„Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban.” (Mózes ötödik könyve 5:9)
Mint a jelen ügyet vizsgáló írásaim (az első és a második rész) elején és utána többször is leszögeztem, a látszattal ellentétben nem Dr. Gyimes a mostani értekezés témája. Nem az a kérdés, hogy Dr. Gyimes „ártatlan” vagy bűnös, hanem az, hogy azon a módon, ahogyan Ungváry összeállította a dolgozatát, egyszerűen nem lehet történelmet írni. Egy népbírósági ügyről nem lehet úgy írni, hogy meg sem nézzük a teljes népbírósági aktát; hogy nem próbáljuk meg az ügyet kontextusba helyezni; s hogy feltétel nélkül hitelt adunk minden egyes vallomásnak. Úgy meg végképp nem, hogy még a zsarolási céllal szelektált iratoknál is szélsőségesebb, valótlan állításokat teszünk vagy teljesen megalapozatlan feltételezéseket szuggerálunk. Ezekre példa, hogy Dr.Gyimes „arra hivatkozott, hogy a nyilas pártból már 1940-ben kilépett, ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy igaz.” Ne zárjuk ki, hogy Dr.Gyimes bizonyos vonzalommal 1940 után is bírt a nyilasok és a radikális, erőszakos nemzetiszocializmus iránt; de hogy nyilas pártnak nem volt tagja, azt nyugodtan leszögezhetjük.
David S. Soriano: Az agy a barlangban (Plato barlanghasonlata nyomán)
Mindezek után az Olvasóban mégis felmerülhet a kérdés: vajon mit gondol a jelen sorok írója Dr.Gyimesről? Szolzsenyicin a GULAG-szigetvilágban ezt írja: „Egy és ugyanaz az ember, életének különböző szakaszaiban, különböző élethelyzetekben merőben más és más lehet. Hol az ördöghöz áll közelebb, hol meg akár a szenthez. A neve viszont nem változik.” A helyzet az, hogy vannak olyan emberek, akik egész felnőtt életükben az ördöghöz állnak közelebb; és vannak olyanok, akik a szenthez. Mi, a többség viszont bizony néha így, néha úgy viselkedünk. Ungváry mindent megtesz, hogy Dr.Gyimest kizárólag ördögként fesse le, s a lehetséges „szent”, vagyis az ördögnél szentebb pillanatokat „törölje az előzményekből”. Így a felmentő ítéletnek azt a passzusát, miszerint Dr.Gyimes „sokat dolgozott a szegény emberekkel és szoros kapcsolatban volt az egyszerű néppel” a következővel intézi el: „Erre vonatkozó iratok azonban Gyimes népbírósági anyagában nem találhatók – sokkal inkább arról van itt szó, hogy a kalocsai népbíróság szándékosan bagatellizálta az ügyet.” Szerintem pedig arról van szó, hogy Ungváry megint vagy felületes volt vagy pedig rosszhiszeműen szelektált a források között. Ha rendesen átnézte volna a sajtót – hiszen a Dél-Pestmegye című kommunista újságot csak megtalálta valahogy – akkor rábukkanhatott volna a Nemzeti Ujság, 1941. március 15-i számának (23. évf., 62. sz.) 9.oldalára, ahol a következőket olvashatjuk egy árvízről: „a Kigyós-medernek [egy részében] igen sok kisember tanyáját öntötte el az ár. […] Egy magasabb dombon — mondja dr. Gyenes István — száznegyven ember szorult benn. Odahordták a bútoraikat, élelmiszert, gabonát és jószágállományukat. A rendőri motorosok később az asszonyokat és gyermekeket kihozták, de az emberek ottmaradtak, őrizték a vagyonuk roncsait. Nádból szélfogót emeltek. Mikor tudomást szereztünk ottlétükről, elsősorban is orvost küldtünk. Dr. Gyimes Károly doktor úr is ott élt velük a szigeten egy szárgunyhóban. Gyógyszert a vöröskeresztes repülőgépek dobtak le kérésére.” A Nemzeti Újság katolikus lap volt, természetesen a korszakban megszokott antiszemita hangszerelés is fel-felbukkant benne; azonban kifejezetten nyilas-ellenes írások is jelentek meg a hasábjain. Vagyis nem arról van szó, hogy egy nyilas dicséri az egyik korábbi párttagot és szimpatizánst. Ha Ungváry logikáját követjük, akkor Dr. Gyimes oda is csak nyerészkedni ment vajon, hogy „züllöttségét” kiélje?
