Van az államok/nemzetek komolyabb vitáinak egy igen drasztikus megoldási módja: a népesség egy részének áttelepítése. Akár országon belül, akár országon kívül. Most hagyjuk a sötét ókor és a nem kevésbé sötét középkor ilyenirányú megoldásait – koncentráljunk a felvilágosult és fejlett XX. századra. Gondolatvilágunkban az efféle kísérletek szorosan összefonódnak a totalitárius rezsimekkel. Hitler – a jórészt csak papíron maradt – lengyel áttelepítéssel, a Madagaszkár-tervvel –, Sztálin a nagyon is valós krími tatár áttelepítéssel, meg a szerencsére ötletszinten megrekedt „magyarkérdés=vagonkérdés” némileg szimplifikált történelmi megoldásmódjával. Lengyelország nyugat felé tolása kapcsán némi nagyobb népmozgások is elhelyezhetők ebben. A nyugati értékrendet és a demokrácia legmagasabb fokát megtestesítő Benes, a polgáriasult csehek kiváló elnöke a szudétanémetek és a magyarok kitelepítése esetében már rezgeti a lécet. A későbbiekben ide sorolhatjuk a Kárpátok géniuszának lukratív tevékenységét a romániai népi németek fejkvóta szerinti békés eltávolítását is – ő is beleillik a totalitáriánus képbe.
Sir Halford John Mackinder (1861-1947) brit földrajztudós, politikus, a geopolitika és a geostratégia egyik atyja
Ám valahogyan nem kötjük össze gondolatvilágunkban a népességcserét a nyugati demokráciákkal. Bár azért példák akadnak: az amerikai indiánokat igen szisztematikusan telepítették ide-oda, hogy aztán meg is szűnjenek mint önálló kultúrájú népek. Majd jópár évvel később, Pearl Harbour után a japán származású amerikaiakat telepítették össze – táborokba (amiket persze nem hívunk „koncentrációsnak”… bár decentralizációsnak is nehéz lenne nevezni, úgyhogy inkább a feledés jótékony homályát borítjuk rájuk, míg egy-egy renitens írójuk – lásd pl. James Ellroy – elő nem kapar bizonyos nem túl decens részleteket az ügyről, ami aztán megjárhatja a bestsellerlistákat.)
S ha már itt tartunk: a „koncentrációs tábor” kifejezést is szinte automatikusan azonosítjuk a hitleri Németországgal – rövid töprengés után talán kibővítjük a lenini meg sztálini Szovjetunióval –, de általában nem asszociálunk Nagy-Britanniára, akiket pedig a copyright illet, miután a búr háború során ők találták fel s nevezték el. Úgy egyáltalán: Nagy-Britannia valahol a lovagias hadviselés mintaországának tűnik – s ezt a képet számtalan irodalmi mű és film építette fel és erősíti máig is.
Akkor most vessünk egy pillantást az elméleti alapokra. Sir Halford John Mackinder 1918-ban leírta, miként képzeli az első világháború utáni újjárendezést. Könyvének címe is sokatmondó: Democratic Ideals and Reality. S hogy ez nem egy vélemény a sok közül, azt a szerző neve garantálja.
Mackinder volt a sokszor hivatkozott „Heartland”-elmélet kiötlője – ebbe az orosz-ukrán háború mélyebb okainak, valamint az Északi áramlat felszínesebb okainak elemzésekor gyakorta belebotlunk. Mindenesetre sokan erre vezetik vissza az elmúlt százvalahány év angolszász geopolitikai stratégiáját – s ez igencsak erős érvekkel támasztható alá..
Mackinder 1861-ben született. Földrajztudós volt, szép egyetemi karriert futott be (pl. Oxford, London School of Economics) és parlamenti képviselő 1910 és ’22 közt – tehát pont a könyvében vizsgált kritikus években. De például 1899-ben ő vezette az első európai expedíciót a Kenya-hegy (Mount-kenya), Afrika – Kilimandzsáró utáni – második legmagasabb hegyének megmászására.
Az oroszországi polgárháborúban megfigyelői megbízatást teljesített egy rövid időre, s természetesen kemény antibolsevista álláspontot foglalt el. Angliában élete végéig a földrajz oktatásának és a politikában való fokozott figyelembe vételének szószólója maradt. Mackinder 1947-ben hunyt el. Azóta is a geopolitika mont tudományág (?) egyik megalapozójaként tartják számon.
