A mai napon sorra kerülő amerikai-orosz csúcstalálkozó előtt természetesen számos találgatást, előrejelzést olvashatunk. Miben fognak megállapodni? Egyáltalán meg fognak-e állapodni? El tudjuk-e kerülni a világháborút – ami atomháborút is jelentene? Hogyan tervezik lezárni az ukrajnai háborút, s egyáltalán le tudják-e zárni?
Jelen sorok írója egy dologban szeretne valamiféle feltételezést megkockáztatni. S ehhez elő kell citálnunk Arany Jánosnak a berlini kongresszus (1878) előtt írott versét, amely a „Civilizáció” címet viselte. A vers így hangzik:
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.
Elég hosszú időre visszatekintve tehát egy olyan korszakot látunk magunk mögött, amelyben a hatalmi viszonyok átrendeződését kongresszusok, konferenciák „döntésétől” tették függővé. Mindezt először a „civilizáció” érdekében – értve ezalatt a békét – , később pedig már sokkal magasztosabb ideák hangoztatásával, jókora adag szemforgatástól is kísérve. A XXI. század végére pedig eljutottunk odaáig, hogy a realitás már nem számít, csak az ideák, ráadásul nem is valami vonzó ideák…
Az Alaszkáért fizetett amerikai vételár 7,2 millió dolláros csekkje (Wikimedia)
Be kell vallanom valamit: nekem a konferenciázás (amelyről az előző napokban itt és itt írtam) egy-egy nagyobb sorsforduló idején, véres háborúk lezárásánál nem feltétlenül van ellenemre, legalábbis addig, amíg a realitások talaján állva az érdekelt felek döntenek. Például európaiak európai ügyekben. Ilyenre azonban egy halvány kísérlet legutoljára akkor volt, amikor a boszniai háború idején a brit Lord Carrington és a portugál José Cutileiro egy vállalható rendezési tervet terjesztett elő az Európai Közösség Békekonferenciájának megbízásából. A Carrington–Cutileiro terv némileg módosított változatát 1992. március 18-án alá is írták az érdekelt felek (szerbek, bosnyákok, horvátok). Tíz nap múlva azonban a bosnyák vezető, Alija Izetbegovic találkozott Warren Zimmermann amerikai nagykövettel, s ezt követően visszavonta az aláírását a rendezési tervről… A véres háború még három évig folytatódott!
Ukrajna esetében a donbasszi háború 2014-es kitörése után európai közvetítéssel és részvétellel két megállapodást is kötöttek a felek, a Minszk I és a Minszk II nevűeket, de erre utólag azt mondta az egyik kezdeményező és aláíró, Angela Merkel, hogy csak azért írták, hogy Ukrajna időt nyerjen és megerősödjön. Két ukrán politikus pedig kifejezetten arról beszélt, hogy lehetetlen lett volna ezeket az egyezményeket betartani, és nem is akarták.
A helyzet némileg hasonló volt a 2022 március-áprilisi törökországi orosz-ukrán tárgyalásoknál, mint Bosznia esetében. Igaz, itt az európaiak már nem játszottak olyan szerepet sem, mint 30 évvel korábban; viszont úgy tűnt, hogy közeli a megállapodás, amíg egyszer csak villámlátogatásra nem érkezett Boris Johnson Kijevbe és azt nem mondta, hogy Putyin háborús bűnös, akire nyomást kell gyakorolni, nem pedig egyezkedni vele. Ezek után a tárgyalások lassanként teljesen be is fejeződtek.
A fentiekkel szemben, ahol a felek nem igazán rendelkeztek elegendő erővel, döntési lehetőséggel, egyszóval szuverenitással, hogy meg is tudjanak állapodni, most Alaszkában két olyan politikus találkozik, akik tudnak dönteni, és akarnak is dönteni. Képesek megállapodást kötni és vélhetően meg is akarnak állapodni.
Európa a jelen formájában és legfőképpen a jelen vezetéssel, illetve politikai rezsimmel nem képes. A poszt-nyugati világban erre egyedül az amerikai elnök képes. Ezért kerül sor az amerikai-orosz csúcstalálkozóra Alaszkában.
De miért éppen Alaszkában?
Lehet, hogy biztonsági aggályok is szerepet játszhatnak: Putyin olyan irányban fog repülni, amerre talán nem igazán érhetnek el sem az ukrán fegyverek, sem pedig a szabotázsakciók. Amerikai szempontból Alaszka azonban szimbolikus értelmet is hordozhat. Köztudott, hogy Alaszkát 1867-ben vásárolta meg a cári Orosz Birodalomtól az Egyesült Államok. Gyéren lakott terület volt, kb. 60 000 főnyi őslakossal és kétezerötszáz főnyi orosz (vagy félvér) telepessel. Az őslakosok egyhatoda élhetett az orosz adminisztráció fennhatósága alatt – az elsöprő többség szabadon kóborolva űzte folytatta ősei életmódját, mit sem törődve, vagy éppen mit sem tudva holmi szakállas fehér emberek elképzeléseivel, elképzeléseiről.