A „szegények” kérdéséhez tartozik még, hogy Dr.Gyimes orvosi tudását a tüdőbaj visszaszorítása irányában fejlesztette, s a tüdőbaj jellemzően a nehezebb sorsú rétegek között volt elterjedve. Nem mellékesen pedig éppen Ungváry írt egy másik „apák és fiúkozó” cikkében Matolcsy Mátyásról és testvéréről: „Matolcsy Mátyás komoly közgazdasági tudományos munkát is végzett, ő honosította meg Magyarországon az élelmiszerkosár kifejezést, bátyja pedig orvosként ingyen gyógyított. Az biztos, hogy nem saját kasszára dolgoztak, lelkes, a faj szeretetétől fűtött emberek voltak.” Ungváry pontosan tudja, hogy a nyilasok között akadtak olyanok, akiket nem kizárólag a fajgyűlölet fűtött és nem a meggazdagodás vágya hajtott – hiszen maga is írt több helyen erről a jelenségről. Akkor most, Dr.Gyimes esetében miért lépi át hanyag eleganciával ezt a lehetőséget? Vajon tényleg hiteles Dr.Gyimes gettóorvosi ténykedésére vonatkozó minden terhelő adat, amelyek cinikus viselkedésre, korrupcióra utalnak?
Most forduljunk egy másik orosz íróhoz. Bulgakov az ördög szájába adja a következő szavakat: „Az emberiség szereti a pénzt, akármiből van is: bőrből, papírból, bronzból vagy aranyból… Könnyelműek persze, de olykor az irgalom is megszólal a szívükben, egyszóval: emberek, nagyjából csak olyanok, mint azelőtt, meg a lakáskérdés is elrontotta őket.” Ami a lakáskérdést illeti, ez nem Dr. Gyimesre, hanem inkább a kiskőrösi kommunista párt tagjaira és a politikai rendőrség munkatársaira vonatkozik. Az egész Dr. Gyimes-ügy hátterében ugyanis mintha meghúzódna egy másik szál is. Az, hogy a kiskőrösi kommunisták elveszik Dr. Gyimesék házát, s az ott található ingóságokat, értékeket egymás között elosztják. Utána pedig a zsákmányt védendő, bíróság elé hurcolnak egy gyanús háttérrel rendelkező embert, aki vélhetően jól érzékelte, hogy 1945 előtti politikai magatartása bőven elég ahhoz, hogy elítéljék, vagy legalábbis súlyos következményekkel kelljen szembesülnie. Erre utal, hogy mielőtt bármi történt volna Dr. Gyimes ügyében, a házát és az abban található ingóságokat lefoglalták. 1945. június 14-én (Dr. Gyimes még szovjet fogságban van) kelt a következő véghatározat Kiskőrösön, „nyilas és háborús bűnösök tulajdonát képező ingóságok lefoglalása és kiutalása” tárgyában: „Dr.Gyimes Károly és neje ismert nyilas vezető tulajdonát képező és lakásukban található összes ingóságokat és berendezési tárgyakat lefoglalom és azokat használatra a Magyar Kommunista Párt kiskőrösi szervezetének utalom ki. Utasítom a fenti pártot, hogy a fent írt tárgyakat karhatalom igénybevételével és leltár felvételével vegye át.” Szűk egy év múlva erről egy másolatot állítottak ki, amelynek hitelét Dobó Jakab rendőr főhadnagy, a politikai osztály vezetője szignálta. (ÁBTL- 3.1.9. – V-102179, 323.o.) Felmerül a kérdés, hogy Dobó Jakab és Dobó Zsuzsa, az egyik fő terhelő tanú, netalán rokonok voltak? Egyelőre nem tudjuk.
