Trombitás Kristóf nemrég bukkant rá egy előadásra, amelyet az egyébként kiváló levéltáros Katona Csaba tartott még 2016-ban, március 15-e kapcsán a Nagy Imre Alapítvány szervezésében. Az igen alapos előadás az 1848-1849-es szabadságharcról szólt, mégis, volt egy pont, ahol másról esett szó. Trombitás Kristóf ezt tartotta fontosnak a saját bejegyzésében kiemelni: „Közismert, hogy Pécsett ezer dolog semmisült meg az elmúlt évszázadokban, de azt sokkal kevesebben tudják, hogy amikor kezdte volna önmagát a város gatyába rázni, 1704-ben kifosztották a kurucok, mert Pécs nem támogatta Rákóczit. és ahogy a mindjárt és alább idézett előadáson a 36. percben hallhatjuk, Pécsnek azért nincs napjainkban történeti levéltára, mivel »a kurucoknak szalonnázni támadt kedve.«. Jegyezzük fel, nem az oszmánoknak, nem az oroszoknak, nem a tatároknak, nem az osztrákoknak.”
Az inkriminált előadás 36. percében a következő hangzik el: „Azt rögtön hozzátenném, hogy amikor ilyen dolgokkal szembesülünk, hogy akkor azért nincsenek meg iratok Magyarországon, mert az osztrákok, mert az oroszok, mert a tatárok, mert a törökök, nagyon szomorúan mondom, hogy bizony a magyar csapatok ugyanúgy jeleskedtek az iratok pusztításában. Csak egy példa: az, hogy ma nincs Pécs városa irattára vagy levéltára, csak 1708 után, az annak köszönhető, az annak köszönhető, hogy a kurucok éppen szalonnát akartak sütni. És kész. Tehát sajnos ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy csak a gonoszok csináltak rosszat, a jók azok meg véletlenül sem követtek el hasonlót.”
Vajon tényleg így volt? Először is nézzük meg Pécs város történetének néhány fordulópontját, amelyek idején az iratok sorában is változás állhatott be!
Pécs, székesegyház (Wikimedia/Takk)
1064-ben Salamon és Géza herceg itt ünnepli meg kibékülésüket, és Salamont itt koronázzák királlyá. Ezen az éjen tűzvész pusztítja el a várat és várost. A Képes Krónika ezt írja róla: „…az egész egyházat, mind a palotákat és többi épületeket és mindazt, ami hozzájuk tartozott; a szörnyű tűzvész mindent elemésztett.” Feltehetően az itt őrzött iratok vagy egy részük is elégett; az írástudás és az iratőrzés központjai az egyházi létesítmények voltak.
Az 1241-42-es tatárjárás során a mongol hordák elpusztították Pécset, s egy 1248-ban kelt oklevél szerint a tatárok felgyújtották a pécsi káptalan épületeit. Mivel a korszakban a káptalanok voltak a „hiteleshelyek”, ahol az okmányok, okiratok eredetijét vagy másolatát őrizték, több, mint valószínű, hogy ezek a tatár pusztításban ott vesztek.
Az online Várlexikon a fentieken kívül tudósít arról, hogy „1290-ben a meggyilkolt Kun László utódja az utolsó Árpád sarj, III. András lett. A pécsi püspök fegyvereseivel a királyt támogatva ostromolta Szekcső várát, minek során a lázadó Mizse nádor is elesett, a testvére Heyzew pedig elmenekült. 1299-ben Heyzew csapataival áttörve Pécs városfalait a várost kirabolta, de a várat bevenni nem tudta. […] Nagy Lajos halála és Kis Károly meggyilkolása után 1386-ban a Luxemburgi Zsigmond ellen fellázadó délvidéki főurak Horváti János macsói bán vezetésével fogságba ejtették Erzsébet anyakirálynét és Mária királynőt. A lázadók 1387-ben Pécs városát feldúlták, de a várat nem vették be.” Lehet, hogy a fenti erőszakos cselekmények érintetlenül hagyták a tatárjárás óta Pécsen őrzött iratokat, de az is lehet, hogy nem.
Ha tovább megyünk az időben, azt láthatjuk, hogy a 16. század elején Szathmáry György püspök a püspöki könyvtár és egy kápolna céljára épületet emeltetett reneszánsz stílusban (ezt az épületet a 18. században elbontották). Vajon mi lett a török hódítás idején püspöki könyvtár állományával?
1526. augusztus 30-án egy nappal a mohácsi csata után a török csapatok Pécs őrizetlenül hagyott városát felgyújtották, a magukat megadó lakosait a főtéren lemészárolták. A várat azonban nem tudták bevenni. Aligha kétséges, hogy ez ismét egy olyan alkalom, amely nem feltétlenül kedvezett az iratállománynak. 1541-ben ismét ostromolták Pécset a törökök, de az Athinay Simon vezette őrség kiállta az ostromot. Végül 1543 júliusában a nagy török hadjárat idején az őrség gyáván megfutott, magára hagyta Pécset, s a török így egy kardcsapás nélkül elfoglalta. Nem tudjuk, hogy itt mi lett az iratok sorsa; más esetekben a török katonaság néha egyszerűen kidobálta, eltüzelte; máskor egy-egy műveltebb tiszt magával vitte. Megint máskor az új adóztatás céljaira vizsgálhatták át.