Az oroszok először 1732-ben pillantották meg az alaszkai partvonalat, majd az orosz szolgálatban hajozó Vitus Bering embereivel először 1741-ben szállt partra. A XVIII. század második felében megindul az orosz prémvadászok, kereskedők és hittérítők beáramlása az amerikai kontinens észak-nyugati felébe. Ez először a spanyolokkal okozott konfliktust, akik Mexikóból kiindulva araszolgattak fölfelé Észak-Amerika nyugati partjai mentén. Az oroszok meg dél felé haladtak. A legdélebbi orosz orthodox templomocska Fort Rossban található – az Orosz-Amerikai Társaság, egy prém-kereskedő kompánia, azonban már 1841-ben eladta a területet, amin a kápolna van. Az alaszkai orthodox egyházszervezet papjai és szerzetesei természetesen megpróbálták keresztvíz alá csábítani a bennszülötteket, de a térítés még a XIX. század közepén is gyerekcipőben járt.
Egy szó, mint száz, az orosz gyarmatosítás Amerikában nem vonzott tömegeket – hiszen ott volt a hatalmas Szibéria, szintén benépesítendő térségként, ráadásul jobb lehetőségeket is kínálva, régebbóta „belakva”. Szibériához mégsem kellett átkelni egy elég barátságtalan tengeren, Alaszkában viszont nem voltak olyan megművelhető földek, amelyekre az orosz muzsik vágyott.
Az orosz-amerikai üzlet létrejötte végül is nem a fenti okoknak volt köszönhető, hanem tulajdonképpen a briteknek, akik kétszeresen is hozzájárultak az alku megkötéséhez. Először is, 1853-1856 között a franciákkal és a törökökkel (illetve az itáliai Piemont-Szardínia királyságával) szövetségben legyőzték az oroszokat az elsősorban a Krím félszigeten vívott véres háborúban. A háború következtében az oroszok anyagi helyzete megrendült, s a birodalom csődközelbe jutott. Valamiféle rendkívüli bevételre volt szüksége az oroszoknak. Másodsorban a britek – akik már a krími háború idején kisebb rajtaütésekkel zaklatták az oroszok távol-keleti, óceán-parti birtokait – továbbra is ellenségnek számítottak az oroszok számára. Márpedig ez az ellenség ott tanyázott Alaszka tőszomszédságában, Kanadában, amely nagy kolónia évről-évre tolta előre pozícióit nyugat felé, a névlegesen birtokolt területekre. Az oroszok tehát úgy okoskodtak, hogy jobb pénzért megszabadulni Alaszkától, minthogy a britek erővel vegyék el. Akik, egy feltételezett háború esetén, Alaszkát megszállva, már közvetlenül Szibéria szomszédságában lennének…
Végül, ott volt még az 1848-tól 1855-ig tartó kaliforniai aranyláz, ami azt mutatta, hogy ha Alaszkában is aranyat találnak, akkor egy hirtelen beáramló embertömeg egyszerűen elsöpörné a gyenge orosz fennhatóságot. Az USA viszont szintén a britek miatt akarta megszerezni Alaszkát: az amerikai kontinensen ne szerezzenek ezek a javíthatatlan vén imperialisták újabb pozíciót!
Így került sor az orosz-amerikai tárgyalások megindulására már 1857-ben. Az orosz ajánlat megérkezett, és nem is utasították vissza Washingtonban, de egyelőre az ottani politikai élet az Észak és a Dél közötti egyre növekvő feszültségekről szólt, amelyek utóbb a polgárháborúban (1861-1865) kulminálódtak. A polgárháború után rövidesen azonban ismét előkerülhetett az alaszkai kérdés. Némi huzavona után, 1867. március 30-án írták alá az adásvételi egyezményt. Akkori áron 7,2 millió dollárért kelt el ez a hatalmas terület, ami mindent beleszámítva 1,72 millió négyzetkilométerre rúgott. Ez olyan 4 dollár / négyzetméteres árat jelentett. Mai áron persze a korabeli 7,2 millió dollár már olyan 130 millióra jön ki, de nyugodtan mondhatjuk: megérte… Még akkor is, ha a terület sokáig szinte üres volt, s természeti kincsei közül az arany és az olaj csak később került elő. Alaszka végül csak 1959-ben lett az Unió egyik tagállama.
Az alaszkai találkozó üzenete tehát – ha egyáltalán sikeres lesz! – az lesz, hogy véget ért a magasztos elvekről papoló konferenciázgatás időszaka. A nyersnek tűnő reálpolitikai üzletek világa érkezett el. A tárgyalóasztalhoz az ülhet le, akinek elég ereje van ehhez, és egyáltalán a legtöbb köze van az adott ügyhöz. Hogy ebben az esetben az ukrajnai háborúról Ukrajna helyett is az USA tárgyal, azt is jelenti: ez valójában egy amerikai vállalkozás (is) volt. De persze finom emlékeztető az oroszok felé: egyszer már csődben voltatok, s akkor, más ellenfeleink is lévén a világban, jó üzletet tudtunk kötni – méghozzá éppen területről szóló üzletet.
Vajon most sikerül?