Amikor 1849 nyarán a magyar szuverenitást az orosz cár serege rövid időre zárójelbe tette, a Habsburg-diktatúra nekilátott vérrel megkötni uralmának alapját. A kivégzések már október előtt megkezdődtek, de a legfontosabbak október 6-án történtek meg. Nagyon lényges üzenetet és jelképet hordoztak ezek a politikai gyilkosságok. Az aradi tizenhárom vértanú a magyar katonai erőt jelképezte, amelyet nem tudott legyőzni a kicsinyes és ügyetlen Habsburg-diktatúra fegyveres ereje. Az ország fővárosában pedig az ország szuverenitását megtestesítő egykori magyar miniszterelnököt, Batthány Lajost végezték ki.
De ki volt Batthyány Lajos? Batthyány politikai hitvallását és személyes habitusát – s ezekből fakadóan tragédiáját – egyik levele és egy életrajzi karcolat alapján mutatjuk be. Az utóbbit egyik távoli unokatestvére, reformkori és ’48-as harcostársa, Batthyány Kázmér vetette papírra.
Batthyány Lajos kivégzése 1849. október 6-án Pest-Budán, az elnyomó Habsburg-hatalmat jelképező egykori erődített kaszárnya, az Újépület falánál
Batthyány Lajos levele az Ellenzéki Kör elnökéhez, Fényes Elekhez, Pozsony, 1848. március 14.: „Hosszú küzdelmeink gazdag gyümölcsével, minden vagyon- és véráldozat nélkül oly kedvezőleg megajándékozott a gondviselés; midőn elveink győzelme tizennégymillió testvért adott segédekül; nincsen egyéb hátra, mint további szent ösztönt és lelkesedést merítve ezen jutalomból, szilárdan és csüggedetlenül hatni, és befolyni a tervezett törvények okszerű és szabadlelkű megalkotására, addig pedig a rend és nyugalom szellemét a viruló szabadság számára fenntartani. Ez az, Tisztelt Polgártársaim, mire Önöket a választmány nevében tisztelettel fölkérem, azon lelkesítő meggyőződés kíséretében, miszerint a haza félig felépített boldogságát a következetes elvhűség és értelmi erő be fogja végezni.”
Gróf Batthyány Kázmér emlékiratai (Hermann Róbert szerk.: Szószék és csatatér. Politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849, Budapest, 2000)
Batthyány Lajos, kérdésen kívül, magasb lelkületű férfiú volt; jellemében, hasonlóan arcának nemes alakjához, márvány homlokához, volt valami antik […] Modorában büszke és fönnhéjázó, szenvedélyes, de egyszersmind szilárd és megfontoló […] Természeténél fogva nemes és fennkölt hajlamú, s nagy értelmességgel és az ítélő erő kiváló élességével fölruházva, áthatva saját becsének érzetétől, ki ha egyszer azt vélte, hogy igaza van, oly makacssággal tartotta fönn elhatározását, melyet legyőzni nem lehetett. Véleményének e hajthatatlansága annál inkább alávetette őt a tévedéseknek, melyek a közügyek kezelésében való bővebb tapasztalás hiányából származtak. Eljárásáról oly meggyőződésben volt, hogy az az egyedüli módja hazája megmentésének. Jól ismerte honfitársait, ezek hibáit, s tudta, hogy e hibák minden osztállyal közösek, sőt hogy azoktól a legkitűnőbb egyéniségek sem egészen mentesek. Tudta, hogy a magyar természet igen hajlandó a jó szerencsében elbizakodásra, a balsorsban elcsüggedésre, s arra, hogy mindezeket gondatlan könnyelműséggel vegye, s könnyen elragadtassák a lelkesülés álmaitól s az izgató ékesszólás csáberejétől. Kételkedett, hogy a nemzet elég erővel s az elhatározás kellő szilárdságával s a kitartás állandóságával bírna hosszasan tartó küzdelembe lépni Ausztriával; – s aggályai nem voltak alaptalanok. Előre látta mindazt a rosszat, amit ily harc előidézhet, s ami különben is szükségképpeni kísérője minden forradalomnak. Soha egy percig sem élt csalódásban e pontra nézve. Ismerte a rendelkezésünkre álló eszközök elégtelenségét, s teljesen meg volt győződve, hogy ha Ausztria elesnék, Magyarország egymaga meg nem állhat, s ennélfogva még a legkedvezőbb föltevések alatt sem várhat előnyöket e küzdelemtől. […] A kamarilla, hogy megnyugtassa őt, eloszlassa kétségeit, s meggátolja lemondása benyújtásában, mielőtt saját terveit megérlelte volna: nem habozott ünnepélyes kötelességeket vállalni s okleveleket íratni alá a beteg fejedelem által, melyek a sérthetetlen megtartásukat illető gondoskodás tekintetében a nemzet részére megnyerhető legjobb biztosítékot látszottak nyújtani, de ugyanakkor érvénytelenítette titkos utasítások útján, s mihelyt a körülmények engedték, visszavonatta. Batthyány Lajos, a becsületről táplált lovagias fogalma mellett, képtelen volt arra csak gondolni is, hogy ily aljas eszközökhez folyamodhassanak. […] O jól látta a veszélyeket, melyeket ily politika szükségképp maga után vont, de nem bírhatta magát annak elhivésére, hogy a kamarilla oly őrült játékot merjen játszani, miszerint a beteg uralkodót ily veszélyekkel szembeszállásra erőltesse, trónja kockáztatásával, ahelyett, hogy alattvalóit igazságos kívánataik időszerű teljesítésével boldogítsa. Bízva remélte, hogy képes lesz legyőzni a kamarilla rosszakaratát, egyenes úton járó tiszta lojalitása segélyével.