Dr. Gyimes tehát látja, hogy az új rendszerben az évekkel azelőtti nyilas párttagság és a gettóorvosi működés önmagában terhelő adat; különösen is, ha az utóbbi minőségben egyszerűen csak jól-rosszul ellátta a feladatát, és nem folytatott kifejezetten mentőtevékenységet. Márpedig Dr. Gyimes vélhetően ilyen volt. Mivel az egyik mentő tanúja nem jelent – talán nem jelenhetett – meg a tárgyaláson, akinek a szava sokat nyomott volna a latban, nem tudjuk, hogy a gettóban „megszólalt-e az irgalom a szívében”. Ha a többi mentő tanú vallomását és Dr. Gyimes saját beszámolóját nézzük: talán hellyel-közzel igen. Ha a vádló tanúkat nézzük: akkor cseppet sem. Mindkét vallomáscsoport olyan, ami kételyeket ébreszthet.
Egy teljesen más helyzetben, évekkel később viszont kifejezetten szimpatikusan viselkedett. Egy Dr. Horváth Géza nevű orvos, aki ekkor elítélt volt és Komlón, mint fogoly orvost dolgoztatták, először csak jó kollegiális viszonyt, majd baráti kapcsolatot épített ki Dr. Gyimessel, aki szívesen közvetített leveleket Dr. Horváth és annak nőismerőse között, illetve Dr. Horváth kérésére szeszes italt is vitt be neki a kényszermunka-lágerbe – amely italokat Dr. Gyimes a saját költségén vett. (ÁBTL – 3.1.1. – B-77965, 24-25.o.) Hivatalos ügyben Dr. Horváth többször is volt Dr. Gyimes komlói lakásán, mivel a recepteket ott íratta alá. Egy ízben volt nem hivatalosan Dr. Horváth Dr. Gyimesnél: „amikor Samu János b.v. őrmester [a fogoly orvos kísérője] berúgott és azt a polgári lakosság elől az orvos [Dr. Gyimes] lakására vittem, ahol kialudta magát, majd kijózanodása után visszatértünk a táborba.” – nyilatkozta Dr. Horváth. (u.i., 28.o.)
Dr. Horváth egyébként már ekkor a fogdahálózat tagja volt, majd még az ÁVH is beszervezte „rendes” ügynöknek is, éppen a kényszermunkatábor szabályainak megszegését felhasználva ürügyként. (u.i. 93.o.). Felmerül a kérdés: a joviális orvosi barátkozás mögött vajon nem az ördögi terv állt-e, hogy Dr. Gyimes barátkozását felhasználva az ÁVH bemártsa Dr. Horváthot? Dr. Horváth Gézát 1954. szeptember 22-én szervezték be, s 1954. február 24-én vették fel vele az első jegyzőkönyvet. Dr. Gyimes 1953. szeptember végétől december végéig hozta-vitte a leveleket Dr.Horváth és nőismerőse között, s erre az időszakra tehető az is, hogy Dr. Gyimes szeszesitalokkal látta el Dr. Horváthot. Dr. Gyimes beszervezésének pontos időpontja nem ismert, azt az ÁVH 1953 decemberére tervezte. Vagyis vélhetően nem erről van szó, hanem arról, hogy Dr. Gyimes egyszerűen „jófejségből” barátkozott a másik orvossal, aki fogoly volt, s nyújtott számára segítséget.
S hogy mit gondoljunk Dr.Gyimes ügynökként végzett tevékenységéről? Ismét egy nagy orosz gondolkodót érdemes idézni: „A besúgókon bosszút állni végképp ostobaság: polgártársaim többségétől eltérően én ugyanis jól ismertem ezeket az embereket, a cellába berakott téglákat, meg a titokban reám állított ügynököket is. Tudtam, hogy az esetek többségében megtört, sajnálatra méltó emberek, akiket gyakran zsarolással és fenyegetéssel kényszerített együttműködésre a KGB. Tulajdonképpen senki nem tudhatja előre, hogyan viselkedne fokozott nyomás hatására, s ezért, aki ezt a nyomást nem élte át, annak nincs joga másokat elítélni. Aki meg átélte, az általában nem akar ítéletet mondani”– írja Vlagyimir Bukovszkij, szovjet-orosz ellenzéki „A moszkvai per” című munkájában. Bukovszkijról talán nem minden Olvasó tudja, hogy éveket töltött börtönben és „pszihuskában” is, vagyis politikai pszichiátriai intézményekben is.
