Az ezredforduló körül – elsősorban a ’90-es évek második felében – a magyar közírók kedvelt kifejezése volt a „Kompország”. Ma már ritkábban bukkan fel a politikai vitákban, de az értelmiségi közbeszédben továbbra is visszatérő elem.
Még a második világháború idején történt, hogy a magyar illegális kommunista mozgalom tagjai egyik konspirált találkozójukon azzal vádolták Ságvári Endrét, hogy „felkötötte a nemzetiszínű gatyamadzagot”. Ezzel a megváltozott taktikára utaltak, amely szerint a helyi, nemzeti sajátosságokat is fel kell használni a kommunisták vezette népfront kiépítésekor. Ságvári persze sietett megnyugtatni elvtársait: erről szó sincs, nincs rajta ilyesfajta ruházati alkatrész.
Június 4-e van. Trianon évfordulója, a Nemzeti Összetartozás Napja. Általában kicsit kellemetlen téma ez, régi, lassan száz éves nagy vereségünk, a magyar brand töréspontja.
Nemrég egy erősen baloldali német történészprofesszor, Jörg Baberowski a német kancellárt és a német („mainstream”) sajtót kárhoztatva kijelentette: Németország a keresztény értékek alapján állt eddig, de most „minden, ami az európaiaknak kedves” el fog tűnni a tömeges bevándorlás hatására. Hozzátette: „A polgárok gyanakodnak, és azt gondolják, hogy a politikusok és az újságírók [mesterségesen] véleményeket akarnak generálni és a közhangulatot akarják befolyásolni. Kelet-Németországban sokan még nagyobb érzékenységgel reagálnak erre, mivel arrafelé tudják, hogy mi az a diktatúra, és milyen abban élni.”.
A magyar ember azt látja, hogy egész Európa össze-vissza beszél, és a meghatározó politikusok életidegen módon álszenteskednek a polkorrekt kánon szerint. De az is látszik, hogy a környező országok közül egyedül mi tudtuk kezelni a helyzetet.
A modernkori népvándorlás ügyében megszólaló értelmiségiek egy része valamiért óhatatlanul szükségét érezte, hogy a mostani, bevándorlókból, honfoglalókból és menekültekből álló tömeget az 1956-os forradalom utáni magyar emigrációs hullámhoz hasonlítsa. Néhány különbség azért felfedezhető, az alábbiak szerint:
