Maga Brezsnyev elvtárs referált az ügyben: „Szolzsenyicin a legszentebbre támadt rá – Leninre, a mi szovjet társadalmi rendünkre, a szovjethatalomra, mindenre, ami drága nekünk. … Ez a huligánkodó elem, ez a Szolzsenyicin elszemtelenedett. Mindenre csak legyint, semmire sincs tekintettel.”
Ki volt az az ember, akinek az ügyével a Szovjetunió Kommunista Pártja legfelső vezetése több ülésen is foglalkozott? És leginkább, mivel idegesítette fel ennyire a kommunistákat?
Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. Kozák családból származott, és alig kezdte meg felnőtt életét, amikor 1941-ben bevonult a hadseregbe. Végigharcolta a második világháborút, de 1944-ben letartóztatták, mert kritikai megjegyzésekkel illette Sztálint egyik barátjának írt levelében. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Szolzsenyicin ekkor szerette meg a magyarokat, és több magyar barátja is lett, akikkel a GULAG lágereiben ismerkedett meg.
1953-ban szabadult, majd még néhány évet húzott le a szinte kötelező száműzetésben. Ekkor már folyamatosan dolgozott, írt. 1962-ben jelent meg az Ivan Gyeniszovics egy napja című elbeszélése, amely az 1956-os magyar forradalom miatt megrendült hitelű kommunista világmozgalom újabb vereségét jelentette. Ismét bebizonyosodott: a kommunista diktatúrában nincs visszaút, nem lehet reformálni a rendszert. Ettől kezdve Szolzsenyicin gyanússá vált. Végül a titokban külföldre csempészett, és ott 1973-ban kiadott Gulag szigetvilág című hatalmas műve jelentette a végső csapást. A fent említett értekezlet után egy hónappal már ki is toloncolták a Szovjetunióból – az NSZK-ba, a nyugatnémet szociáldemokrata kormány és a szovjet vezetés közös egyetértésével. Egy meggyilkolt vagy börtönben raboskodó Szolzsenyicin ekkor már nagyobb kárt okozott volna, mint egy olyan, akin sikerült túladni.
Szolzsenyicin azonban nem csak a szovjet típusú kommunizmusról írt. Alakja és munkássága a mai napig kényelmetlen a haladó baloldal számára. Néhány idézet műveiből megvilágítja, hogy miért:
„A nemzet az emberiség kincse, személyiségeinek összessége, melyek közül a legkisebbnek is megvan a maga sajátos színe, hiszen magában hordozza az isteni terv egy különleges részecskéjét.” (Előadás a Nobel-díj átadása alkalmából)
„Az 1917-es év az önmagát „forradalmi-humanistaként” jellemző értelmiség eszmei csődjét jelentette. Most volt kénytelen először felcserélni a szórványos terrorakciókat, a fortyogó klikkharcokat, a pártos betűrágást és a féktelen társadalomkritikát reális politikai cselekvésre. És az értelmiség (…) alkalmatlannak bizonyult az ilyen cselekvésre.” (Áltanultak)
„A kommunizmus az egész emberiség totális ellensége. Hogy vele szemben hatástalan mindenféle gyógyír, nincsenek „jobb” változatai, nem „megszelídíthető”, ideológiájából következően egyedül a terrorral tarthatja életben magát. Hogy emiatt nem képzelhető el vele semmiféle békés együttélés egy közös égitesten: vagy rákként burjánzik el az emberiség egész testén és a halálba kergeti; vagy belátja az emberiség, hogy tejesen ki kell magából irtania, és még azután is hosszú időt fog igénybe venni áttételeinek gyógyítása.” (Miért veszélyes a Nyugatra nézve Oroszország hibás megítélése?)
„A mai nyugati társadalmat éppen az bénítja meg, hogy elvesztette az igaz és hamis állítások, az egyértelmű Jó és egyértelmű Rossz közötti különbséget, hogy a gondolkodás centrifugális irányú szóródása, entrópiája zajlik – »minél több eltérő dolgot, a lényeg, hogy eltérő legyen!« De száz öszvér, amely mind különböző irányba húz, semmilyen haladást nem képes elérni.” (A mi pluralistáink)
Ma, amikor Marx-szobrot avatnak, amikor az egyenlőség meg az elnyomás a legtöbbet hangoztatott szlogenek, és a forradalmi-humanista értelmiség féktelen társadalomkritikája magát az európai kultúrát veszélyezteti, Szolzsenyicin üzenete – sajnos – nem veszített érvényéből.
