyelországot hátba támadhassák. A kérést ezúttal nem kísérték fenyegető kijelentések. Ribbentrop terjesztette elő ma telefonon. Csáky négy órakor arról informál minket, hogy az első német csapatok holnap tizenkét órakor vonulnak át. A magyarok nem akarnak ehhez hozzájárulni. Pontosan tudják, hogy ez az ország tényleges megszállásának kezdetét jelenti. És ebben igazuk van. Salzburgból visszatértemben megemlítettem a Ducénak, hogy a németek a magyarokkal szemben ugyanazt a stílust alkalmazzák, mint hat hónappal ezelőtt Lengyelországgal szemben. Elkísérem Villanit a Ducéhoz. Villani módfelett németellenes. Világosan beszélt. Milyen fenyegetés nehezednék a világra, Olaszországot beleértve, ha Németország nyerné meg a háborút. […] A Duce meg volt rendülve. Azt tanácsolta a magyaroknak, hogy a tőlük telhető legmesszebb menő udvariassággal hárítsák el a német kérést.” (1939. szeptember 9., 168-169.o.)
„Villani Magyarországról beszélt. A riadalom ellenére nagy ott a nyugalom és szilárd az elhatározás, hogy harcolni fognak, ha a németek el akarják árasztani az országot. Teleki Hitlert gengszternek nevezi, és Csáky üzente nekem, hogy Ribbentrop nem titkolta gyűlöletét velem szemben. Nagyon megtisztelve érzem magam.” (1939. szeptember 25., 178.)
„Riadalom Budapesten. Teleki Rómába küldte egyik megbízottját, Baranyai urat, hogy informáljon minket arról, hogy a német vezérkar meg akarja környékezni a magyar vezérkart. Azzal az ürüggyel, hogy Oroszország nemsokára bevonul Besszarábiába, Németország a román olajmezőket szándékozik elfoglalni, és szabad átvonulást kér Magyarországon. Ennek az engedélynek az ára Erdély. A magyarok számára felvetődik a fogas kérdés: vagy átengedik a németeket, vagy erőszakkal szállnak szembe velük. Mindkét esetben vége a magyar szabadságnak. A kívánság teljesítése a pusztítástól és romba döntéstől kímélné meg őket, ha pedig harcolnának, bár ez pillanatnyilag fájdalmasabb volna, a jövő újjászületést készítenék elő. Villani és Baranyai az ellenállás mellett voltak és olasz segítségben reménykedtek. […] Táviratoztunk Berlinbe, megtudakolandó, mennyiben felel meg a tényeknek a magyarok állítása. Semmiféle választ nem kaptunk. Sőt, a németek azt bizonygatták, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. De a tapasztalat igazolja, hogy ez nem sokat jelent.” (1940. április 8., 264.)
Bécsben „Ribbentrop nekimegy a magyaroknak. Az udvariasság nem tartozik a jellemvonásai közé. Azzal vádolja Magyarországot, hogy nem is egy alkalommal németellenes politikát folytat. Szavai meglehetősen fenyegetőek.” (1940. augusztus 29., 322.)
„Délután Hitlerrel találkozom Berghofban. […] Néhány titkot mond el nekem. »E pillanatban« – tette hozzá – »alakoskodnunk kell a magyarokkal, mert szükségünk van a vasútvonalaikra. De eljön a pillanat, amikor világosan fogunk beszélni.« (Bármennyire alakoskodik is, a magyarok nagyon jól ismerek az észjárását.)” (1940. november 19., 350.)
„A katonai információs szolgálat főnöke, Budapesten beszerzett értesülés alapján azt mondja, hogy a támadásról [t.i. a Szovjetunió ellen] már döntöttek és az június 15-én fog megindulni; úgy gondolják [a németek], [hogy] a magyarok és a románok együtt fognak működni velük. Lehetséges. De ez veszélyes játszma, és úgy rémlik nekem, nincs is határozott célja. Megismétlődik Napóleon története.” (1941. május 14., 388.)