2022. február 24. óta véres konfliktus dúl Európában. Legalább egymillió (!), de lehet, hogy két millió ember is életét veszthette a háborúban. Többségük a harcmezőn, összehasonlíthatatlanul kisebb részük a hátországban a rakéta és dróntámadásokban, illetve szabotázs-akciók eredményeként. A tartósan megnyomorodott, sérültként élni kényszerülő emberek számát csak becsülni lehet. Mindez a jelenlegi (vagy az eddig volt) világrend válságát is jelzi.
Ukrajnában nemcsak Oroszország és Ukrajna harcol, hanem két nagyobb szövetségi rendszer is. A nyugati szövetségi rendszer feje a mindenkori amerikai elnök; míg a másik szövetségi rendszer főszereplője az orosz elnök – jóllehet, a háttérben tevékenykedve a kínai pártfőtitkár is meghatározó szerepben van. A különbség az, hogy Oroszország önmaga küzd a csatatéren, némi észak-koreai harci segítséggel, míg Ukrajnát nemcsak hadianyaggal támogatják szövetségesei, hanem zsoldosokkal, tanácsadókkal és hírszerző-tisztekkel; de maga a klasszikus „Nyugat” látszólag békében él.
Három és fél évvel a konfliktus kitörése után – pontosabban széleskörű háborúvá szélesedése után – most úgy tűnik, hogy az augusztus 15-én minden valószínűség szerint sorra kerülő amerikai-orosz csúcstalálkozón elindulhat valamilyen rendezés. A reálpolitikát szem előtt tartók szerint éppen ideje; az erkölcsi érvek mögé bújó politikusok viszont München és Jaltát emlegetnek, tudniillik mint olyan korábbi előképeket, amikor a nagyhatalmak a kisebbek rovására kötöttek alkut és osztottak föl befolyási övezeteket. Valójában egy újabb világrend alapjainak lefektetéséről lehet szó, az unipoláris „új világrend”, másképpen a „szabályokon alapuló világrend” után. (Erről is esett már szó ezen a blogon – igaz, kissé előrefutva…)
Habsburg V. Károly 1555. október 20-án Brüsszelben lemond a trónról és felosztja birodalmát: a spanyol és a közép-európai („osztrák”) Habsburg-házak kialakulása (Ifjabb Frans Francken festménye, 1620 körül)
Korábban már írtam mind az amerikai-szovjet/orosz kapcsolatok dinamikájáról, illetve olyan esetekről is, amikor két hatalom egymás ellenfele volt, s mégis érzékenyen érintette egyiket a másik bukása. Mai bejegyzésünkben viszont néhány olyan esetet veszünk szemügyre, amikor is a „világot” nagyhatalmak osztották fel – illetve, némileg előreszaladva, feltesszük a kérdést, hogy felosztásról van-e szó, vagy pedig valami másról? A világ felosztásaiból ugyanis számos egy új világrend fejlődött ki.
Kezdjük tehát a történetet a legelső ismert nemzetközi békeokmánytól!