S összekapcsolva cikkünk első felét Mackinderrel, vessünk most egy pillantást említett könyvének egy részletére – ami nem kevés iróniával a „Népek szabadsága” címet viselő fejezetben található. Hangsúlyozzuk még egyszer: a szerző ezt a könyvét kifejezetten a Párizsi békekonferenciára szánta, meggyőzendő a döntéshozókat a helyes irányról. (Ezt többször expressis verbis közli is.) Idézzük egy kissé hosszasabban:
„Az új Lengyelországnak valamilyen módon hozzáférést kell biztosítani a Balti-tengerhez, nemcsak azért, mert ez gazdasági függetlenségéhez elengedhetetlen, hanem azért is, mert kívánatos, hogy lengyel hajók legyenek a Balti-tengeren, ami stratégiai szempontból a Szív-Föld zárt tengere; továbbá Németország és Oroszország között egy teljes területi ütközőövezetnek kell elhelyezkednie. Sajnos Kelet-Poroszország tartományát – amely nyelvét tekintve túlnyomórészt német, érzelmeiben pedig jórészt junker – Lengyelországnak bármely, a tengerig elérő nyúlványa elszakítaná Németországtól. Miért ne fontolnánk meg a népességcserét a Visztulától keletre fekvő Poroszország és a lengyel Posen között? Ebben a háborúban sokkal nagyobb vállalkozásokat is véghezvittünk, mind egyszerűen szállítási, mind pedig szervezési vonatkozásban. A múltban az ilyen nehézségek megoldására a diplomaták mindenféle „szolgalmi joghoz” folyamodtak, ahogy a földjogászok mondanák. Ám a mások tulajdonán való átjárási jogok rendszerint kényelmetlenné válnak és vitákhoz vezetnek. Vajon nem érné-e meg az emberiségnek, hogy ebben az esetben vállalja egy gyökeres megoldás költségét, olyan megoldásét, amely az egyének számára minden tekintetben igazságos, sőt nagylelkű? Minden birtokosnak meg kellene adni a lehetőséget, hogy elcserélje tulajdonát és megtartsa nemzetiségét, vagy megtartsa tulajdonát és megváltoztassa nemzetiségét. De ha az utóbbi lehetőséget választja, akkor nem maradhat semmiféle fenntartott különleges joga az iskolák és más társadalmi kiváltságok tekintetében. Az Egyesült Államok az iskoláiban szigorúan előírja minden bevándorló számára az angol nyelvet. Mivel a régi idők hódítói könyörtelenül végezték munkájukat, ma Franciaország és Anglia homogén és mentes a fajok olyasfajta keveredésétől, amelyek a Közel-Keletet az emberiség fekélyes pontjává tették. Miért ne használhatnánk fel modern szállítási és szervezési képességünket arra, hogy elérjük ugyanezt a kedvező állapotot – igazságosan és nagylelkűen? Hogy ebben az adott esetben ezt tegyük, amellett messzire nyúló okok szólnak; egy lengyel Posen fenyegetően mélyen benyúlna Németország keleti határába, egy német Kelet-Poroszország pedig ugródeszka lenne az Oroszországba irányuló német behatolás számára.”
Makinder még két érdekes és sokatmondó lábjegyzetet fűz ehhez a szövegrészhez – idézzük:
„Amióta ezt a bekezdést megírtam, Venizélosz úr [görög miniszterelnök] egy, a Times tudósítójának 1919. január 14-én Párizsban adott interjúban a következő szavakat használta: »Ez továbbra is török uralom alatt hagyna néhány százezer görögöt Kis-Ázsia belsejében. Erre csak egyetlen orvosság van, mégpedig a népesség teljeskörű és kölcsönös áttelepítésének ösztönzése.«”
És „azért biztos ami biztos” alapon másik: „A kézenfekvő argumentum ad hominem megelőzésére hadd mondjam el, hogy Írország esetében nem látok ezzel valóban összehasonlítható stratégiai szükségszerűségeket.”
S ha már kellő alázattal tudunk viszonyulni itt az elmaradott magyar ugaron a nyugati humanizmus felsőbbrendű gondolkodásmódjához és érzelemvilágához, akkor a legközelebb megnézzük, mit ír Mackinder rólunk, Ázsiából ideszármazott barbárokról.
(Folytatjuk)
[A szerkesztő megjegyzése: A „magyarkérdés-vagonkérdés” képlet sajnos részben – hála Istennek, csak kis részben – megvalósult, a felvidéki magyarok közül mindösszesen 120 ezer ember kényszer-áttelepítésekor. A másik megjegyzés, hogy valóban a britekhez kötődik a concentrated camp kifejezés a második búr háborúból (1899-1902), de egy egész picit előbb a spanyolok Kubában a szabadságharc (1895-1898) elfojtására tett kísérletek idején már használták a „reconcentración” kifejezést a népesség egy részének kényszerű áttelepítésére.]