A királyság kapuja (könyvajánló)

Itt a nyár, és ilyenkor olvasnivaló mindig jó, ha van az embernél. Történelmi regényekkel foglalkozó sorozatunk második részében egy kortárs magyar művet mutatunk be, amely Nándorfehér elestét tárgyalja.

Idén Mohács évforduló van, és nagyon sok szó esik a mohácsi csatáról. A csata pontos helyszínéről éles hangú viták folytak, majd ezt követően disputa zajlott le a csata jelentőségéről, s ezzel összefüggésben Magyarország helyéről a nagyhatalmi erőtérben. Az adatokkal felfegyverzett hadtörténészek, turkológusok és koraújkorosok szinte egyöntetűen hirdetik: nem lehetett másként, ennek így kellett lennie!

Nos, a történelem olyan szempontból nehéz tárgy, hogy a tényeken kívül pusztán igazolhatatlan feltevések állnak rendelkezésünkre. A megalapozott következtetés tehát valóban viszonylag kis játékteret enged. A „mi lett volna, ha” kérdése – amelyet ma „kontrafaktuális történetírásnak” is neveznek – ennélfogva ritkán jelenhet meg.

Pedig éppen Mohács az, ami kapcsán a „mi lett volna, ha” nagyon is fontos gondolatokra vihet bennünket. Például, mi lett volna, ha a történet el sem jut Mohácsig, mert valaki megpróbálja Nándorfehérvárat felmenteni 1521-ben? Vagy esetleg visszafoglalni, mint Mátyás Jajcát 1463-ban?

Sajnos ez nem történt meg, és a védősereg magára hagyatva védekezett több, mint két hónapig – ami példátlan a magyarországi várharcok történetében. (Nándorfehérvárról már töbször is írtunk a blogon: itt az 1521-es ostromról, itt a vár történetéről a török háborúk előtti korokból; itt a kortárs görög krónikaírókat idéztük; itt pedig arról gondolkoztam, hogy vajon mi történt volna, ha Hunyadi nem védi meg 1456-ban).

Török miniatúra Nándorfehérvár bevételéről

Erről a tragikus hőskölteményről szól Cs. Szabó Sándor: „A királyság kapuja” című regénye. A magyar történelmi regény csaknem másfél-két évtizede éled föl tetszhalott álmából, mármint olyan értelemben, hogy nagyobb mennyiségben és változatos minőségben kezdtek el megjelenni munkák. Érdekes jelenség a sci-fi és a történelmi munkák közötti írói összefüggés: az említett könyv írója, Cs. Szabó Sándor is tudományos-fantasztikus könyvekkel kezdte írói karrierjét. Ez a fajta együttjárás néha sajnos fantasy-jellegű ízt hoz egyes munkákba, de hála Istennek, Cs. Szabó esetében ilyenről nincs szó.

A jelen könyv témája igen fontos és nagy horderejű eseményt tárgyal. Nándorfehérvár dél felől valóban a Magyar Királyság kulcsa volt. Erre vezetett a régi nagy hadiút a Duna mellett a királyság központi területei felé, s Nándorfehérvár után ebben az irányban nem volt komoly erősség egészen Budáig. Éppen ezért a török a legelső alkalommal, 1440-ben már egyszer megpróbálkozott a bevételével – sikertelenül, ahogyan sikertelen volt az 1456-os „nagy ostrom” is. Mátyás halálát követően a török rövidesen újra próbálkozott, de az 1492-es próbálkozásukat Kinizsi lefülelte. Az oszmán állam azonban nem tett le céljáról, s 1521-ben fel is vonultak Nándorfehérvár ellen.

A könyv egykorú források alapján mutatja be az eseményeket. A Jagelló-kori Magyar Királyság széteső államát csak mintegy sejthetjük a háttérben – fizetetlen katonák, csatában elvesztett és ki nem pótolt ágyúk, elégtelen élelmiszer, és legfőképpen a felső irányítás hiánya. Hiszen a két nándorfehérvári bán nincs is jelen, amikor a török befut – a vicebánok vezetik a védelmet.

A reménykedés és a magukrahagyatottság egyaránt jellemzi az ostromlottak mindennapjait. Miközben a profi magyar végvári katonaság még ilyen elhagyatott állapotában is helytáll, a regény nem hozza – mert történetileg nem is hozhatja – azt a fajta tudatosságot, amit például az „Egri csillagok” meseszövése hozni tud. S tulajdonképpen nagyon is helyénvaló az Egri csillagok említése: ha egy javakorabeli olvasó el kívánja képzelni Cs. Szabó Nándorfehérvár-regényét, akkor a Koppányi aga testamentuma és az Egri csillagok juthat eszébe.

A regény egyik legjobb és legfontosabb jellemzője, hogy úgy visz vissza az időben, hogy nem válik olvashatatlanná. A szereplők gondolatiság, szóhasználata nagyjából-egészében megfelel annak, ahogyan a kor emberei gondolkoztak és beszéltek – Cs. Szabó könyvének szereplői csak néha esnek ki a szerepükből. Másfelől nem lesz régieskedő, túljátszott, macher a történet; az események is éppen úgy gördülnek, ahogyan a történet kívánja.

A szerző nagyszerű képekkel dolgozik, s az olvasó szeme elé varázsolja a bizony sokszor apokaliptikus látványt: „Sorra kaptak lángra a házak. A pravoszláv harang is elhallgatott. A törökök sípjai egyre közelebből visítottak, diadalmas ordításuk szüntelen a falak között hullámzott. A girbegurba utcák megteltek menekülőkkel, akik között katonák törtek utat maguknak. A Szendrői kapu szétzúzott roncsain egy csapat akindzsi tört be és a metropolita díszes palotájának rontott, kaszabolva az eléjük kerülő szolgákat, asszonyokat.”

Cs. Szabó könyvét olvasva felrémlik előttünk a Magyar Királyság hajdanvolt nagysága. A szétzüllésében is nagyszerű állam hadigépezetéből egy kis rész – igaz, talán a legfontosabb rész – működése, s a gépezetet alkotó emberek személyes sorsai, gyötrelmei, érzelmei.

Felemelő és bosszantó olvasmány. Utóbbi jelző azért indokolt, mert az emberben óhatatlanul is megfogalmazódik a kérdés: miért hagytuk, hogy így legyen? Miért hagyták elődeink, hogy a török 1521-ben bevegye a várat?