2025-ben immár negyedik éve fog folytatódni a háború Ukrajnában. Az orosz csapatok ugyan centinként, de folytatják az előrenyomulást, miközben Ukrajna egyre nagyobb erőforrás-hiánnyal küzd. Orbán Viktor egyik tavaly év végi interjújában elmondta, hogy így vagy úgy, de idén véget fog érni a háború: „vagy úgy, hogy sikerül béketárgyalással lezárni, vagy úgy, hogy az egyik harcoló fél megsemmisül”. A kissé hurráoptimista TASZSZ pedig már siet is idézni egy nyugalmazott francia katonatisztet, aki szerint az orosz erőknek minden esélye megvan rá, hogy egész Novorossziját (Dél-Ukrajnát) elfoglalják, és elérjék Transznyisztriját (vagyis a Dnyeszter folyót). Egy elemzés pedig arra világított rá, hogy Trump elnöknek milyen nehéz dolga lesz a békekötéssel – hiszen olyan békét kell kötnie, ami után nem olvassák a fejére a saját „Make America Great Again” szlogenjét, vagyis olyan megállapodást kell kieszközölnie, amit odahaza nem vereségként-, hanem ésszerű kompromisszumként tud eladni.
Ebbe vajon hogyan tudja beleszuszakolni Ukrajna jövőbeni NATO tagságát? Az amerikai politikai-gazdasági-katonai elit képviselőinek egy része kevesebbel vélhetően nem érné be. Csakhogy az ukrán NATO tagság lehetősége éppen az, amiért az orosz invázió elindult – vagyis ez meg az oroszok számára nem fér bele, nyerjenek akármennyi területet is közben. A bökkenő tehát a NATO bővítés – ahogyan azt egykor George Kennan megjövendölte.
George Kennan amerikai diplomatáról és történészről már többször is megemlékeztem ezen a blogon (itt és itt). Az amerikai külpolitika realista iskolájának egyik nagy öregje egyúttal a Szovjetunió és a modernkori orosz történelem egyik legnagyobb – ha ugyan nem a legnagyobb – szakértőjének számított. 1998-ban az akkor már 94 éves professzorral a NATO bővítés kapcsán a New York Times-ban jelent meg egy interjú, amelyet Thomas L. Friedman készített. Ebből idézek:
„Azt hiszem ez egy új hidegháború kezdete. Azt hiszem az oroszok fokozatosan elkezdenek majd ellenkezni, és ez [a NATO bővítése] hatással lesz majd politikájukra. Nem volt indok erre a micsodára [a bővítésre]. Ez után a bővítés után az Alapító Atyák megfordulnak a sírjaikban. Aláírtuk, hogy megvédünk egy sor országot, annak ellenére, hogy sem az erőforrásokkal, sem pedig a szándékkal nem rendelkezünk, ha komolyra fordulna a kérdés. Ez egy könnyelmű akció volt a Szenátus részéről, amelynek nincs köze a nemzetközi kapcsolatok [tudományához]. Ami engem bosszant, az az, hogy milyen felületes volt és hogy milyen téves információkon alapult az egész szenátusi vita. Különösen is dühített, hogy Oroszországra úgy hivatkoztak, mint egy olyan országra, amely azért él-hal, hogy megtámadhassa Nyugat-Európát. Hát nem értik az emberek? Nekünk ellentéteink a hidegháború során a szovjet kommunista rezsimmel voltak. És most hátat fordítunk éppen annak a népnek, amely a történelem legnagyobb vértelen forradalmával döntötte meg a szovjet rezsimet.”
„És Oroszország demokráciája éppen annyira fejlett, ha ugyan nem fejlettebb, mint bármelyik országé, amelyek védelmét most írtuk alá. Ez az orosz történelem és a szovjet történelem nagyon csekély mértékű értéséről tanúskodik. Természetes, hogy az oroszok részéről ellenséges válasz fog érkezni, és akkor, a NATO bővítői azt fogják mondani, hogy mi mindig is mondtuk, hogy milyenek az oroszok – de ez egyszerűen tévedés.”
