Vajon mit „köszönhetünk” török, tatárnak, Habsburgnak, kozáknak és mit a kurucnak? Történetünk első részében Pécs városának néhány fordulópontját vettük górcső alá, különösen is a város 1704-ben történt, kurucok általi megsarcolását és feldúlását. A történet azonban itt nem ért véget, és sajnos folytatódott.
Miután a várost a kurucok hatalmukba kerítették, hamarosan fordult a kocka, mivel beérkeztek a Habsburg-zsoldban álló szerb fegyveresek. Nem pusztult el minden irat a kuruc dúláskor, fennmaradt ugyanis egy levéltöredék is a kuruc megszállás utáni rác pusztításról. 1704 márciusában olyan szerb megszállás következett Pécsen, amihez képest a kurucok dúlása gyerekcsínynek látszik. „A Rác tömeg inkább a prédát kívánva, sem mint hogy a rebelliseket üldözve az említett folyón maga is általkelve, miután azon a részen kurucokat nem talált, fenyegetőzni és gyilkolni kezdett. […] így húsvét másnapján érte el a rác katonaság a várost, amelyben az ott tartózkodó polgárok őket mint szabadítót a legnagyobb örömmel vártuk, de alighogy azok a városba beértek, az úgynevezett és elképzelt szabadítok mindjárt mészárlásba kezdtek, sokkal kegyetlenebbül mint a kurucok vagy a törökök, vagy a tatárok. Pécs város polgárait, akik kis részben németek, legnagyobbrészt magyarok és katolikussá tért rácok voltak, irtani kezdték. […] Ezalatt, amit az előbb említett rácok meghagytak, azt a mi rácaink ragadták el. A székesegyházat és minden templomot, valamint minden Istennek szentelt épületet kegyetlenül kifosztottak úgy, hogy nem maradt sem kehely, sem csengő, sem másféle kellék, vagy egyházi dolog, még a falon a szög sem, a bort a földre folyatták, és minden edényt, amit magukkal nem vihettek, megégettek, és magát a várost mind a négy sarkán lángokkal kezdték megemészteni. Ahogy ezt a gyönyörű városban, ugyanezt az egész megyében és a pécsi püspökségben is zsarnoki módon végbe vitték és a jobbágyokat/alárendelteket egytől egyig borzalmas módon meggyilkolták, kivéve azokat, akik a lázadókkal távoztak. 40 ezer ökröt és marhát magukkal vittek Szlavóniába úgy, hogy most egész püspökség elhagyatott és puszta lett” (Pécs ezer éve, 113.o.)
Pécsi végrendelet a XVIII. századból (Ujkor.hu)
Hiba lenne azonban a kuruc túlkapásoknak tulajdonítani a szerb vérbosszút – az olyanoknak, mint a pécsi vérengzés, vagy az az eset, amikor nagyjából ugyanekkor, a szerbekkel tárgyaló Károlyi kuruc generálistól távozó rác követeket Dunaföldvárrál Deák Ferenc kuruc kapitány emberei rohanták meg. A két eset híre persze elterjedt a szerbek között – ürügynek kitűnő volt mindkettő, miközben a saját maguk által korábban elkövetett borzalmakról természetesen elfeledkeztek. A rác-magyar fegyveres konfliktusok ugyanis már Rákóczi szabadságharca előtt megkezdődtek, s ehhez nem is kell másfél évszázadra, egészen Cserni Jovánig visszamenni. A kuruc korszakban voltak összecsapásaik Thököly követőivel, majd a bécsi kormány rácokat is küldött a hegyaljai felkelés elfojtására, s velük zsarolta meg az adófizetésben elmaradt közösségeket. „Alig robbant ki a szabadságharc, 1703 júliusában a Várad-Olasziban állomásozó rác katonaság végigpusztította Bihar megye falvait, amire Rákóczi ellentámadással és a várad-olaszi rácok kardélre hányásával válaszolt.” (Varga J. János: I. Lipót 1690-1695. évi kiváltságai: Szerb, magyar, Habsburg érdekek, in: História 2010/ 1-2. szám, 15.o.)
