A korábbiakban már néhány alkalommal közöltünk történelmi szövegeket, forrásrészleteket, dokumentumokat. A legutóbbiak között volt Batthyány Kázmér feljegyzése mártír kuzinjáról; volt beszéd-részlet a Western Goals által szervezett ’56-os megemlékezésről; szemelvények a kommunista történészek munkáiból; Kós Károly cikke az egyik balázsfalvi ASTRA gyűlésről; a Benes-dekrétumok közül a leghírhedtebb 33. számú; Jány Gusztáv feljegyzése a német hadseregcsoport-parancsnokával történt tárgyalásáról; és legvégül Marco Rubio legutóbbi beszéde, amelyet a müncheni biztonságpolitikai fórumon mondott el.
Ezúttal a jelenkor-történeti sorozatot folytatjuk, szintén egy történelmi beszéddel. Putyin 2007-ben „lépett fel” a müncheni biztonságpolitikai fórumon, és bizonyos értelemben már akkor is ugyanazt mondta mint ma, jóllehet, sokkal visszafogottabb tónusban. Putyinnak ez a beszéde tulajdonképpen Oroszország világpolitikai szereplőként való újra-bejelentkezését is jelentette. Az alábbiakban adjuk tehát közre a teljes szöveget, magyarul először (!).
Putyin Münchenben 2007-ben (Kremlin.ru)
Nagyon köszönöm, tisztelt Szövetségi Kancellár asszony, Teltschik úr, hölgyeim és uraim!
Nagyon hálás vagyok, hogy meghívtak egy ilyen reprezentatív konferenciára, amelyen több mint 40 ország politikusai, katonai vezetői, üzletemberei és szakértői gyűltek össze.
A konferencia struktúrája lehetővé teszi számomra, hogy elkerüljem a túlzott udvariasságot és a körmönfont, kellemes, de üres diplomáciai kifejezések használatát. A konferencia formátuma lehetővé teszi számomra, hogy elmondjam, mit gondolok valójában a nemzetközi biztonsági problémákról. Ha megjegyzéseim túlzottan polemikusnak, élesnek vagy pontatlannak tűnnek kollégáink számára, akkor kérem, ne haragudjanak rám! Végül is ez csak egy konferencia. És remélem, hogy beszédem első két-három perce után Teltschik úr nem kapcsolja be a piros lámpát.
Tehát. Köztudott, hogy a nemzetközi biztonság sokkal több mindent fog át, mint csak a katonai és politikai stabilitással kapcsolatos kérdéseket. Magában foglalja a globális gazdaság stabilitását, a szegénység leküzdését, a gazdasági biztonságot és a civilizációk közötti párbeszéd fejlesztését. A biztonságnak ez az egyetemes, oszthatatlan jellege abban az alapelvben fejeződik ki, hogy „az egyik biztonsága az mindenki biztonsága”. Ahogy Franklin D. Roosevelt a második világháború kitörésének első napjaiban mondta: „Ha bárhol megszakad a béke, akkor minden ország békéje veszélybe kerül.”
Ezek a szavak ma is aktuálisak. Egyébként konferenciánk témája – globális válságok, globális felelősség – is ezt példázza.
Alig két évtizeddel ezelőtt a világ ideológiailag és gazdaságilag megosztott volt, és a globális biztonságot a két szuperhatalom hatalmas stratégiai potenciálja biztosította. Ez a globális patthelyzet a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi problémákat a nemzetközi közösség és a világ napirendjének perifériájára szorította. És mint minden háború, a hidegháború is hagyott ránk éleslőszert, képletesen szólva. Ideológiai sztereotípiákra, kettős mércékre és a hidegháborús blokk gondolkodásmódjának egyéb jellegzetes aspektusaira gondolok.
A hidegháború után javasolt unipoláris világ sem valósult meg. Az emberiség története bizonyára átélt már unipoláris időszakokat és világuralmi törekvéseket. Persze mi nem történt még meg a világtörténelemben? De mi is az az egypólusú világ? Bármennyit szépítsük is ezt a kifejezést, végsősoron egyfajta helyzetre utal, nevezetesen egy hatalmi központra, egy erőközpontra, egy döntéshozatali központra. Ez egy olyan világ, amelyben egyetlen úr, egyetlen uralkodó van. És végsősoron ez nemcsak a rendszerben élők számára káros, hanem magának az uralkodónak is, mert belülről rombolja le önmagát. És ennek bizonyosan semmi köze sincs a demokráciához. Mert, mint tudják, a demokrácia a többség hatalma a kisebbség érdekeinek és véleményének figyelembevételével. Mellesleg Oroszországot – minket – folyamatosan a demokráciára oktatják. De valamilyen oknál fogva azok, akik tanítanak minket, maguk nem akarnak tanulni. Úgy vélem, hogy az egypólusú modell nemcsak elfogadhatatlan, hanem a mai világban lehetetlen is. És ez nem csak azért van így, mert ha a mai – és pontosan a mai – világban egyszemélyi vezetés lenne, akkor a katonai, politikai és gazdasági erőforrások nem lennének elegendőek. És ennél is fontosabb, hogy maga a modell hibás, mert kiindulási pontja folytán nem erkölcsi alap a modern civilizáció számára, és nem is lehet az. Ezzel párhuzamosan viszont a mai világban az történik – és éppen ezt kezdtük el most megvitatni –, hogy éppen ezt a koncepciót, az egypólusú világ koncepcióját próbálják bevezetni a nemzetközi ügyekbe.
És milyen eredménnyel?
Az egyoldalú és gyakran jogtalan cselekedetek nem oldottak meg semmilyen problémát. Sőt, új emberi tragédiákat okoztak és új feszültséggócokat hoztak létre. Ítéljék meg maguk: sem a háborúk, sem a helyi és regionális konfliktusok nem csökkentek. Teltschik úr ezt nagyon finoman fogalmazta meg. És nem kevesebb ember hal meg ezekben a konfliktusokban – sőt még több hal meg, mint korábban. Jelentősen több, jelentősen több! Ma szinte korlátlan mértékű erőszak – katonai erőszak – alkalmazását tapasztaljuk a nemzetközi kapcsolatokban, amely erőszak a világot állandó konfliktusok szakadékába taszítja. Ennek eredményeként nincs elegendő erőnk ahhoz, hogy bármelyik konfliktusra átfogó megoldást találjunk. A politikai rendezés is lehetetlenné válik. Egyre nagyobb és nagyobb megvetést tapasztalunk a nemzetközi jog alapelvei iránt. A független jogi normák pedig valójában egyre inkább egyetlen állam jogrendszeréhez közelednek. Egy állam, nyilvánvalóan az Egyesült Államok, minden tekintetben túllépett a saját nemzeti határain. Ez látható a más nemzetekre kényszerített gazdasági, politikai, kulturális és oktatási politikájában. Nos, kinek tetszik ez? Ki örül ennek?
A nemzetközi kapcsolatokban egyre inkább azt látjuk, hogy egy adott kérdést az úgynevezett politikai célszerűség alapján, a jelenlegi politikai helyzetnek megfelelően szeretnének megoldani. És ez természetesen rendkívül veszélyes. Ez azt eredményezi, hogy senki sem érzi magát biztonságban. Szeretném ezt kihangsúlyozni: senki sem érzi magát biztonságban! Mert senki sem érezheti azt, hogy a nemzetközi jog olyan, mint egy kőfal, amely megvédi őt. Természetesen egy ilyen politika fegyverkezési versenyt gerjeszt. Az erő dominanciája elkerülhetetlenül arra ösztönöz számos országot, hogy tömegpusztító fegyverekhez jusson. Ráadásul szignifikánsan új fenyegetések jelentek meg – bár ezek már korábban is ismertek voltak –, és ma az olyan fenyegetések, mint a terrorizmus, globális jelleget öltöttek.
Meggyőződésem, hogy elértük azt a döntő pillanatot, amikor komolyan el kell gondolkodnunk a globális biztonság architektúráján.
És ezt úgy kell megtennünk, hogy ésszerű egyensúlyt keresünk a nemzetközi párbeszédben részt vevő valamennyi fél érdekei között. Különösen azért, mert a nemzetközi helyzet rendkívül sokszínű és gyorsan változik – a számos országban és régióban zajló dinamikus fejlődés fényében. A Szövetségi Kancellár asszony már említette ezt. Az olyan országok, mint India és Kína, vásárlóerő-paritáson mért összesített GDP-je már meghaladja az Egyesült Államokét. Hasonló számítások szerint a BRIC-országok – Brazília, Oroszország, India és Kína – GDP-je meghaladja az EU összesített GDP-jét. A szakértők szerint ez a rés a jövőben csak tovább fog szélesedni. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a globális gazdasági növekedés új központjainak gazdasági potenciálja elkerülhetetlenül politikai befolyássá fog alakulni, és megerősíti majd a multipolaritást. Ezzel összefüggésben a multilaterális diplomácia szerepe jelentősen felértékelődik. Az olyan elvek szükségessége, mint a nyitottság, az átláthatóság és a kiszámíthatóság, elvitathatatlan a politikában, és az erő alkalmazásának valóban kivételes intézkedésnek kellene lennie, amely a halálbüntetés alkalmazásához hasonlítható egyes államok igazságszolgáltatási rendszerében.
Ma azonban ezzel ellentétes tendenciát láthatunk: olyan helyzetet, amelyben azok az országok, amelyek még gyilkosokkal és más veszélyes bűnözőkkel szemben is tiltják a halálbüntetést, könnyedén vesznek részt olyan katonai műveletekben, amelyeket nehéz jogszerűnek tekinteni. És a valóság az, hogy ezek a konfliktusok embereket ölnek meg – civilek százait és ezreit! Ugyanakkor felmerül a kérdés, vajon közömbösek és távolságtartók maradhatunk-e az országokon belüli különféle belső konfliktusokkal, az autoriter rezsimekkel, a zsarnokokkal és a tömegpusztító fegyverek terjedésével szemben? Valójában ez állt annak a kérdésnek a középpontjában is, amelyet tisztelt kollégánk, Lieberman úr tett fel a szövetségi kancellárnak. Ha helyesen értettem a kérdését (Lieberman úrhoz fordulva), akkor ez természetesen egy komoly kérdés! Lehetünk-e közömbös szemlélők mindazzal szemben, ami történik? Megpróbálok erre a kérdésre is válaszolni: természetesen nem.
De vajon rendelkezünk-e eszközökkel ahhoz, hogy szembeszálljunk ezekkel a fenyegetésekkel? Természetesen igen. Elég csak a közelmúlt történelmére tekinteni. Nem volt-e országunkban békés átmenet a demokráciába? Valóban, tanúi voltunk a szovjet rendszer békés átalakulásának – békés átalakulásának! És miféle rendszer volt az! Milyen fegyverarzenállal, beleértve a nukleáris fegyvereket is! Miért kellene most minden adandó alkalommal bombázni és lövöldözni? Talán arról van szó, hogy a kölcsönös megsemmisítés fenyegetése nélkül nem rendelkezünk elegendő politikai kultúrával, elegendő tisztelettel a demokratikus értékek és a jog iránt?
Meggyőződésem, hogy az egyetlen mechanizmus, amely – végső eszközként – dönthet katonai erő alkalmazásáról, az az Egyesült Nemzetek Alapokmánya. És ezzel kapcsolatban vagy nem értettem, amit olasz kollégánk, a Védelmi Miniszter úr az előbb mondott, vagy pedig pontatlanul fogalmazott. Mindenesetre úgy értettem, hogy az erő alkalmazása csak akkor lehet legitim, ha a döntést a NATO, az EU vagy az ENSZ hozza meg. Ha ő valóban így gondolja, akkor eltérő a véleményünk. Vagy nem hallottam jól. Az erő alkalmazása csak akkor tekinthető legitimnek, ha a döntést az ENSZ szentesíti. És nem kell az ENSZ-t a NATO-val vagy az EU-val helyettesítenünk. Amikor az ENSZ valóban egyesíti a nemzetközi közösség erőit, és valóban reagálni tud a különböző országokban zajló eseményekre, amikor magunk mögött hagyjuk a nemzetközi jog ilyesfajta megvetését, akkor a helyzet megváltozhat majd. Ellenkező esetben a helyzet egyszerűen zsákutcát eredményez, és a súlyos hibák száma megsokszorozódik. Ezzel együtt gondoskodni kell arról, hogy a nemzetközi jog normáinak megalkotása és alkalmazása egyaránt univerzális jellegű legyen.
