A Don-kanyarban vívott hatalmas csata és a véres veszteségek történetét jól ismerjük. Ismerjük Jány Gusztávnak a szégyenletes napiparancsát, és annak a visszavonását is. Rengeteg visszaemlékezés látott napvilágot, számos tanulmányt írtak. Ezen a blogon is több ízben (itt: a fronton levők feljegyzései alapján; itt arról, hogy hogy került ki oda a 2. hadsereg; és itt arról, hogy becsülettel helytálltak a mieink) foglalkoztunk a csatával. A Don-kanyarról mindenkinek beugranak a hómezők, a gyilkos hideg, a T-34-esek félelmetes motorzúgása, a szibériai lövészek kegyetlensége, a vodkával leitatott szovjet büntető-alakulatok piaszaga, a felbomlott magyar alakulatok sodródása, a megfagyott tetemek, az utóvédek halálraszánt bajtársainak vitézsége. Ez mind a Don-kanyar. De az is a Don-kanyar, amit kevésbé szoktunk emlegetni, hogy a magyar hadsereg vitézül ellenállt, lehetőségeihez képest, s az erőszakos felderítésként indított szovjetek támadásokat kezdetben vissza tudta verni vagy legalábbis lefékezni. S amiről még kevesebbet szoktunk beszélni, az az úgynevezett „szövetségeseink” viselkedése.
Jány Gusztáv, a 2. hadsereg parancsnokának parancsa, amelyben elrendeli, hogy „A jövőben fegyvert kell használni mindazokkal szemben, akik fegyverrel támadják meg az egyes honvédegyéneket vagy alakulatokat. Aki ilyen esetben elmulasztja fegyverét használni, azt én lövetem főbe.” A „mindazok” ebben az esetben „szövetséges alakulatok”, vagyis németek, továbbá ukrán milicisták voltak. (Hadtörténelmi Levéltár, II 1453/381/1943)
Ez utóbbival, vagyis a németek magyarokhoz való hozzáállássával kapcsolatban szeretnénk idézni a 2. hadsereg parancsnokának feljegyzését. Ezt már a csata végét követően, 1943. február 23.-án Szmolenszkban, a Közép Hadseregcsoportnál folytatott tárgyalásairól vetette papírra. A vonatkozó rész:
„Igen erélyes és félre nem érthető szavakkal bélyegeztem meg azt az elbánást, amelyben a magyar hadsereget nemcsak a német csapatok, hanem a magasabb vezetés is részesítette és részesíti. Rámutattam arra, hogy a 2. német hadsereg Tagesmeldungjának [napi jelentésének] hamis az az állítása, hogy az utóvédet képviselő III. hadtest csapatai Gosecsnojánál kapituláltak. Élesen kiemeltem, hogy a 2. német hadsereg Tagesmeldungjának azt a hamis állítását, hogy gr. Stomm altábornagy, miután magát megadta, egy orosz parlamenter útján Sieberth német altábornagyot felszólította, hogy ő is szüntesse be az ellenállást és adja meg magát, és hogy Sieberth altábornagy ezt a felszólítást felháborodva utasította vissza. [Stomm Marcel nem adta meg magát, hanem miután két hétig biztosította a németek visszavonulását, és magára hagyták, kétségbeesésében kénytelen volt „mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni” nem tudott.] A felháborodásra egyedül nekünk magyaroknak és a magyar tábornoki karnak van oka. A III. hadtestnél a csapatok nemhogy nem adták meg magukat, hanem Farkas százados csoportja két üteggel jött vissza, amelyet a német VII. [hadtest] tőlük elvett, vele magát megerősítette, és a magyar csapatoknak az utóvéd és az ellenség között volt szabad menetelnie. Közöltem, hogy számtalan felháborító tényről van konkrét tudomásunk, és soha életemben nem hittem, hogy egy szövetséges hadsereggel, amely halottakban és vérben annyit áldozott, és becsülettel megállta a helyét, ilyen lealázó módon lehet bánni. Kijelentéseimet von Wöhle altábornagy vérpiros arccal hallgatta végig. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy szinte hihetetlen. Erre azt válaszoltam, hogy szükség esetén szívesen szolgálunk írásbeli dokumentumokkal.” (Hadtörténelmi Levéltár, II 1453/403/1943)