„Talán valaki eltöpreng rajta, hogy a jövő történészei mit fognak mondani. Ha szerencsések vagyunk, azt fogják mondani, hogy a NATO bővítése Lengyelországgal, Magyarországgal és Csehországgal egyszerűen nem volt lényeges, mert az a hatalmi űr, amit be kellett tölteni, már amúgy is be volt töltve, csak éppen a Clinton-csapat nem tudta észrevenni. Azt fogják mondani, hogy a globalizáció erői egységesítik Európát, és ha ehhez hozzáadjuk az új fegyverzet-ellenőrzési-egyezményeket, amelyek annyira erősnek bizonyultak, hogy Oroszország, amely a NATO bővítés ellenére tovább lépett a demokratizálás és a nyugatiasodás útján, fokozatosan bevonódott egy egyesült Európába. Ha nincs szerencsénk, akkor [a jövő történészei] azt fogják mondani, hogy a Kennan megmondta, hogy a NATO bővítés egy olyan helyzetet idézett elő, amiben a NATO-nak vagy egészen az orosz határokig kell terjeszkednie, egy új hidegháborút indítva, vagy pedig meg kell állnia a bővítéssel ezután a három ország után, egy új elválasztó-vonalat húzva Európán keresztül.
De egy dolog biztos, amiről a jövő történészei meg fognak emlékezni. És ez pedig a képzelőerő végletes hiánya, ami az amerikai külpolitikát a kilencvenes évek második felében jellemezte. Meg fogják jegyezni, hogy ennek az évszázadnak [a XX. századnak] az egyik kulcsfontosságú eseménye 1989 és 1992 között zajlott le – vagyis a Szovjetunió összeomlása. Azé a Szovjetunióé, amelynek megvolt a képessége, birodalmi ambíciója, és ideológiája hogy igazából fenyegesse az egész szabad világot. Köszönhetően a nyugati elszántságnak és az orosz demokraták bátorságának, a szovjet birodalom egy puskalövés nélkül omlott össze, s a helyébe egy demokratikus Oroszország lépett, amely szabadon engedte a korábbi szovjet tagköztársaságokat, és példa nélküli fegyverzet-korlátozási-egyezményeket kötött az Egyesült Államokkal.
És mi volt Amerika reakciója? Az, hogy a NATO hidegháborús szövetségei rendszerét Oroszország ellenében kiterjeszti és közelebb hozza Oroszország határaihoz. Igen, mondjátok el a gyerekeiteknek és a gyerekeitek gyerekeinek, hogy ti Bill Clinton és William Cohen korában éltetek, Madeleine Albright és Sandy Berger korában, Trent Lott és Joe Lieberman korában, és hogy ti jelen voltatok egy hidegháború utáni világrend létrehozásánál, amikor ezek a külpolitikai titánok összedugták a fejüket – és egy egeret sikerült produkálniuk [a »vajúdtak a hegyek és egeret szültek« mondás átirata]. Törpék korában élünk. Az egyetlen jó hír, hogy épségben ideértünk, mert volt előttünk egy másik kor – nagy államférfiak kora, amelyek képzelőerővel és bátorsággal egyaránt bírtak. Erről [a szovjet veszély elhárításáról és Oroszország helyén kezeléséről] szólt az egész életem, és fáj látni, hogy a végén valaki elkúrja [»screwed up in the end« az eredetiben].”
Nos, Kennan mond elég valóságos dolgokat, és olyanokat is, amelyek túlzásnak minősíthetőek – ilyen például a közép-európai országok berendezkedését összehasonlítani Oroszországéval. De az kétségtelen, hogy Kennan a NATO-t amerikai-európai-orosz viszonylatban immár nem megoldásként, hanem problémaként értelmezni. Magyar szempontból természetesen egyszerű a helyzet: a NATO egyelőre egy olyan közös védelmi szövetség, amely garantálja Magyarország határait, s kénytelen-kelletlen egy oldalra állítja az egykori Magyar Királyság utódállamait Magyarországgal, így meggátolva egy új, magyarellenes kisantant létrejöttét.
De most, hogy a NATO egy védelmi célú paktumból egy támadó, terjeszkedő koalícióvá alakulni látszik, vajon mi lesz a szövetség sorsa? Ráadásul egy olyan rosszízű és vesztes vállalkozás után, mint az ukrajnai? Nem lehet-e, hogy egy új európai biztonsági struktúrát kellene kialakítani?
Olyat, amelynek Oroszország is része, de nem új Molotov-Ribbentrop paktum, nem új Teherán és nem új Jalta – vagyis nem a kis nemzetek rovására valósul meg. Vajon az oroszok hajlandóak még erre? Vagy, megszívlelve a hidegháború utáni amerikai diadal tanulságait, a „győztes mindent visz” talaján akarnak mozogni? Az Ukrajna elleni támadás előtt Putyin egyfajta négyhatalmi megállapodást javasolt – persze választ nem kapott rá. Most milyen áron lenne lehetséges egy ésszerű egyezményt kötni velük? Olyat, ami tartós biztonságot hoz és helyreállítja a bizalmat?
Ha Trumpnak – akár legközelebbi európai barátai segítségével – sikerül ez a huszárvágás, nemcsak, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe, de Európában ismét a béke és a prosperitás korszaka köszönthet be.