És nem szabad elfelejteni, hogy a demokratikus politikai cselekvések szükségszerűen vitával és fáradságos döntéshozatali folyamattal járnak együtt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A nemzetközi kapcsolatok destabilizálódásának potenciális veszélye összefügg a leszerelés kérdésének nyilvánvaló stagnálásával. Oroszország támogatja a párbeszéd újrafelvételét ebben a fontos kérdésben. Fontos megőrizni a fegyverzetmegsemmisítésre vonatkozó nemzetközi jogi keretet, és ezáltal biztosítani a nukleáris fegyverek csökkentésének folyamatosságát. Az Amerikai Egyesült Államokkal együtt megállapodtunk abban, hogy stratégiai nukleáris rakétakapacitásainkat 2012. december 31-ig 1700–2000 nukleáris robbanófejre csökkentjük. Oroszország szigorúan teljesíteni kívánja vállalt kötelezettségeit. Reméljük, hogy partnereink is átlátható módon járnak el, és nem tesznek félre néhányszáz fölösleges nukleáris robbanófejet a nehezebb napokra. Ha pedig ma az új amerikai Védelmi Miniszter kijelenti, hogy az Egyesült Államok nem rejti el ezeket a fölösleges fegyvereket raktárakban, vagy – ahogy mondani szokás – a párna vagy a takaró alá, akkor azt javaslom, hogy mindannyian felállva üdvözöljük ezt a kijelentést. Ez egy rendkívül fontos nyilatkozat lenne.
Oroszország szigorúan betartja, és a jövőben is be kívánja tartani a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló [Atomsorompó] egyezményt, akárcsak a rakétatechnológiákra vonatkozó többoldalú felügyeleti rendszert. Az ezekben a dokumentumokban rögzített elvek egyetemes érvényűek. Ezzel összefüggésben szeretnék emlékeztetni arra, hogy az 1980-as években a Szovjetunió és az Egyesült Államok megállapodást írt alá a rövid és közepes hatótávolságú rakéták teljes skálájának megsemmisítéséről, azonban ezek a dokumentumok nem rendelkeznek egyetemes jelleggel.
Ma már számos más ország is rendelkezik ilyen rakétákkal, köztük a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a Koreai Köztársaság, India, Irán, Pakisztán és Izrael. Sok ország dolgozik ilyen rendszerek kifejlesztésén, és tervezi azok beillesztését a fegyverarzenáljába. És csupán az Egyesült Államokat és Oroszországot vállalt felelősséget azért, hogy ne hozzon létre ilyen fegyverrendszereket. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között el kell gondolkodnunk kell saját biztonságunk garantálásáról. Ugyanakkor lehetetlen szankcionálni az új, destabilizáló high-tech fegyverek megjelenését. Mondani sem kell, hogy ez az új konfrontációs területek – különösen az űrben történő – felbukkanásának megakadályozó intézkedésekre vonatkozik. A csillagháború már nem a képzelet szülötte – hanem valóság. Az 1980-as évek közepén amerikai partnereink már képesek voltak elfogni saját műholdjukat. Oroszország véleménye szerint az űr militarizálása kiszámíthatatlan következményekkel járhat a nemzetközi közösségre nézve, és nem kevesebbet válthat ki, mint a nukleáris korszak kezdetét. Több alkalommal is előálltunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek célja az űrben történő fegyverhasználat megakadályozása volt. Ma szeretném elmondani azt, hogy elkészítettük egy megállapodás tervezetét a fegyverek világűrbe telepítésének megakadályozásáról. A közeljövőben hivatalos javaslatként is elküldjük partnereinknek. Dolgozzunk együtt ezen!
Az a terv, hogy a rakétavédelmi rendszer egyes elemeit Európára is kiterjesszék, aggodalommal tölt el minket. Kinek van szüksége a következő lépésre egy – ebben az esetben elkerülhetetlen – fegyverkezési versenyben? Mélységesen kétlem, hogy maguknak az európaiaknak szükségük lenne erre. Az úgynevezett problémás országok egyikében sem léteznek olyan, mintegy öt vagy nyolcezer kilométer hatótávolságú rakétafegyverek, amelyek valóban fenyegetést jelentenének Európára. A közeljövőben és a kilátások alapján nem várható ilyesmi, sőt még csak nem is megjósolható. És bármilyen, amerikai területre irányuló – például észak-koreai – rakéta feltételezett indítása Nyugat-Európán keresztül, az nyilvánvalóan ellentmond a ballisztika törvényeinek. Ahogy Oroszországban mondjuk: ez olyan lenne, mintha valaki a jobb kezével próbálná megfogni a bal fülét.
És itt, Németországban, nem kerülhetem meg, hogy megemlítsem az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló szerződés [CFE Szerződés] sajnálatos helyzetét.