Magában Pécsen is volt előzménye a szerbek magyarokkal szembeni ellenségeskedésének – itt azonban éppen a katolikus klérus kezdte a konfliktust. Ezt Hodinka Antal, a kor régi nagy kutatója így írja le: „Pécs városát 1704-ben a Dráván túl felől jött rác katonaság irgalmatlanul feldúlta: gyilkolt és rabolt. 40 év alatt, 1664-től 1704-ig, ez volt Pécs harmadik és legszörnyűbb elpusztítása. Egyes írók azt állítják, hogy ez volt a rácok bosszúja a pécsi rácokon a kurucok által pár hónappal előbb elkövetett kegyetlenkedésekért. Mások azt írják, hogy a rácok azért vettek bosszút a városon, mert a városi tanács nem sokkal előbb ünnepélyesen megesküdött, hogy rácot nem tűr meg a városban. Ez az ok közelebb áll az igazsághoz, míg az előbbi magyarázat adta kuruc megrohanása a városnak inkább alkalom volt, semmint ok.” (Hodinka Antal: Adalékok Pécs város történetéhez, 1686-tól 1701-ig, in: Pannonia, 1941/1-2. szám, Pótfüzet, 35.o.) A pécsi püspök ugyanis ugyanis nem is annyira a protestánsokban, mint az ortodoxokban látta a fő veszélyt és mindent megtett, hogy megszabaduljon tőlük. Habsburg Lipót császár-király azonban a magyarokkal szemben a szerbek pártját fogta, s bécsi kormányzat a pécsi püspököt elmozdíttatta helyéről, ahova csak a pápa intézkedése után térhetett vissza. A katolikus klérus azonban nem tett olyat – többek között nem ontatott vért – ami úgymond „megalapozhatná” a pécsi rácjárások borzalmait.
S hogy a szerbek iszonyú dúlásait – úgy látszik – nem lehet elégszer emlegetni, az mutatja, hogy a vonatkozó adatokat elég régen, 1994-ben tették közzé utoljára a nem szakmai sajtóban, a Havi Magyar Fórumban. Az iratokat egyébként Hodinka Antal először 1932-ban tette közzé (a következő évben jelentek meg könyvben: Négy egykorú jelentés az 1704-i rác dúlásról. Pécs, 1933.)
„Amikor a piacra érek, látom, hogy rendházunkat, sőt templomunkat is ostromolják és döngetik a rácok. Visszafordulok tehát és a kapucinus atyákhoz menekülök. Közben Borhi, Moro, Jakobovich atyákat, Borovecz magisztert és Lukács atyát meglakolják, szörnyű sebeket ejtvén rajtuk, rendházunkat és templomunk összes felszerelését kirabolják, feldúlják és lerombolják. […] Kimondhatatlan, milyen kegyetlenek még az áldott állapotban levő nőkkel és a gyermekekkel szemben is. Ha nem is ölik meg őket, de elhurcolják magukkal és – amint hihető – eladják a törököknek.” (Koller Ferenc, a pécsi jezsuita rendház elöljárója, 1704. március 30.)
„És ámbár a százados úr minden emberileg lehetőt megtett, hogy ezeket a szegény embereket megmentse, saját granicsárjaik megtámadták őt, néhány embert, így Horváth kanonokot is, leütöttek, a legtöbbet kirabolták, a német asszonyokat és gyermekeket is foglyul akarták elvinni, ami német vagy másféle férfi Pécsett tartózkodott, lekaszabolták azzal az ürüggyel, hogy valamennyien kurucok voltak. Biztosítom excellenciádat, hogy ha én Pflug százados úrral nem gondoltam volna rá, hogy Pécsre menjek, az említett papokat, mint a legtöbb férfit is mind levágták volna, az asszonyokat és gyermekeket saját granicsárjaink elfogták és Isten tudja, hová vitték volna, talán éppen a törököknek adták volna el, amennyiben az a hír járja, hogy több, mint 80 török volt közöttünk, bizonyára nem hiába ejtették foglyul a mieink, mindenekelőtte a szakadárok, a magyar asszonyokat és gyermekeket, és vitték oly messzire. […] hogy a szakadárok törekvése csupán csak arra irányul, hogy az összes katholikusokat Szlavóniában és a vele határos magyar Baranyavár- és Tolna megyékben egyaránt kiirtsák, hogy így a szép országban letelepedjenek.” (Johann Alexander Kollaneck határőrvidéki katonai officiális jelentése, 1704. április 24.)
