„Bár nincs beleírva egyik forradalmi törvénykönyvbe sem, azt súgja az ösztön a józan észnek, hogy ebben a rendszerben mindig a vádlónak van igaza.” (Józef Mackiewicz: Bevesszük Varsót)
Ungváry Krisztián Dr. Gyimesről írt dolgozatának vizsgálatát az első rész után most szakmai szempontból, a történész-mesterség kritériumai felől folytatjuk.
Talán azzal érdemes kezdeni, hogy úgy beszámolni egy népbírósági perről, hogy nem használjuk fel a teljes peranyagot, igen nagy merészség. Utána pedig ítéletet mondani valaki fölött az ÁVH-n összegyűjtött terhelő anyag alapján, nos, ez egyenesen pofátlanság. Vagy talán az ÁVH csak azért válogatta volna össze a népbírósági peranyagból a terhelő adatokat tartalmazó dokumentumokat, mert (Ungváry kifejezésével) pusztán „formális pressziót” akart gyakorolni? Ha zsarolásra alkalmas adatokat gyűjt egy rettegett állami terrorszervezet valakiről, akkor azt vajon „formálisan” akarja csak felhasználni? A különbség ugyanis a Bács-Kiskun Vármegyei Levéltárban őrzött peranyag és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ÁVH-s dosszié között az, hogy az előzőben ott van a teljes eljárás. Az utóbbiban pedig, vagyis az ÁBTL-ben őrzött dossziék közül az egyikben pedig úgy általában nem a történeti valóságot olvashatjuk, hanem sokszor egy annak az ÁVH vagy a későbbi kádári állambiztonság rosszhiszemű szemüvegén átszűrt változatát. Nos ez utóbbi, amit Ungváry Krisztián magáévá tesz.
„Erősebb tüzet az osztályellenségre!” (Szovjet poszter, 1933)
Mi azonban nézzünk meg két mentő tanúvallomást is. Az adatok, amelyet jelen írásban felhasználok, az Ungváry által nem használt MNL-BKML-XXV.17 XXV.17. Nb. 108/47 jelzetű anyagból vannak. A 18. oldalon kezdődő, és a 19. oldalon folytatódó vallomásban ezt olvashatjuk Libárszki Pál, 19 éves gimnáziumi tanuló részéről: „A gyanúsított a gettóba csak rendőrhatósági felügyelet mellett léphetett be, állandó kísérőt adtak mellé. Én is ott teljesítettem szolgálatot, mint oda karhatalomként kirendelt diák. A gyanúsított a ghettóorvosi [sic!] teendőit lelkiismeretesen látta el, ezt onnan tudom, mert a gyanúsított saját betegeit nem kezelte akkor, amikor a ghettóból orvosi hívás érkezett. A ghettóba hívásra azonnal megjelent. Ő a motozásnál tevékenyen részt nem vett, csak megmondta a szülésznőnek, hogy az hogyan végezze a motozást. Arról nem tudok, hogy két fiatal lányt választott volna ki a gyanúsított és azon mutatta volna be a szülésznőnek a motozást. A motozás úgy ment végbe, hogy a gyanúsított kiadta szóban az utasítást a szülésznőnek a csendőrök utasítására, hogy a szülésznő hogyan végezze el a motozást, volt egy spanyolfallal elkerített bekerített helyiség, a csendőr szólította a motozásra kerülőket és a szülésznő pedig orvos jelenléte nélkül végezte a motozást. A motozás ellen panaszt egyáltalán nem hallottam. Akkor, amikor a gyanúsított a motozásra vonatkozó szóbeli rendelkezést kiadta, a szülésznőt magára hagyta és ő pedig a többi betegeinél tevékenykedett. A haldokló orvost gyanúsított a leglelkiismeretesebb gyógykezeléssel, injekciókkal, ápolással látta el. Az eljáró népügyész kérdésére előadom, hogy a motozás csak egy helyen történt, más helyen nem motoztak, a motozás bemutatása miatt kiválogatásról nem tudok.”
Ugyanitt Szamos István, 30 éves tanú pedig a következőket mondja: „Akkor, amikor a kiskőrösi gettót fölállították, mint községi rendőr, én is szolgálatot teljesítettem a ghettónál. Innen tudom, hogy [a gyanúsított] lelkiismeretesen látta el orvosi teendőit, amikor a ghettóba valaki beteghez hívtam, privát rendelését otthagyva, sietett a ghettó betegekhez. Maguk a betegek csodálkoztak azon, hogy a gyanúsított alacsony, 6 P-ős díjazás mellett vállalja a viziteket a ghettóba. A motozást a szülésznő végezte, tudomásom szerint a gyanúsított a motozásnál jelen nem volt. A motozás idején én szolgálatot teljesítettem az egyik kapunál. Ha a ghettóba betegség előfordult, akkor a ghettó parancsnokságát értesítették, aki előbb megfelelő rendőri kíséretről gondoskodott és csak azután mentünk a doktor úrért. Gyanúsított orvosi működésével nagyon meg voltak elégedve, magától a Szabolcs leánytól tudom, hogy igen meg voltak elégedve a zsidók a gyógykezeléssel.”
Az is elfelejtődött, hogy Dr.Gyimes a szóban forgó peranyag 25. oldalán olvasható vallomásában a következőket mondta: „A motozást nem én végeztem, ezt Vörösné szülésznő két beosztott nővel együtt végezték. Én jelen sem voltam. Finta Imre csendőr százados felhívta a figyelmemet, hogy a motozásnál utasítsam a csendőröket, hogy tartsák magukat távol és az esetleges leselkedést akadályozzák meg. Több fiatal leányt, virgokat [szűzeket] megmentettem a motozás alól, erre kérem kihallgatni: Révész Irén kiskőrösi lakost.”
Nos, nem tudjuk, hogy mi lett Révész Irénnel, tanúvallomása ugyanis nem szerepel a peranyagban. Azt sem tudjuk, hogy a két fenti védő tanúnak lehet-e hinni, hiszen gettó kerítésének külső oldalán álltak, ugyanott, ahol Dr.Gyimes. Hitelesebb lenne, ha zsidó túlélőktől olvasnánk ilyesmiket – igaz, egy ilyen beszámoló is a rendelkezésünkre áll. 2024. február 4-én Bayer Zsolt közölt egy ide vágó tartalmú levelet a Magyar Nemzet hasábjain, a „Még egyszer, utoljára nagyapámról” című cikkében. A levelet bizonyos Klein Györgyné Mária írta Dr.Gyimes Károly feleségének: „élénken eszemben van az a segítség, amit a borzalmas időkben Karcsi családommal szemben tanúsított. Boldogult Édesanyám a gettóból írt leveleiben többször említette, hogy férjed és családod a legnagyobb készséggel állnak rendelkezésükre. Én tehát a magam részéről férjednek nagy hálával tartozom, úgy is, mint embernek, úgy is, mint orvosnak. Remélem, hogy Karcsinak rövidesen sikerülni fog magát tisztáznia, amit szívből kívánok. Egyébként közölhetem, hogy Gyuri, egy hete érkezett meg hadifogságból, úgyhogy most képzelheted, milyen boldog vagyok. Kívánom neked, hogy te is minél előbb kerülj ismét össze Karcsival. Édesapáddal együtt az egész családot üdvözlöm.”
Mindezzel szemben áll, hogy Dobó Zsuzsa, akkor már Nagy Sándorné visszaemlékezéseit a kiskőrösi múzeum igazgatója szalagra rögzítette 1980-ban. A szerkesztett anyagot Turán István adta közre a „Kiskőrös Múltjából” című folyóiratban (2021. március-április, III.évf. 2.sz.) „A kiskőrösi gettóról” című írásában (17. o.). „Egy hónapot töltöttünk a gettóban. Külső segítséget azért kaptunk, voltak, akik kimehettek, illetve a barátaink, akik már akkor is azok voltak és most is azok, ők bejuttattak élelmet, találkoztunk esténként a palánknál, és beszélgetni is tudtunk. Három-négyszázan biztos bent voltunk, sok családot behoztak a járásból is. A gettónak volt külön őrsége, de nem tudnám már megmondani, hogy mindannyian csendőrök voltak-e, vagy volt köztük civil is. Azt még meg szeretném említeni, hogy volt egy csendőr, itt él ma is Kiskőrösön, azt hiszem, Bálint Lászlónak hívják, a konzervgyárban dolgozik, aki nagyon humánusan bánt velünk. Mikor a húgommal hazajöttünk ’45-ben, ki is álltunk érte az igazoló bizottság előtt. […] Mielőtt Kecskemétre szállítottak volna minket, előtte való nap a templomba és a templomudvarba tereltek sokakat és itt bizony elég csúnya dolgok történtek. Egy nyilas orvos volt ezzel a feladattal megbízva, nem akarom a nevét mondani, mert hát olyan hírek terjedtek, hogy a zsidó nők az aranyakat „olyan” helyre rejtik, és ezt az orvosnak meg kellett vizsgálnia. Ezen a tortúrán átesett minden fiatal lány és asszony. Ebből persze egy szó sem volt igaz, mert én ugyan nem tudom, hogy kinek milyen aranyai voltak, de az biztos, hogy a gettóba már nem hozták be. Valószínűleg másnak is voltak ismerősei, akik eltették ezeket megőrzésre. Nekünk voltak barátaink kint, és ugyan nem aranyakat, de a stafírungunkat például eltették.” Mondhatjuk, hogyha 36 évvel később is felmerül a sztori, akkor az elég erősen bevésődhetett a tanú emlékezetébe. De vajon maga a tény vagy a bíróságon tett vallomás vésődött be? Nem tudjuk. Azt azonban még a vádló tanúk sem állították, hogy Dr.Gyimes személyesen végezte volna a testüregi motozást.