Az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló módosított szerződést 1999-ben írták alá. Ez figyelembe vette az új geopolitikai valóságot, nevezetesen a Varsói Szerződés megszűnését. Hét év telt el azóta, és ezt a dokumentumot mindössze négy állam ratifikálta, köztük az Orosz Föderáció. A NATO-országok nyíltan kijelentették, hogy nem ratifikálják ezt a szerződést – beleértve a peremövezetekre vonatkozó korlátozásokat (azaz bizonyos számú fegyveres erő telepítésére vonatkozó előírásokat a peremövezeteken) – mindaddig, amíg Oroszország el nem távolítja katonai bázisait Grúziából és Moldovából. Hadseregünk már kivonulóban van Grúziából, mégpedig gyorsított ütemben. Grúz kollégáinkkal fennálló problémákat rendeztük, mint azt mindenki tudja. Moldovában még 1500 katona teljesít szolgálatot, akik békefenntartó feladatokat látnak el, valamint a szovjet időkből visszamaradt lőszerraktárakat őrzik. Ezt a kérdést folyamatosan megvitatjuk Solana úrral, aki ismeri az álláspontunkat. Készek vagyunk a további együttműködésre ebben az irányban.
De mi történik ezzel egy időben? Ezzel egyidejűleg [megjelentek] az úgynevezett rugalmas frontvonalbeli amerikai támaszpontok, amelyek egyenként akár ötezer fővel rendelkeznek. Kiderül, hogy a NATO a frontvonalbeli erőit a mi határainkra telepítette, mi pedig továbbra is szigorúan teljesítjük a szerződéses kötelezettségeinket, és egyáltalán nem reagálunk ezekre a lépésekre.
Szerintem nyilvánvaló, hogy a NATO terjeszkedésének semmi köze sincs a Szövetség modernizálásához vagy Európa biztonságának garantálásához. Éppen ellenkezőleg, ez egy komoly provokáció, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét. És jogunk van feltenni a kérdést: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt a nyugati partnereink által a Varsói Szerződés felbomlása után közölt biztosítékokkal? Hol vannak ma azok a nyilatkozatok? Senki még csak nem is emlékszik rájuk. De hadd emlékeztessem a hallgatóságot arra, mi is hangzott el. Idézném a NATO főtitkára, Wörner úr 1990. május 17-én Brüsszelben elhangzott beszédét. Akkor azt mondta: „az a tény, hogy készek vagyunk nem telepíteni NATO hadsereget Németország területén kívül, szilárd biztonsági garanciát jelent a Szovjetunió számára”. Hol vannak ezek a garanciák?
A berlini fal köveit és betonblokkjait már rég elosztogatták emléktárgyakként. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a berlini fal leomlása egy történelmi döntésnek volt köszönhető – olyan döntésnek, amelyet a mi népünk, Oroszország népe is meghozott –, egy döntésnek, amely a demokrácia, a szabadság, a nyitottság és a nagy európai család valamennyi tagjával való őszinte partnerség mellett szólt. Most pedig új választóvonalakat és falakat próbálnak ránk erőltetni – ezek a falak lehet, hogy virtuálisak, de ettől még elválasztanak bennünket, és kettészelik kontinensünket. Vajon lehetséges, hogy ismét hosszú évekre és évtizedekre, valamint politikusok több nemzedékére lesz szükség ahhoz, hogy lebontsuk és felszámoljuk ezeket az új falakat?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egyértelműen támogatjuk a [nukleáris fegyverek] elterjedésének megakadályozására irányuló rendszer megerősítését. A jelenlegi nemzetközi jogi elvek lehetővé teszik számunkra, hogy békés célokra szolgáló nukleáris üzemanyag előállítására szolgáló technológiákat fejlesszünk. Számos ország pedig – s minden okuk meg is van erre – saját nukleáris energiát kíván előállítani, ami energiafüggetlenségük alapját jelenti. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy ezek a technológiák gyorsan átalakíthatók nukleáris fegyverekké.
Ez komoly nemzetközi feszültségeket okoz. Az iráni nukleáris programot övező helyzet egyértelmű példa erre. És ha a nemzetközi közösség nem talál ésszerű megoldást ennek az érdekellentétnek a rendezésére, a világ továbbra is hasonló, destabilizáló válságoktól fog szenvedni, mert nem csak Irán van, hanem több más ország is ennek küszöbén áll. Ezt mindannyian tudjuk. Folyamatosan harcolni fogunk a tömegpusztító fegyverek elterjedésének veszélye ellen.
