Amerikai-orosz kapcsolatok. Régebben: amerikai-szovjet kapcsolatok. Két olyan ember levelét szeretnénk most idézni, akik nagyon sokat tudtak a XX. századról. Mélyen megértették a nagyhatalmak természetét, az emberi sokaságot szabályozó törvényszerűségeket, a nemzetközi hatalmi játszmákat és a mögöttes hajtóerőket. Amerikát belülről ismerték, és a Szovjetunióról (illetve az orosz birodalmi gondolatról) is tudtak egyet-mást.
Moszkva (forrás: Egyéni Utazó)
John Lukacs (Lukács János) magyar születésű történész, 1946-ban menekült el a kommunista hatalomátvétel miatt, s ezután magyar-amerikaiként élt. Hatalmas életművet hagyott maga után: talán az egyik legnagyobb hatású polgári-konzervatív történész. George Foster Kennan szintén történelmet tanult, de fiatalon az amerikai diplomácia szolgálatába állt. Először az 1930-as évek közepén került Moszkvába, az amerikai követségen dolgozott. Közelről tanulmányozhatta a sztálini Nagy Terrort. 1938-ban Prágába, majd Berlinbe delegálták. 1941-ben, a német hadüzenet után hat hónapig internálták. Utána Lisszabon következett, ahol a titkosszolgálatok munkájába kapcsolódott be.1944-1946 között a moszkvai USA nagykövetség helyettes vezetője volt. Innen küldte híressé vált, több, mint 5000 szavas „hosszú táviratát”, amelyben részletesen elemezte a szovjet szándékokat, s azokat végső soron az orosz birodalmi törekvések új változataként írta le – amely törekvéseket az ősi orosz bizonytalanság táplál. Javasolta, hogy olyan intézményekkel bástyázza körül az USA a befolyási övezetét, amelyek ellen tudnak állni az állandósulni látszó szovjet terjeszkedési vágynak. Ezzel megszületett a „feltartóztás politikája”, amely a szovjet befolyás visszaszorítását célzó Truman-doktrína alapja lett. Kennan részt vett a Marshall-terv kidolgozásában is. 1948-ra azonban – látszólag – pálfordulás történt Kennan esetében: azt a meggyőződését kezdte el hangoztatni, hogy a szovjetekkel igenis lehet építő jellegű párbeszédet folytatni. Még egy rövid időre ismét nagykövet lett Moszkvában, utána Belgrádban, az 1950-es évektől azonban a történészi munka felé fordult. John Lukács kereste meg először egy levélben, ezt követően Kennan haláláig leveleztek, és barátság alakult ki a két tudós férfiú között.
Vajon tényleg pálfordulás történt-e Kennan nézeteiben? Lukacs így írt neki erről: „Azzal vádolják önt, hogy tagadja a moralitás szerepét, amikor pedig valójában arra törekszik, hogy megkülönböztesse a hamis politikai moralitást az igazi moralitástól – az ideológiákat az elvektől.” Nos, mindezek fényében lássuk levelezésük egyik darabját.
John Lukacs levele George Kennan-nek 1959. január 11.
„[…] Most próbálom meggyőzni a legelső magyar újság szerkesztőit, melyet Európában adnak ki az 1956-os forradalom fiataljai, hogy teljes egészében fordítsák le és közöljék a cikkét. […] Ön azt írja, hogy: „a jelenlegi nyugati pozíció, úgy tűnik, egyoldalú szovjet kivonulást követel Kelet-Európából”. Azt is írja, hogy a „nyugati közösség a közép- és a kelet-európai szovjet érdekek feltétel nélküli kapitulációjának árbocára szögezte fel a zászlaját”. Azt is mondja, hogy bizonyos emberek számára tíz évvel ezelőtt „az erős Nyugat felépítése nem egy olyan alkupozíció megszerzését célozta, mellyel végül kompromisszumot lehet kicsikarni, hanem azt, hogy Nyugat-Európa olyan erős és meggyőző politikai és katonai pozícióra tegyen szert, melytől minden ellenszegülés szétolvad, és Európa automatikusan egyesül a mi feltételeink szerint…” Nem hiszem, hogy ez a helyzet. Én inkább úgy gondolom, hogy a nyugati és amerikai államférfiak hosszú időn át egyáltalán nem gondolták át tudatosan és komolyan Kelet-Európa problémáját. Azt hiszem, hogy az ön által feltett szónoki kérdés tökéletesen jogos, és hogy a NATO alapfeltevései valóban azon a homályos, de szilárd meggyőződésen nyugodtak, hogy a probléma a szovjet birodalom végleges katonai feltartóztatása az Elba- (és Enns-)vonalon. Tudom, hogy ez nem az ön meggyőződése volt; nem csak most tudom ezt, hanem már 1952 óta, amikor válaszolt egy levelemre és egy cikkemre, és egy okos levelében kritizálta a „feltartóztatást”. De azt gondolom, hogy ez volt és ma is ez a hivatalos amerikai politika (bármit is jelentsenek ezek az utóbbi szavak). […] Nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt azt írtam, hogy a jövendőbeli történészek majd azt mondhatják, a nagy amerikai-orosz válság első öt éve egy alapvető, kölcsönös félreértés következménye volt: az Egyesült Államok azt hitte, hogy az oroszok, miután meghódították Kelet-Európát, készen állnak arra, hogy benyomuljanak Nyugat-Európába is, ami nem így volt; az oroszok pedig azt hitték, hogy az amerikaiak készen állnak az intervencióra és kelet-európai uralmuk megdöntésére, ami szintén nem állt fenn. […] Azt írja, „nincs semmi biztosíték, hogy Magyarország, kiszabadulva a Varsói Szerződésből, nem csatlakozna azonnal az Atlantihoz” – csakhogy a forradalmi kormány két vagy három alkalommal is adott ilyen biztosítékot, éspedig a legőszintébben. A magyar forradalmárok modellje Ausztria státusa volt, nem pedig bármelyik NATO tagállamé. Másfelől önnek nagyon igaza van abban – és ezt újra és újra el kell ismételni – , hogy az amerikai erők jelenléte Németországban elsődleges szerepet játszott az akkori idők orosz döntéseiben. (Talán érdekelni fogja önt, példának okáért, hogy a forradalom alatt és után a szovjet katonai és biztonsági szervek Magyarországon nem a nyugati vagy akár amerikai személyek jelenlétére voltak különlegesen érzékenyek, hanem a nyugatnémetekére.) Azt is gondolom, hogy ebben az időben egyedülálló alkalom nyílott egy amerikai-orosz rendezésre Európában, de, a szovjetek magyarországi álnoksága és brutalitása ellenére, a történelem az amerikai kormányt is el fogja ítélni azért, ahogyan e sorsdöntő események alatt viselkedett. Egészen tragikus paradoxon, hogy Sztálin halála majdnem egybeesett a jelenlegi amerikai elnök első beiktatásával, az 1956-os magyarországi válság pedig az újraválasztásával.”
Vajon változott-e a nagyhatalmak természete? S vajon változott-e az Európában folyó amerikai-szovjet (most már orosz) nagyhatalmi vetélkedés jellege? És vajon mit akarnak és mit hihetnek az amerikaiak és az oroszok a saját helyükről a világban?
Talán a fenti levél a mai eseményekhez is ad valamelyest támpontokat.
(Forrás: A történelem eleven valósága, George F. Kennan és John Lukacs levelezése, szerkesztette: John Lukacs, Európa Könyvkiadó, Bp., 2010.)