Ez a békeokmány pedig nem más, mint az ókori Egyiptom és Hettita Királyság közötti békeegyezmény, Kr.e. 1259-ből. A mai Közép-Törökországban létrejött Hettita Királyság délkelet felé terjeszkedve a levantei partvidéken hódítva szembekerült a térségben szintén érdekelt másik nagyhatalommal, Egyiptommal. A fáraók ugyanis birodalmukat kiterjesztették a Szentföldre (Kánaán), illetve a mai Libanon és Dél-Szíria egy részére is. Ezeknek a területeknek a részét a hettiták később elfoglalták. 1274-ben a hettita és az egyiptomi seregek döntetlen csatát vívtak Kádesnél, amelyet persze mindkét fél a saját győzelmének tüntetett fel. A háború még 15 évig folyt, lényegi eredmények nélkül. Azután a felek megkötötték a nevezetes békeszerződést. Bár az egyezményben nincsenek az érdekszférák határai lejegyezve, teljesen világos, hogy erről szólt a dolog, vélhetően a status quo-t véve alapul. Az egyezmény egyébként nemcsak békeokmány volt, hanem barátsági-, megnemtámadási- és kölcsönös segítségnyújtási szerződést is tartalmazott. A két klasszikus nagyhatalmon kívül egy harmadik fél is felemelkedőben volt ugyanis, Asszíria…
Egy következő érdekszféra-felosztás már az antik Rómához kötődik. Kr.e. 96-ban Lucius Cornelius Sulla Felix, közkeletűen csak Sulla, praetori évének leteltével megkezdte kormányzói (propraetori) működését Kilikiában (Cilicia provincia). Hatásköre azonban szélesebb volt, nem egyszerű propraetor volt, hanem „pro consule” járhatott el, vagyis egy lépcsőfokkal magasabbra került. Megbízatásának időtartama is hosszabb lett a szokásos egy évnél. Kormányzóságának első időszakában érkezett hozzá a római senatus utasítása, hogy a szomszédos Cappadocia uralkodóját helyezze vissza trónjára. Cappadocia uralkodója ugyanis „a római nép barátja és szövetségese” címet viselte, ellenfele, Pontus királya, Mithridatés viszont Róma ellensége volt. Sulla rövid úton eleget is tett a feladatának, kis létszámú, de jól szervezett és jól vezetett seregével megverte a pontusiakat. Üldözés közben eljutott az Eufrátesz partjára, ahol is a szomszédos iráni államalakulat, a Parthus Birodalom követsége várta. Sulla alattomosan olyan ülésrendet alakított ki a tárgyalásoknak, ahol ő ült középen, míg a cappadociai uralkodó és a párthus követ a két oldalán. Vagyis, mintha Róma tenne igazságot a két egyenrangú fél vitájában, föléjük magasodva. A megaláztatásért a parthus követet odahaza kivégezték, de az egyezményt ratifikálták: az Eufratesztől nyugatra Róma az úr, míg keletre a parthusok. A felosztás azután elég sokáig érvényesült a gyakorlatban, jóllehet, mind a két fél időről-időre megpróbálta felrúgni az egyezményt és a másik rovására terjeszkedni, de a lényeget tekintve sikertelenül. Nagyjából az Eufrátesz maradt a római (és a hellén) illetve az iráni (parthus-perzsa) világ között a határ.
A római világnál maradva egy érdekes felosztása volt a világnak a birodalom Kelet- és Nyugat-Római Birodalomra való szétválasztása (Kr. U. 395). A dolog azért izgalmas, mivel a kortársak egyáltalán nem így látták – úgy tűnt, hogy ugyanazt a birodalmat egyszerűen két helyről irányítják. Ebben azért nem volt szokatlan, mivel ekkor már bő évszázada, a nagy Diocletianus császár uralkodása óta úgynevezett tetrarchia volt érvényben, vagyis Diocletianus egy társcsászárt vett maga mellé (plusz egy augustus-t), és mind a ketten egy-egy alcsászárt (ceasar-t). A birodalom ugyanis olyan állandó krízissel nézett szembe több fronton is, amely teljhatalommal rendelkező vezető jelenlétét kívánta meg. Márpedig négyen egyszerre négy fenyegetett határszakaszon vagy tartományban is tudtak intézkedni. Nemsokára Nagy Konstantin császár pedig azzal is megerősítette a kettéosztottságot, hogy Konstantinápolyban a római politikai intézmények tükörképeit is létrehozta: csinált pl. egy új szenátust, és így tovább. Így tehát, amikor a hatalmat utoljára egy kézben összpontosító Nagy Theodosius császár meghalt, és két gyermekére, Arcadiusra és Honoriusra hagyta a Kelet-, illetve a Nyugat-Római Birodalmat, kevesen fogták föl, hogy ez a kettéosztás a görög-arámi-kopt és a latin-kelta-germán birodalomrészek közötti végleges felosztás is lesz. A Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát azután nyolc évtizeddel később egy germán hadúr Odoaker egyszerűen letette a trónról. Miután Odoaker megkapta a (nyugat) római főparancsnok (magister militum) címét, majd megfosztotta uralkodói címétől a kisgyerek Romulus Augustulust, az uralkodói jelvényeket a római szenátus átküldte Konstantinápolyba. Odoaker saját hadvezéri legitimációját a keleti császár (Zeno) névleges megbízásához kötötte, s jóllehet, nem fogadta el a kijelölt új nyugati császárt, maga a nyugati császári udvar még évtizedekig létezett Ravennában. A következő évszázad (Kr.u. VI. sz.) közepén azután a keleti császár, Justinianus nagy birodalomegyesítő kísérletének kudarca fogja megmutatni, hogy a 395-ös felosztás végleges volt.