Tavaly Oroszország kezdeményezte nemzetközi urándúsító központok létrehozását. Nyitottak vagyunk arra a lehetőségre, hogy ilyen központok ne csak Oroszországban, hanem más országokban is létesüljenek, ahol legitim alapja van a polgári célú atomenergia használatának. Azok az országok, amelyek saját nukleáris energiát akarnak előállítani, garantálhatnák, hogy az üzemanyagot ezekben a központokban való közvetlen részvételükkel szerzik be. A központok természetesen az IAEA [Nemzetközi Atomenergia Ügynökség] szigorú felügyelete alatt működnének.
Az amerikai elnök, George W. Bush legújabb kezdeményezései összhangban vannak az orosz javaslatokkal. Úgy vélem, hogy Oroszország és az Egyesült Államok objektíven és egyformán érdekelt a tömegpusztító fegyverek elterjedése és telepítése megakadályozásának erősítésében. Pontosan a mi országainknak – amelyek vezető szerepet töltenek be a nukleáris és rakéta képességek terén – kell vezető szerepet vállalniuk az továbbterjedést meggátló új, szigorúbb intézkedések kidolgozásában. Oroszország készen áll erre a feladatra. Tárgyalásokat folytatunk amerikai barátainkkal.
Általánosságban egy olyan politikai motivációs és gazdasági ösztönzőrendszer létrehozásáról kellene beszélnünk, amelynek keretében az államoknak nem lenne érdeke saját képességeket kiépíteni a nukleáris üzemanyag-ciklusban, de továbbra is lehetőségük lenne a nukleáris energia fejlesztésére és energiaellátási képességeik megerősítésére. Ezzel kapcsolatban részletesebben fogok beszélni a nemzetközi energetikai együttműködésről. A Szövetségi Kancellár asszony is beszélt erről röviden – említette ezt, kitért erre. Az energetikai szektorban Oroszország mindenki számára egységes piaci elveket és átlátható feltételeket kíván létrehozni. Nyilvánvaló, hogy az energiaárakat a piacnak kell meghatároznia, és nem lehetnek politikai spekuláció, gazdasági nyomás vagy zsarolás tárgyai.
Nyitottak vagyunk az együttműködésre. Külföldi vállalatok részt vesznek minden jelentős energiaprojektünkben. Különböző becslések szerint Oroszországban a kőolajkitermelés akár 26 százaléka – és kérem, gondoljanak bele ebbe a számba – akár 26 százaléka külföldi tőke részvételével történik. Próbáljanak meg nekem egy hasonló példát találni arra, hogy az orosz üzleti élet jelentős mértékben részt vesz a nyugati országok kulcsfontosságú gazdasági ágazataiban. Ilyen példák nem léteznek! Nincsenek ilyen példák. Szeretném felidézni továbbá a külföldi befektetések arányát Oroszországban, illetve az Oroszország által külföldön eszközölt befektetések arányát. Ez az arány körülbelül tizenöt az egyhez. És íme egy nyilvánvaló példája az orosz gazdaság nyitottságának és stabilitásának.
A gazdasági biztonság olyan terület, ahol mindenkinek egységes elveket kell követnie. Készek vagyunk tisztességes versenyre.
Ezért egyre több lehetőség nyílik meg az orosz gazdaságban. A szakértők és nyugati partnereink objektíven értékelik ezeket a változásokat. Ennek eredményeként Oroszország OECD-országkockázati besorolása javult, és az ország a negyedik csoportból a harmadikba lépett előre. És ma itt Münchenben szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem német kollégáinknak a fent említett döntéshez nyújtott segítségüket. Továbbá, amint tudják, Oroszország WTO-csatlakozási folyamata a végső szakaszába lépett. Szeretném megjegyezni, hogy a hosszú és nehéz tárgyalások során többször is hallottunk a szólásszabadságról, a szabadkereskedelemről és az egyenlő lehetőségekről, de valamilyen okból kizárólag az orosz piac vonatkozásában.