Vajon ilyen könnyen, egy kézmozdulattal felmenthetnénk az egykori informátorokat? Ráadásul Dr. Gyimes bőségesen és kitartóan termelte a jelentéseket, s ezek között voltak olyanok is, amelyekkel kifejezetten ártani lehetett a másik embernek. Dolgozatában Ungváry Krisztián valóban egy szörnyeteg képét vetíti elénk: antiszemita, mégis zsidó lányok orvosi vizsgálatán kéjeleg, korrupt, cinikus, fosztogatja a gettósított betegeket, megbánás és a büntetés elviselése helyett alattomos féregként még a népbíróságot is kimozogja, ellenállói múltat hazudik magának, nőzik, disznólkodik, „züllött” élete van, készséggel siet az ÁVH segítségére, zug-abortuszgyárat üzemeltet, és hosszú ideig megbízható besúgó!
Mindezzel szemben én a fentiek alapján egy olyan megtévedt ember alakját látom, aki eredetileg nem volt sem ördög, sem szent. Talán még erősebb szociális érzékkel is rendelkezett. Éles helyzetben – a gettósítás idején – nem tudta, talán nem is akarta szolidaritását olyan módon kinyilvánítani, hogy az nyomot hagyjon. Talán azért, mert nem is érzett szolidaritást; talán azért, mert képtelen volt rá, gyáva volt hozzá. Ugyanakkor nem csinált semmi kirívót sem. Hogy pontosan mi történt akkor, talán már soha nem fogjuk megtudni. Ez az ember 1945 után egyszerűen elveszíti a lába alól a talajt, meghurcolják, vagyonát és korábbi megbecsült státusát elveszíti, hellyel-közzel üldözött vadként bolyong az országban, aki fölött évekig ott van az internálás illetve a körözés réme. Végül feleségének öngyilkossága után elveszíti a fonalat, idegei felmondják a szolgálatot, és az ÁVH, majd az állambiztonság beszervezettje lesz. Szolzsenyicin, Bulgakov és Bukovszkij sorai illenek rá.
Nehéz lenne feltételezni, hogy Ungváry viszont nem tudatosan választotta a történész minimális forráskritikát igénylő mestersége helyett a politikai nyomozó, a kommunista népügyész és népbíró szerepeinek egyvelegét. Ungváry ebbéli tevékenységében régóta próbálkozott az „apák és fiúk” tárgykörében úgymond visszavágni. Ilyen volt, amikor Matolcsy Györgyöt próbálta Matolcsy Mátyással összekötni, vagy amikor Balás-Piri Lászlót próbálta valamelyik távoli nagybátyjával revolverezni, aki csendőr volt.
Néhány évvel ezelőtt ezt írtam: „Az »apák és fiúk« című vita a rendszerváltás idején bizonyos megalapozottsággal bírt: gondoljunk Pető Ivánra, vagy Bauer Tamásra. Ugyanakkor ez vékony jég, és elég méltatlan tud lenni, pláne, ha valaki az ellenkezőjét csinálja, mint amiben a szülő részt vett.” Jelen sorok írója egyszer egy kedves ifjú hölgytől a következőket hallotta a 2010-es évek elején: „Azok a szemét fasiszták kirakták a nagybátyám fotóját a Terror Házában. Pedig ő is, és a nagyapám is a népért dolgoztak” – mondta az egyébként szálloda-igazgató lány. Az „apák és fiúknak” akkor van bármiféle relevanciája, ha ez vagyoni, pozícióbeli átörökléssel jár, vagy a bűnös felmenők céljaival való azonosulással. Csakhogy Magyarországon nem a nyilasok váltottak rendszert a gulyásfasizmus után és nem a képzeletbeli „Hungarista Népfront” társutas értelmisége őrizte tovább a pozícióit. Ráadásul Ungváry egész cikkében azt sugallja, hogy Bayer lényegében ugyanazt csinálja, mint amit a népbírósági iratok szerint a nagyapja csinált; vagy hogy Bayer és ezáltal a Fidesz az egyenlő a nyilasokkal. Legyünk már észnél!
