Idén Mohács évforduló van, és nagyon sok szó esik a mohácsi csatáról. A csata pontos helyszínéről éles hangú viták folytak, majd ezt követően disputa zajlott le a csata jelentőségéről, s ezzel összefüggésben Magyarország helyéről a nagyhatalmi erőtérben. Az adatokkal felfegyverzett hadtörténészek, turkológusok és koraújkorosok szinte egyöntetűen hirdetik: nem lehetett másként, ennek így kellett lennie!
Nos, a történelem olyan szempontból nehéz tárgy, hogy a tényeken kívül pusztán igazolhatatlan feltevések állnak rendelkezésünkre. A megalapozott következtetés tehát valóban viszonylag kis játékteret enged. A „mi lett volna, ha” kérdése – amelyet ma „kontrafaktuális történetírásnak” is neveznek – ennélfogva ritkán jelenhet meg.
Pedig éppen Mohács az, ami kapcsán a „mi lett volna, ha” nagyon is fontos gondolatokra vihet bennünket. Például, mi lett volna, ha a történet el sem jut Mohácsig, mert valaki megpróbálja Nándorfehérvárat felmenteni 1521-ben? Vagy esetleg visszafoglalni, mint Mátyás Jajcát 1463-ban?
Sajnos ez nem történt meg, és a védősereg magára hagyatva védekezett több, mint két hónapig – ami példátlan a magyarországi várharcok történetében. (Nándorfehérvárról már töbször is írtunk a blogon: itt az 1521-es ostromról, itt a vár történetéről a török háborúk előtti korokból; itt a kortárs görög krónikaírókat idéztük; itt pedig arról gondolkoztam, hogy vajon mi történt volna, ha Hunyadi nem védi meg 1456-ban).
Török miniatúra Nándorfehérvár bevételéről
Erről a tragikus hőskölteményről szól Cs. Szabó Sándor: „A királyság kapuja” című regénye. A magyar történelmi regény csaknem másfél-két évtizede éled föl tetszhalott álmából, mármint olyan értelemben, hogy nagyobb mennyiségben és változatos minőségben kezdtek el megjelenni munkák. Érdekes jelenség a sci-fi és a történelmi munkák közötti írói összefüggés: az említett könyv írója, Cs. Szabó Sándor is tudományos-fantasztikus könyvekkel kezdte írói karrierjét. Ez a fajta együttjárás néha sajnos fantasy-jellegű ízt hoz egyes munkákba, de hála Istennek, Cs. Szabó esetében ilyenről nincs szó.
A jelen könyv témája igen fontos és nagy horderejű eseményt tárgyal. Nándorfehérvár dél felől valóban a Magyar Királyság kulcsa volt. Erre vezetett a régi nagy hadiút a Duna mellett a királyság központi területei felé, s Nándorfehérvár után ebben az irányban nem volt komoly erősség egészen Budáig. Éppen ezért a török a legelső alkalommal, 1440-ben már egyszer megpróbálkozott a bevételével – sikertelenül, ahogyan sikertelen volt az 1456-os „nagy ostrom” is. Mátyás halálát követően a török rövidesen újra próbálkozott, de az 1492-es próbálkozásukat Kinizsi lefülelte. Az oszmán állam azonban nem tett le céljáról, s 1521-ben fel is vonultak Nándorfehérvár ellen.
A könyv egykorú források alapján mutatja be az eseményeket. A Jagelló-kori Magyar Királyság széteső államát csak mintegy sejthetjük a háttérben – fizetetlen katonák, csatában elvesztett és ki nem pótolt ágyúk, elégtelen élelmiszer, és legfőképpen a felső irányítás hiánya. Hiszen a két nándorfehérvári bán nincs is jelen, amikor a török befut – a vicebánok vezetik a védelmet.
A reménykedés és a magukrahagyatottság egyaránt jellemzi az ostromlottak mindennapjait. Miközben a profi magyar végvári katonaság még ilyen elhagyatott állapotában is helytáll, a regény nem hozza – mert történetileg nem is hozhatja – azt a fajta tudatosságot, amit például az „Egri csillagok” meseszövése hozni tud. S tulajdonképpen nagyon is helyénvaló az Egri csillagok említése: ha egy javakorabeli olvasó el kívánja képzelni Cs. Szabó Nándorfehérvár-regényét, akkor a Koppányi aga testamentuma és az Egri csillagok juthat eszébe.
A regény egyik legjobb és legfontosabb jellemzője, hogy úgy visz vissza az időben, hogy nem válik olvashatatlanná. A szereplők gondolatiság, szóhasználata nagyjából-egészében megfelel annak, ahogyan a kor emberei gondolkoztak és beszéltek – Cs. Szabó könyvének szereplői csak néha esnek ki a szerepükből. Másfelől nem lesz régieskedő, túljátszott, macher a történet; az események is éppen úgy gördülnek, ahogyan a történet kívánja.
A szerző nagyszerű képekkel dolgozik, s az olvasó szeme elé varázsolja a bizony sokszor apokaliptikus látványt: „Sorra kaptak lángra a házak. A pravoszláv harang is elhallgatott. A törökök sípjai egyre közelebből visítottak, diadalmas ordításuk szüntelen a falak között hullámzott. A girbegurba utcák megteltek menekülőkkel, akik között katonák törtek utat maguknak. A Szendrői kapu szétzúzott roncsain egy csapat akindzsi tört be és a metropolita díszes palotájának rontott, kaszabolva az eléjük kerülő szolgákat, asszonyokat.”
Cs. Szabó könyvét olvasva felrémlik előttünk a Magyar Királyság hajdanvolt nagysága. A szétzüllésében is nagyszerű állam hadigépezetéből egy kis rész – igaz, talán a legfontosabb rész – működése, s a gépezetet alkotó emberek személyes sorsai, gyötrelmei, érzelmei.
Felemelő és bosszantó olvasmány. Utóbbi jelző azért indokolt, mert az emberben óhatatlanul is megfogalmazódik a kérdés: miért hagytuk, hogy így legyen? Miért hagyták elődeink, hogy a török 1521-ben bevegye a várat?