„A körülfekvő falvak is, ahonnan egyet mást beszerezhetnék, mind leégtek és elpusztultak és ma is látni, amint nap nap után hol itt, hol ott újabb tűzvész pusztít. A lázadók kegyetlenebből dolgoztak a töröknél, a rácok azonban a tatárnál is. […] Azok a vad rácok egyedül Prentaller atya után kutattak, aki értelmi szerzője volt annak, hogy a városban levő templomukat elvették és őket a külvárosokba űzték; ha megkaphatták volna, elevenen megnyúzták volna. Egészen kétségtelen, hogy vallási gyűlöletből ölték meg az atyákat; maguk a rácok is széltében hangoztatták, hogy azért gyilkolták meg őket, mert a jezsuiták a szakadárokat mindenütt üldözték.” (Koller atya, 1704. április 28.)
Nyugodtan mondhatjuk tehát: ami a kurucok csekélyebb mértékű dúlása után megmaradt irat – mégpedig egyházi és magánirat – az a rácok iszonyú pusztításában veszhetett oda.
Mihez kezdjünk mindennek fényében azzal a kijelentéssel, hogy Pécsen azért nincs történeti levéltár, mert a kurucoknak szalonnázni támadt kedvük? Azon kívül, hogy tényszerűen nem igaz, az a magyar történészek és levéltárosok között hosszú-hosszú évtizedek óta – gyökeret vert meggyőződés (kialakult véleményklíma? berögzült hiedelem?) is felfedezhető, miszerint, ha más népek által elkövetett bűnöket, pusztításokat említjük, akkor rögtön meg kell említenünk: a magyarok is ezt csinálták! Össze- és kikacsintva kell tudatnunk a hallgatósággal: mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál!
Nem más ez, mint a szovjetek által kialakított vesztes-tudat történeti megnyilvánulása. A magyar vesztes, tehát nem lehet igaza, teljesen igaza meg végképp nem lehet. A magyar nemzeti ügy – például a kurucok – hősei valójában feleslegesen és itt-ott bűnösen küzdöttek.
Pedig a kortásak össze is vetik a kuruc és a rác pusztítást. Ennek szemléltetésére álljon itt Pavlic Marko horvát polgár vallomása: „a kapunál tisztelgő purgerséget [polgárokat], mint a gyilkosokat, kegyetlenül levágták, többüket mezítelenre vetkőztetve megcsonkították, a földre taszítva átdöfték, a szent helyeket kirabolták, és asszonyokat a templomban ölték meg. A barátokat sem kímélték. A kurucokat mindenben felülmúlták…” A többi vallomásokban is iszonyatos részleteket elevenítenek fel.
Aki ezek után a Rákóczi-szabadságharcról szólva „kurucozni” kezd, az a magyar történet lényegét nem érti meg és nem is akarja elfogadni. Ráadásul nem Teleki Mihály és Thököly Imre kurucairól van szó, nem is a hegyaljai felkelés mezítlábas felkelőiről, hanem Rákóczi Ferenc nemzeti szabadságharcot folytató katonáiról. A túlnyomó többségében még protestáns országban feltehetően református katonákról, akik egy katolikus fejedelmet szolgáltak a haza szabadságára felesküdve. S amely katonák sok esetben fegyelmezetlenek volt, és sok esetben pedig zabolátlanok is. Panaszkodott is szegény Rákóczi épp eleget miattuk. De a kurucok bármiféle dúlását törökkel, tatárral, Habsburggal, rácokkal, kozákkal egy napon említeni: lehetetlen. Ráadásul kidobálni mindenkit történelmünkből nem valami bölcs dolog: mert akkor ki marad ott a végén?
Összefoglalva tehát az eredeti állítás cáfolatát: nem a kurucok 1704-es dúlásának köszönhető, hogy nincsen Pécs városának irattára a 18. század előttről. A kurucok legfeljebb bő másfél évtized iratainak pusztulásáért felelősek, hiszen 1686, vagyis a török uralom alóli felszabadulás után még két-három évig pusztán, romokban állt a város. A régebbi iratok pusztulásáért a háborúskodások, a tatárdúlás, illetve a 143 évnyi török uralom okokolható. Pécs történeti forrásai ugyanakkor töredékükben igenis léteznek csak éppen sajnos nem Pécsen.