S vajon maga a vádlott, Dr. Gyimes megbízható volt-e? A peranyag 18. oldalán, az Fleischer Miklósnével, az egyik vádló tanúval való szembesítés idején a következő észrevételt tette: „A ghettó utolsó napjaiban működtem mint orvos, azelőtt az orvosi teendőket a getthóba (sic) dr.Molnár László látta el.” Mire a tanú ezt válaszolta: „Én csak arra emlékszem, hogy a gyanúsított volt a ghettó orvosa, arról nem tudok, hogy dr.Molnár is volt ghettóorvos, mert ott az utolsó napig orvosra szükség nem volt a mi családunkban.” Az 1940-ben Hortobágyi Jenő által szerkesztett „Keresztény magyar közéleti almanach” 2. kötetében szerepel a 718. oldalon Dr.Molnár László kiskőrösi lakos, mint „községi ügyvezető orvos”. Lehet, hogy Dr.Gyimes tényleg csak „beugrott”? Nem tudjuk – ugyanakkor erős a gyanú, hogy ennél azért többről volt szó. Már csak azért is, mert az ítéletben ezt olvashatjuk: „A gettózás idején a kiskőrösi zsidótanács felhívására – miután azt más orvos nem volt hajlandó elvállalni – a gettó orvosi teendőit is ellátta.” (a peranyag 47. o.) Ez egy olyan vallomás alapján került az ítéletbe, amelyet Dr.Gyimes még a kiskőrösi politikai rendőrségen tett: „1944. évben, mikor a zsidókat gettóba kényszerítették, a zsidó tanács engem kért meg, hogy legyek a gettó orvosa, amit én el is vállaltam. Ezekért én 5 p[engő]t kaptam minden vizitért. Egyszer nekem szólt, hogy mint orvos vegyek részt a megmotozásban, amit el is vállaltam. A vizsgálaton nem vettem aktív részt, csak mint orvos az ellenőrzés lett volna a dolgom, de ezt nem láttam el, úgy ahogy kellett volna. Kint tartózkodtam és csak néha mentem be.” (a peranyag 27. o.)
A fentiek alapján vajon Dr.Gyimes mikor mondott igazat, mikor hazudott és mikor beszélt mellé? Hajlok arra, hogy a gettóbeli motozási ügyet szégyellte, mivel abban egyszer, afféle instruktorként valóban részt vett. De tényleg olyan lelkiismeretlen, hideg szívű fráter – szinte egy vidéki magyar Mengele! – lett volna, ahogyan Ungváry Krisztián állítja? Ungváryval ellentétben nekem nem célom, hogy ítéletet mondjak Dr.Gyimes ügyében. Már csak azért sem, mert Dr.Gyimes a következőket is elmondta: „Felolvasva előttem a kiskőrösi politikai rendőrség előtt tett vallomásomat, kijelentem, hogy ezek csak részben felelnek meg valóságnak. Fenyegetés hatása alatt – családom kellemetlenségei miatt – valamint a bántalmazásaim miatt írtam alá a jegyzőkönyvet.” (a peranyag 22. o.)