Ungváry utóbbi időkben tett megnyilvánulásaiból úgy tűnik, hogy a modern magyar történelem tulajdonképpen a történelmi középosztály ámokfutása. Kezdve az első világháború előtti magyarosítási törekvésekkel, folytatva az első világháborúval, utána a fehérterrorral, a Horthy-rendszerrel, a revízióval, a zsidótörvényekkel, a hadbalépéssel, a Sztójay-kormánnyal és végül a nyilasokkal, hiszen a régi kommunista szlogen szerint a nyilas uralom csak logikus betetőzése a 25 esztendőnyi fasiszta terrornak! Ungváry fő célpontja réges-régóta az, hogy leleplezze a keresztény középosztályt, és hogy ítéletet mondjon felette. Nem különbözik ebben az egykori népügyészektől, akik még akkor is hamisan érveltek, amikor valódi bűnösöket állítottak eléjük. Így például Sztójay Döme népbírósági perének népügyésze így fogalmazott: „Az elsőrendű vádlott tehát tulajdonképpen az a társadalmi osztály, amely fölött a történelem már ítélt.” Marosán György pedig, a per politikai ügyésze ezt így egészítette ki: „A vádlottak padján Sztójayékkal együtt egy 25 éves politikai, gazdasági és társadalmi rendszer ül, és ezért kell kemény ítéletet mondani, mert a személyeken túl egy rendszer felett is ítéletet mondunk.” (Karsai László – Molnár Judit (szerk.): A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt. 1956-os Intézet, Budapest, 2005. 571. o., illetve 591. o.)
Ungváry Krisztián „apák és fiúkozása” egyetlenegy céllal történik: kimutatni, hogy „ezek”, vagyis a mai jobboldal képviselői, „ugyanazok”. Ha megfordítjuk a dolgot, akkor azonban mondhatjuk, hogy Ungváry esetében két dologban egészen biztosan van alapja az „apák és fiúkozásnak”. Az egyik a következőképpen ragadható meg: „Ungváry Rudolf novellája hamis, mesterkélt példázat, áltragédia — kitűnő ritmusú, nyelvileg magas színvonalú előadásban.” (Reményi József Tamás: Eső a szilfák levelén, in: Kritika, 1975/9.sz., 30.o.). Lehet, hogy a kritikus téved, Ungváry Rudolf írásait nem tisztem megítélni; de hogy a fia több művére illik a fenti leírás, az biztos. A másik, ahol nem esett messze az alma a fájától, az a megszállottságig fajuló nemzeti öngyűlölet, amely édesapja írásaiból évtizedeken keresztül átüt. De ha az apák felől a nagyapák terére tévedünk, akkor felmerül az az izgalmas kérdés, hogy a magyar megszálló csapatok elkövetett és feltételezett bűncselekményeit rendszeresen hangsúlyozó Ungváry miért hagyta ki ebből az egészből a nagyapját, Monspart Gábort? Monspart Gábort 1950-ben állították bíróság elé, háborús bűnökkel vádolva. Egy összefoglaló jelentésben olvashatjuk Monspart vallomását: „Kb. két heti otttartózkodás után alakulatunkat visszavonulásra utasították, kivonulásunkat megelőzően Németh Dezső alezredes parancsot adott, hogy mindent fel kell gyújtani, nehogy az ott levő anyagot a Vörös Hadsereg fel tudja használni. Ezt a parancsot velem együtt az összes századparancsnok megkapta és végre is hajtotta. A falu elhagyásakor láttam, hogy a polgári lakosság épületei is lángokban borult.” Az utóbbi kérdés, t.i. a polgári lakosság épületeinek felgyújtása Monspart parancsnokának, Németh Dezsőnek a vallomásában erősebben szerepel: „Két heti ott tartózkodás után felsőbb utasításra a községet hirtelen el kellett hagyni. Magamhoz rendeltem a századparancsnokokat és az alám beosztott tiszteket. Utasítást adtam, hogy a községben levő körleteket gyújtsák fel. Tudomásom van arról, hogy a község teljesen leégett, továbbá, hogy az utasításomra a házakba bezárt polgári lakosok is elpusztultak.” (ÁBTL 3.1.5. – O-11147, 110.o.)