A török uralom alatt jelent meg a reformáció a városban. A hitújítás az 1580-as években teljes erővel jelen volt a városban, 1588-ban pedig már a reformáció szélsőséges, antitrinitárius leagazásának megjelenéséről, elterjedéséről van adat. A XVI. század végére pedig katolikus alig marad a városban. Vajon a „szent” és a „tisztátalan” fogalmainak új értelmezésekor mi lehetett az iratok sorsa? Az esetleg elköltöző katolikusok magukkal vitték? A később eltűnő antitrinitárius irányzat maradék hívei a saját irataikkal mit csináltak, amikor kiszorultak a városból? Fogalmunk sincs.
1639-ben a város „török” (mohamedán) lakosai kirabolták a keresztény (keresztyén) házakat. 1664 telén Zrínyi Miklós és Hohenlohe csapatai ostromolták a várost, a külső várat el is foglalták. E két esemény egyike sem olyan, amely kedvezne az iratoknak. Végül Pécset 1686. október 14-én vette vissza Bádeni Lajos serege a töröktől, Makár János huszárezredes tört be először a várba. A város ezután romokban hevert. Nehezen képzelhető el, hogy a török iratok ott helyben maradtak – megmaradtak – volna. A legújabb összefoglalóban ezt olvashatjuk a török kor forrásairól: „Az Oszmán Birodalom hatalmas bürokratikus gépezetet tartott fenn, amely ontotta magából a kü-lönféle parancsokat, elszámolásokat, összeírásokat, feljegyzéseket, összefoglaló török nevükön: deftereket. A központban keletkezett vagy az éppen oda küldött dokumen-tumok egy része máig megőrződött az isztambuli irattárakban, a helyi feljegyzések pedig a viszzafoglaló háborúk zsákmányaként kerültek javarészt Budáról Bécsbe, esetleg más nyugat-európai levéltárakba.” (Sudár Balázs – Varga J. János – Varga Szabolcs: Pécs története III. A hódoltság korában, 1543-1686, Kronosz Kiadó, Pécs – Budapest, 2020, 15.o.) Ami pedig a török kor helyi, keresztény forrásait illeti, a szerzőpáros így fogalmaz: „Mai fejjel szinte elképzelni sem tudjuk azt a pusztulást, amely során a magyar levéltári források zöme megsemmisült a török korban. […] Mai tudásunk szerint a Magyar Királyság területén keletkezett kora újkori iratok több mint háromnegyede örökre elveszett.” (u.o., 20.) Az oszmán hódítás hatósugarán kívül levő iratok jelentős része azonban megőrződött; míg az oszmán hódoltság területén levő iratok 90%-a megszűnt létezni. Pécs esetében egyetlen keresztény irat maradt fent: Korsós István pécsi főbíró 1605-ben kelt levele.
A nagy török elleni felszabadító háború utáni lassú újranépesülésnek egy pestisjárvány vetett pillanatnyi gátat 1692-ben; ezt követően a városi tanács fogadalmat tett, hogy csak katolikus vallású maradhat a városban. Ennek ellenére a 1695-ben a szerbeknek még püspökük is van Pécsen. Többször kiűzés és eltávolítás után a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor jelentős az ortodox, délszláv lakosság aránya. Hogy az ide-oda költözés közben az ortodox egyházi iratotokkal, peres eljárások jegyzőkönyveivel mi történhetett: fogalmunk sincs.
Annyi bizonyos, hogy a kuruc megszálláskor valóban nagyarányú iratveszteség történt: „az első időszak dokumentumainak túlnyomó többsége az 1704. év háborús eseményeiben megsemmisült.” (Móró Mária Anna – Ódor Imre: A felszabadult város. 1686-1867, in: Nagy Imre Gábor – Kövecs Ferenc (szerk.): Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből 1009-1962, Pécs, 1996, 109.o.) A többsége; de nem minden. Így fennmaradt például a városi polgároknak a pestisjárvány után, 1692-ben tett fogadalma arról, hogy csak katolikust engednek a városban letelepülni; és fennmaradt Sándor László kuruc ezeres-kapitány 1704. február 1-én keltezett ultimátuma a városhoz. Az iratok megsemmisült többsége pedig nem valamiféle kedélyesen mord „szalonnázási” kedvnek volt köszönhető, hanem a városházán folyó fegyveres ellenállásnak. Ahogyan a pécsi „főlevéltárnok” 1941-ben írta: „Kotlaneck Sándor pécsi katonai officiálisnak 1704. ápr. 24-én kelt megrázó leveléből ismerjük nagy vonásokban a város kirablását, felégetését s lakói egyharmada, 894 személy legyilkolásának szomorú történetét. Ekkor rohanták meg az 1698-ban (a mostani városi székház helyén) épült egy emeletes városi tanácsházat, amelynek főbejáratánál (a mostani Quintus cég üzlethelyisége táján) Kollaneck fia, városi tanács alkalmazott karddal védve a városházát, egy hadnagyot, hat kurucot halálba küldve, maga is ott esett el a tanácsház kapujában. Ezt követően az egész tanácsházat feldúlták, irattárát felgyújtották s az üszkös, tetőnélküli falak gazdátlanul állottak egész 1708. évig, amikor is a Tanács újra felépíttette, teljesen előző méreteiben.” (Amikor a kurucok hadisarcot róttak ki Pécsre, in: Dunántúl, 1941. szeptember 5. [31. évf, 202. szám] 4.o., n.n. [Főlevéltárnok])
A kurucok a város feldúlása során elsősorban az ortodox, délszláv lakosságot irtották ki; más forrás szerint a török óta beköltözött németeket. A katolikus egyházi épületeket, létesítményeket, illetve javakat azonban a kurucok nem bántották.
(Folytatjuk!)