Itt jön be a következő szakmai probléma: fogalmunk sincs, hogy mi folyt a kiskőrösi politikai rendőrségen. A kommunista időszak egyik vezető történészének munkájában ezt olvashatjuk: „Kiskőrös […] volt az egyedüli hely az egész felszabadult országrészben, ahol nem volt sikeres a nemzetgyűlési választás 1944 decemberében. […] Úgy tűnik, hogy a vagyonosok, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak ellentéte itt olyan mély volt, amelyet a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem lehetett alárendelni más megoldandó, össznemzeti feladatoknak.” (Korom Mihály: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés küldötteinek megválasztása 1944 decemberében Szolnok és Pest megyék városaiban, in: Századok, 1982/2, 274-275.o.) Hogyan reagáltak erre a helyzetre a kommunista párthoz kötődő politikai rendőrség helyi képviselői? Általában milyen nyomot hagytak maguk után?
A kérdések nem alaptalanok, s folytathatóak: vajon a Davidovics Jakab vezette kiskőrösi politikai rendészeti osztály tevékenysége hasonlított ahhoz, amit a közeli Kecskeméten végeztek a politikai nyomozók? Ez a következőképpen nézett ki: „Bánó Mihály rendőr főkapitányi megbízása után volt munkaszolgálatosokból és Budapestről elmenekült fiatalemberekből félelmetes tettrekész politikai nyomozócsoportot állított össze. […] Miután a politikai nyomozók többségének bő tapasztalatuk volt a fasiszta rendszer embertelen bánásmódjából, vallatási módszereiből, nem tudtak szabadulni a bosszú érzésétől. […] Tagadhatatlan, hogy a pol. osztály alapos munkát végzett.”. (Bálintné Mikes Katalin – Szabó Sándor (szerk.): Így kezdődött. Dokumentumgyűjtemény Bács-Kiskun megye 1944-45 évi történetéhez. Bács-Kiskun Megyei Tanács VB Művelődési Osztálya, Kecskemét, 1971., 86. o.)
Talán nem árt hosszabban is felidézni, hogy mi volt az a politikai rendőrségi munka, amelynek termékeit Ungváry Krisztián minden esetben elfogadja, ha terhelő adatról van szó. Idézzük Futó Dezső nemzetgyűlési képviselő Kecskemétre vonatkozó interpellációját: „Amikor Bánó Mihály [rendőrezredes] elé vezettek egy embert, első dolga volt, hogy arcul ütötte, ököllel vagy pisztolyaggyal verte, és utána hasbarúgta. Nem minden rúgásnál kaptak a vizsgálati fogságban lévők hasfalrepedést, vesevérzést, vagy szakadást. Ez volt a rendőrezredes úr bevezetője. Utána levetkőztették a foglyot, díványra vagy székre kötötték és gumibottal verték talpát, csípőjét, karját legalább tíz percig. Csak a második menet után kérdezték a megverteket, hogy milyen bűnt hajlandók magukra vállalni. Ha nem elégedtek meg a »beismeréssel«, akkor kezüket összekötötték vagy bilincsbe rakták, földre teperték őket és derekuk föléi széket helyeztek, amelyen helyet foglalt az ezredes úr, és egy vastagabb bottal kezdte verni az áldozatok fejét. A különlegesebb kínzások közé tartozott egy villanyárammal telített bádogkorona, amelyet fejére raktak a letartóztatottnak. Tudomásom van arról, hogy Bánó Mihály és pribékjei több embert halálra kínoztak, és a fogságban lévő százak és százak ma is hordják testükön a Bánó-féle vallatási módszerek nyomait. Sokan nyomorékokká váltak, mások testi fogyatékosságot szenvedtek. […] Joggal kérdezheti úgy a t. kormány, mint a nemzetgyűlés, honnan szedtem adataimat és megfelelnek-e ezek a valóságnak. Válaszom egyszerű és könnyű. Nemcsak szóbeszéd tárgya ez egész Kecskeméten és környékén, hanem állításaim mellett szólnak bizonyosan azok a hivatalos jegyzőkönyvek is, amelyeket maga a belügyminisztériumból kiküldött vizsgálóbizottság vett már fel.” (Nemzetgyűlési Napló, 1945. I. 657-659.)
A fentiek persze nem Kiskőrösre, hanem az onnan 50 km-re fekvő Kecskemétre vonatkoztak. De vajon lehetnek-e illúzióink arról, hogy Kiskőrösön korrekt nyomozati munka folyt volna a politikai osztályon? Az új magyar karhatalom és a politikai nyomozó osztályok létrehozásának körülményeit országos átlagban tekintve én megkockáztatnám, hogy talán Kiskőrösön nem uralkodott el a klinikai szadizmus az egyébként érthető retorziós indulatokból, de hogy a foglyok bántalmazására rendszeresen sor került, abban szinte egészen biztosak lehetünk. Legalábbis, ha az ország egészében ekkor tapasztalható képből indulunk ki.