Ez a felosztás természetesen különbözik az előző két példától abban, hogy nem két külső nagyhatalom osztozik egy adott térségen (az akkor ismert „világon”), hanem egy adott nagyhatalom osztja föl magát két részre – de mégis, két külön történet indult el és két hatalmi játéktér alakult ki, mindkettő a maga saját törvényszerűségeivel. Az egyikből, a nyugati rész világából a középkori Európa keresztény „világrendje” fejlődött ki – míg a másik, a Római Birodalom keleti felének civilizációja a krízisek és felívelések sora után végül is a térképen átadta a helyét a törököknek, hogy önmaga földrajzilag máshol, Oroszhonban éljen tovább.
Egy nagyot – mintegy ezer évet – ugorva az időben a világ felosztásának talán egyik leghírhedtebb példája a spanyol és a portugál királyságok között az egész világ felosztását jelentő tordesillasi szerződés (1494). A nagy felfedezések korában vagyunk, és Európából a portugál és a spanyol udvar finanszírozott (vagy társult be) olyan új földek felfelfedezésébe és gyarmatosításába, amelyek korábban nem-, vagy alig volt ismertek az európai emberek számára. A portugálok már évtizedek óta araszoltak Afrika nyugati partjai mentén lefelé, és 1488-ben megkerülték a Jóreménység-fokot, és az Indiába való eljutásra készültek. A spanyolok jóllehet a Kanári-szigeteket már korábban birtokba vették, most egy nagy tétet tettek meg és nyertek: 1492-ben Kolumbusz Kristóf a spanyolok megbízásából eljutott Amerikába. Szükségesnek látszott tehát valamiféle megállapodás, hiszen mind a két fél azt hitte, hogy Indiába jutott vagy fog eljutni: a portugálok jogosan, míg a spanyolok és Kolumbusz kevésbé megalapozottan. Ennek már voltak előzményei, ugyanis a kasztíliai örökösödési háborút lezáró 1479. évi alcacovasi szerződésben a portugálok kizárólagos jogot nyertek a hajózásra és foglalásra az Atlanti-óceánon a spanyol tulajdonú Kanári-szigetektől délre. Ezt azonban újra kellett tárgyalni, tekintettel az új, messzi nyugaton felfedezett földekre.