Miért van az, hogy a megszálló csapatokról írott könyvében Monspart Gábor csak pozitívan szerepel? Nos, a válasz nagyon egyszerűnek tűnik: vélhetően azért, mert köztudomású tény, hogy Monspart Gábor embernek és magyarnak is kitűnő volt, és ezen kívül társadalmi rétegének ideáltipikus megtestesítője. Fess huszártiszt, vitéz és bátor katona, ráadásul a lovassport nemzetközileg is jegyzett mestere. Ha mindezt szembeállítjuk a Rákosi-rendszer idején keletkezett iratokkal – tudják, az a Rákosi-rendszer, ahol Ungváry szerint az emberek „rá voltak kényszerítve arra, hogy részletes önéletrajzokban ismertessék múltbeli cselekedeteiket” –; egyszóval, ha összevetjük az ekkor keletkezett bírósági iratokkal, akkor nem lehet kétséges, hogy az elemi forráskritika alapján nyugodtan megkérdőjelezhetjük azt a bírói ítéletet – amelyet egyébként is megsemmisített a rehabilitációs bizottság 1991-ben. Ez talán még Ungváry számára is logikus, akinek az esetében a pietas, vagyis a leszármazottak felmenőik iránti kegyelete is szóba jön. Ráadásul első és máig legfontosabb könyvét, a „Budapest ostromát” éppen Monspart Gábor (és bajtársai, barátai) segítségével írta.
Csakhogy, ha ez így van, és az iratok egyszer már Monspart Gábor esetében megbízhatatlannak bizonyultak, akkor mások esetében miért siet pálcát törni? Mondjuk a szintén rehabilitált Hadváry Pál esetében, akiről azt írta, hogy „szovjet források szerint Novaja Szlobodában a falu lakosai közül 407 személyt lőttek agyon vagy égettek el házaikban a magyar katonák és a segítségükre küldött német páncélosszázad.”? (Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – elbeszélés – utóélet, Osiris Kiadó, 2015, 301.o.) A szovjet források „jobbak”, mint a Rákosi-éra magyar forrásai?
Az bizonyosnak tűnik, hogy a magyar megszálló csapatok a források szerinti tömeges gyilkosságok egy részét valóban elkövették; de felmerül a gyanú, hogy más részét azért írták a jelentéseikbe, hogy papíron „eredményeket” mutassanak fel vagy a saját veszteségeiket magyarázzák; megint más részét talán szovjet fantázia költötte hozzá (esetleg a magyarok bűneihez csapta a mások által elkövetett mészárlást); végül nem zárhatjuk ki a németek által feljegyzett adatok szándékos vagy szándékolatlan torzítását sem. S hogy mindez miért fontos? Azért, mert arra mutat rá, hogy a „levéltári források” fetisizálása (amely egyébként szovjet módszer: amennyiben hivatalos papír van valamiről, akkor az „tény”) hova vezet. Levéltári források nélkül lehetetlen a történelem feltárása és megírása; csak éppen az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e és egyáltalán akarunk-e forráskritikát használni. S ami legfontosabb: milyen történetet olvasunk ki a sorokból és a sorok közötti tartalomból.
Dr. Gyimes ügyéből az derül ki, ami egyébként Ungváry más munkáiból is kiderül: Ungváry olyan történetet akar kiolvasni – és ehhez gátlás nélkül szelektál az iratokban – amely mintegy leleplezi, megbélyegzi és elítéli a magyar történelmet. Ebben nem mellékesen hasonlít Krausz Tamáshoz és poszt-szovjet, neosztálinista iskolájához.
Ha van egészből tanulság, akkor az talán nem is az, hogy három és fél évtizeddel a rendszerváltás-, és 70-80 évvel az eljárások után próbáljuk már meg nem abszolutizálni a népbírósági iratokat, különösen azoknak az ÁVH-n összegyűjtött kivonatait. Hanem az, hogy ha Ungváry Krisztián leír valamit, akkor azt ne higgyük el elsőre, és még másodikra se. Ungváry, ugyanis bármennyire is szeretné, nem orákulum. Hosszú ideje történelmietlenül, a szakma alapvető szabályait szelektíven alkalmazva, és leginkább rosszhiszeműen nyúl a magyar múlthoz.