Az előző, a formális logikával szembeni bakugrásokat bemutató részben már volt arról szó, hogy Ungváry valótlanul állított néhány dolgot: így például azt, hogy „a legfiatalabb és legcsinosabb” lányokat választották volna ki arra, hogy rajtuk mutassák be és gyakoroltassák el a testüregi motozást. A testüregi motozások kérdése egyébként is rendkívül kényes téma: benne van a gettósítás esszenciája, benne van a haláltáborba való elhurcolás előtti súlyos megalázás; benne van az elhurcolást előkészítő apparátus pitiánersége és képmutatása; továbbá nem utolsósorban a női nemmel szembeni brutalitás is benne van. És persze felfedezhető benne az az antiszemita képmutatás is, hogy nem tartjuk a zsidót embernek, de azért a zsidó nőkre igenis megfájdul az illető foga. A hüvelyi motozásban való nem-tevőleges részvétel is – mint Dr. Gyimes esetében – még a mai „metoo-világ” előtt is visszataszító dolog. Igaz, erre mondhatnánk, hogy a korszakban nem volt az – dehát egy totális eszmékkel megfertőzött, háborús, önmagából kifordult korról beszélünk.
Éppen ezért kellene a hasonló vádaknál érdemes óvatosságot tanúsítani. Nem tudjuk azt sem, hogy a testüregi motozások kérdésében hogyan alakult a népbírósági gyakorlat? Nos, úgy tűnik, hogy ez Ungváry Krisztiánt nem is érdekelte. Pedig illett volna a sejtetéséhez valamiféle kontextust társítani. Azonban azt látjuk, hogy ha érdekelte volna, akkor valószínűleg zavaró tényezőkre bukkant volna. Vincze Gábor a Bonus Nuntium folyóirat 2023/11. számában két olyan hódmezővásárhelyi orvos esetét tárgyalta – Ungváryval szemben – tudományos módszerességgel és alapossággal, akiket éppen ilyen ügyekben hurcoltak meg, teljesen ártatlanul. („Ideális bűnbakok”? Két hódmezővásárhelyi orvos meghurcolása 1944 után; Dr.Ivánka Zoltán és Dr.Papp Sándor ügye). Márpedig, ha létezett ilyen ügy, akkor fel kell merülnie a gyanúnak, hogy esetleg Dr. Gyimes esetében is erről lehetett szó. Itt szeretném leszögezni: nehéz eldönteni, hogy Dr.Gyimes egy alkalommal felügyelőként részt vett-e vagy sem a testüregi motozásban; s azt is nehéz látni, hogy ha ott volt orvosként, akkor ezt kényszeredetten vagy pedig meggyőződésből tette. Mert, Ungváry sugalmazásával szemben – lásd a jelzőt: „züllött” – abban biztosak lehetünk, hogy nem kéjvágyból, mások vergődésén élvezkedő, szadista kukkolóként ment oda.
Itt merül föl a kérdés, hogy a népbíróság vajon miért nem tárgyalta Dr.Gyimes orvosi ténykedését? Azért, amit Ungváry sejtetni próbál, hogy Dr.Gyimes, ez a csúszó-mászó féreg, megtalálta a hangot hasonszőrű népügyészségi és népbírósági cimboráival? Ennek bizonyítását szolgálná az Ungváry által idézett Dél-Pestmegye című újság cikke: „A kalocsai népbíróság fasiszta csirkefogók menedékhelye”. Mint az előző részben, jeleztük, az az újság, amelyben kommunista hangszerelésű, uszító cikkek jellennek meg, az vélhetően a kommunista párt égisze alatt működött, s mint ilyet, forráskritikával kell kezelni. Ungváry Krisztián viszont szíves-örömest hiszi el a heccsajtó állításait. (Egy pillanatra álljunk meg: Ungváry számára a pl. Mandiner „csicskasajtó”, „NERtakony” – de egy 1946-os kommunista újságcikk szentírás.) S hogy ebből a cikkből melyik a kulcsmondat? Ha Ungváry Dr.Gyimesről szóló dolgozatáról gondolkozunk, akkor ez: „a rendőrség politikai osztálya […] a kalocsai népbírósággal ellentétben dr. Gyimes Károlyt fasiszta gonosztevőnek tartja.” Sajnos, úgy tűnik, hogy Ungváry a kommunista politikai rendőrség nézőpontját teszi magáévá, megjegyzem, nem először.