És van még egy fontos téma, amely közvetlenül érinti a globális biztonságot. Ma sokan beszélnek a szegénység elleni küzdelemről. De mi történik valójában ezen a területen? Egyrészt pénzügyi forrásokat osztanak el a világ legszegényebb országainak megsegítésére – olykor jelentős összegeket is. De őszintén szólva – és ezt itt sokan tudják – ezek gyakran az adott donorország vállalatainak fejlesztéséhez kötődnek. Másrészt a fejlett országok ezzel egy időben fenntartják mezőgazdasági támogatásaikat, és korlátozzák egyes országok hozzáférését a csúcstechnológiai termékekhez. És nevezzük nevén a dolgokat – az egyik kéz jótékonysági segítséget oszt, a másik kéz pedig nemcsak fenntartja a gazdasági elmaradottságot, hanem hasznot is húz belőle. A leszakadó régiókban növekvő társadalmi feszültség elkerülhetetlenül a radikalizmus és a szélsőségesség erősödéséhez vezet, táplálja a terrorizmust és a helyi konfliktusokat. És ha mindez egy olyan térségben történik, mint például a Közel-Kelet, ahol egyre erősebb az az érzés, hogy a világ úgy egészében igazságtalan, akkor fennáll a globális destabilizáció veszélye. Nyilvánvaló, hogy a világ vezető országainak fel kell ismerniük ezt a fenyegetést. Ennek megfelelően egy demokratikusabb, igazságosabb globális gazdasági kapcsolatrendszert kellene kiépíteniük – egy olyan rendszert, amely mindenkinek esélyt és lehetőséget ad a fejlődésre.
Hölgyeim és Uraim, a Biztonságpolitikai Konferencián beszélve lehetetlen nem megemlíteni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESz) tevékenységét. Mint ismeretes, ezt a szervezetet azért hozták létre, hogy a biztonság minden – hangsúlyozom: minden – aspektusát vizsgálja: a katonai, a politikai, a gazdasági, a humanitárius dimenziót, valamint különösen az ezen területek közötti kapcsolatokat.
Mit látunk ma? Azt látjuk, hogy ez az egyensúly egyértelműen megbomlott. Megkísérlik az EBESz-t egyfajta közönséges eszközzé alakítani, amely egyetlen ország vagy országcsoport külpolitikai érdekeinek előmozdítását szolgálja. És ezt a feladatot végre is hajtja az EBESz bürokratikus apparátusa, amely semmilyen módon nem kapcsolódik az alapító államokhoz. A döntéshozatali eljárásokat és az úgynevezett nem kormányzati szervezetek (NGO) bevonását is e célhoz igazítják. Ezek a szervezetek formálisan függetlenek, de célzottan finanszírozzák őket, és ezért ellenőrzés alatt állnak. Az alapító dokumentumok szerint a humanitárius területen az EBESz feladata az, hogy igény esetén segítse a tagállamokat a nemzetközi emberi jogi normák betartásában. Ez egy fontos feladat. Ezt támogatjuk. Ez azonban nem jelentheti más országok belügyeibe való beavatkozást, és különösen nem jelentheti olyan rendszer ráerőltetését, amely meghatározza, hogyan éljenek és fejlődjenek ezek az államok. Nyilvánvaló, hogy az ilyen beavatkozás egyáltalán nem segíti a demokratikus államok fejlődését. Éppen ellenkezőleg, függővé teszi őket, és ennek következtében politikailag és gazdaságilag instabillá válhatnak.
Elvárjuk, hogy az EBESz az elsődleges feladataihoz igazodjon, és a szuverén államokkal való kapcsolatait a tisztelet, a bizalom és az átláthatóság alapján építse.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Befejezésül szeretném megjegyezni a következőket. Nagyon gyakran – és személy szerint én is nagyon gyakran – hallunk felhívásokat partnereinktől, beleértve európai partnereinket is, hogy Oroszországnak egyre aktívabb szerepet kellene vállalnia a világ ügyeiben. Ezzel kapcsolatban engedjenek meg egy rövid megjegyzést. Aligha szükséges bennünket erre ösztönözni.
Oroszország egy több mint ezer évet átívelő történelemmel rendelkező ország, és gyakorlatilag mindig élt azzal a kiváltsággal, hogy önálló külpolitikát folytasson. Ezen a hagyományon ma sem fogunk változtatni. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a világ megváltozott, és reálisan látjuk saját lehetőségeinket és potenciálunkat. Természetesen szeretnénk felelős és független partnerekkel együttműködni, akikkel közösen felépíthetünk egy igazságos és demokratikus világrendet, amely nem csupán a válogatott kevesek, hanem mindenki számára biztosítja a biztonságot és a jólétet.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!