1493-ban tehát VI. Sándor pápa (az egyik Borgia) bullát adott ki (Inter Caetera címűt), amelyben leszögezte, hogy minden föld, ami az Azori-szigetektől, vagy a Zöld-foki szigetektől 100 legua (kb. 600 km) távolságra nyugatra található, az a kasztíliai (vagyis a spanyol) uralkodót illeti. Kivéve persze azokat a földeket, amelyek már 1492-ben keresztény uralom alatt álltak. Itt még nem volt szó a portugálokról, úgyhogy Lisszabon lázas diplomáciai tevékenységbe kezdett, és sikerült is a szomszédokkal megállapodni: ami a némileg módosított vonaltól nyugatra van, az a spanyoloké, ami keletre, az a portugáloké. Ez a képzeletbeli vonal mai értelemben a nyugati hosszúság 46. fokának felelt meg. A Tordesillasban megkötött egyezmény szembe ment a pápai bullával, no de ezen lehetett segíteni, és a nagy reneszánsz pápa, II.Gyula segített is: kiadott egy új bullát 1506-ban, ami elismerte a szerződést. Már csak egy aprócska probléma maradt hátra: az tudniillik, hogy a Föld gömbölyű, vagyis a „túloldalon” egy másik választóvonal is kell a két félteke elhatárolására. A spanyolok úgy érveltek, hogy a meridián egyszerűen körbefut a földtekén, tehát Ázsiában is határt szab a portugál előrenyomulásnak. A portugálok ismét a pápához fordultak, s X. Leó új bullát adott ki, amelyben kifejezetten az atlanti-térségre szűkítette a határvonal érvényességét. Az érdekszféra-elhatárolást egyébként nem vették teljesen szigorúan: Brazília nyugati csücske például a portugál érdekszférába esett, s Cabral, a portugál felfedező birtokba is vette. A spanyolok később sem reklamáltak, amikor a portugálok a kialkudott 46. nyugati hosszúsági fokon átlépve Brazíliában nyomultak előre. Ettől azonban még az ázsiai helyzet nem oldódott meg. Erre csak azután került sor, hogy a nagy kapitány, Magellán legutolsó megmaradt felfedező-hajója körbenavigálta a glóbuszt, 1522-ben érkezve haza 1519-ben elkezdett útjáról. Néhány év múlva, 1529-ben Zaragozában kötöttek kiegészítő szerződést a portugálok és a spanyolok, s a választóvonal a keleti hosszúság 142. fokának feleltethető meg. Itt is volt kivétel: Magellán útjának következtében spanyol gyarmat lett a Fülöp-szigetek, jóllehet, ez a nyugatra esett a Kelet-Ázsiára megállapított meridiántól.
A probléma csak az volt, hogy a XVI. század közepére a portugálokon és a spanyolokon kívül a franciák és az angolok is érdeklődni kezdtek a gyarmatosítás iránt. A század végén megjelentek a spanyolellenes szabadságharcot folytató Németalföld hajói (a hollandok) is a világtengereken, majd megindították az első „transznacionális” részvénytársaságot, a Egyesített Kelet-Indiai Társaságot. A XVII. században pedig jóformán mindenki megpróbált gyarmatosítani, ami elsősorban kalózkodást és kereskedést jelentett: dánok, svédek, sőt, az észak-német kikötővárosok némelyike is. Még az igen szegény skótok is megpróbáltak saját gyarmatot szerezni Panamában – a kudarcos próbálkozások esetükben a nemzeti vagyon jó részét elvitték.
A gyarmatosító hatalmak depókat, erődöket hoztak létre, hogy hajósaiknak legyen hol megpihenni, és a hajókat kijavítani. Ki nagyobb, ki kisebb létszámban telepeseket is küldött, hogy legyen személyzet és vállalkozói réteg a gyarmati támaszpontokon és településeken. Templomok is épültek, és papok, szerzetesek, lelkészek láttak neki a térítésnek. Hozzájuk azután helytől és gyarmatosítótól függően különböző vallási disszidensek, szerencsét próbálni kívánó földművesek és vadászok, illetve kényszermunkások csoportjai adódtak. Az utóbbiak elítélt bűnözőkből, írországi deportáltak tömegéből és afrikai rabszolgák még nagyobb tömegéből, továbbá a transzatlanti hajóútért néhány évnyi szolgálatot vállaló szegényekből kerültek ki.
A tordesillasi szerződés tehát valójában csak néhány évtizedig működött, amíg a két játékosból álló „klubba” mások be nem léptek. Így míg az előző „világ-felosztások” bizonyos értelemben nemzetközi rendszerré is váltak (vagy a nemzetközi rend alapjaivá), ez nem a megalkotóinak szándéka szerint vált világrenddé – abban az értelemben , hogy megindult az egyes gyarmati térségekre érvényes felosztások és terület-csereberélések sorozata a tengereken érdekelt európai hatalmak között.
Ez azonban végül is a vesztfáliai békétől kezdve állt össze világrenddé. Innen folytatjuk…