Mielőtt abban a helyzetben találnám magamat, hogy a népbíróságot védenem kellene, szeretném leszögezni: azt hittem, hogy az újabb történeti feltáró munkák után már el lehetett oda jutni, hogy a népbírósági iratokat eleve gyanúpörrel kell kezelni, nem beszélve a politikai rendőrségen kivett és felvett vallomásokról. Az Olvasók figyelmét szeretném felhívni, hogy a népbíróságok működése közben előfordult, hogy vádló tanúk nélkül ítéltek halálra embereket; hogy pusztán másodkézbeli hallomás alapján hoztak súlyos ítéleteket; hogy a védő tanúkat meg sem idézték; vagy ha megidézték, a kommunista párt által szervezett csőcselék lehurrogta vagy leüvöltötte a tanút, vagy magát a bírót is; és általában nemcsak a justizmord fordult elő tömegével, hanem a véres következményekkel járó, tragikomikus abszurditások is.
Mielőtt tehát Ungváry nyomán magunkévá tennénk azt a tételt, amelyet a Dél-Pestmegye kommunista újságírója így fogalmazott meg: „A fasiszta Gyimes doktor urat a népbíróságon a legnagyobb előzékenységgel kezelték, és a régi baráti köréhez tartozó bíró urak Karcsikámnak szólították.”, nézzünk szét az országban. A „túl enyhe ítélet”, a „fasisztamentés” általános vád volt ugyanis, most csak néhány szalagcímet idézünk: „Leleplezzük a fasisztamentő Boglutz-tanács ítéleteit. Felülvizsgálják a feltűnően enyhe ítéleteket” (Szabadság, 1947. január 3.); „Szakbíróságok botrányos fasisztamentő ítéletei Miért támadja a magyar reakció a népbíróságokat?” (Igaz Szó, 1947. március 8.); „A népbíróságokat és népügyészségeket is meg kell tisztítani. Fasisztamentések, hamisítások és zsarolások” (Dunántúli Szabad Nép, 1946. február 8.). Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy Dr.Gyimest régi (elv)barátai megmentették volna; hanem egy szélesebb kampány egyik állomásáról. Itt szeretném megjegyezni, hogy nemcsak a kiskőrösi politikai rendőrség története nincs feldolgozva, hanem a kalocsai népügyészségé és népbíróságé sem. Lehet, hogy tényleg voltak ismerősei Dr.Gyimesnek Kalocsán, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy a kalocsai népbíróságon tényleg enyhébb ítéletek születtek, mint mondjuk Kecskeméten; de az is lehet, hogy nem. S végül, ha enyhébb ítéletek születtek, akkor az lehet, hogy nem a „fasisztamentő” szándékok miatt volt, hanem azért, mert a józan paraszti ésszel rendelkezők látták, hogy a háborús- és „népellenes” bűnösök elleni hajsza örve alatt a kommunista párt megfélemlítő kampánya folyik; s hogy a súlyosabb ítéletek követelése valójában csak az elitcsere egyik eszköze.
A magyar nemzet XX. századi tragédiájának homályba burkolózó része az a tény, hogy a második világháború utáni elszámoltatás nagyhatalmi érdekek miatt hagy kívánnivalót maga után. Ekkor a felelősségre vonásra nagy nyilvánosság mellett került sor, de nem a nemzeti függetlenség, és a nemzeti önbecsülés helyreállításának céljával, hanem nagyhatalmi függésben, egy új totalitárius rendszer kiépítéséhez felhasználva. Vagyis: a népbíróságok működése csak részben szólt a háborús bűnösök megbüntetéséről, s legalább ugyanennyire a kommunista párt hatalmának kiépítéséről, a lehetséges ellenfelek eltávolításáról, vagy éppen a „reakció” egybemosásáról a németek hazai kollaboránsaival és az egyéb bűnelkövetőkkel. Ezt a célt szolgálta többek között a háborús bűncselekmények mellé a „népellenes bűncselekmény” fogalmának felvétele – az a büntetőjogi kategória, ami alapján Dr. Gyimes ellen is vádat emeltek.