Az első részben Fukuyama optimizmust sugalló jövőképét és politikai programját próbáltuk a mai helyzethez hasonlítani. Fukuyama egykori professzora, Samuel Huntington 1996-ban írta meg híres könyvét, válaszul tanítványa, Fukuyama 1992-es művére.
Huntington „jóslatát” szinte mindenki ismeri: a jövő egyáltalán nem ilyen rózsás, hanem a világ a nagy civilizációk közötti konfliktusok terepe lesz. Huntington meg is határozza, hogy melyek ezek a nagy civilizációk és hogy milyen szerkezet szerint épülnek fel: mindegyiknek van egy-egy mag-állama, egy nagyhatalom, és körülötte kisebb tag-államok. Mondjuk, Kína egy mag-állam és Vietnam egy tag-állam a kelet-ázsiai, konfuciánus civilizációban. Huntington civilizációkról szóló elmélete mintha valamelyest hasonlítana Orwell disztópikus világára az 1984 című regényből – igaz, az utóbbiban csak három nagy totalitárius világállam (világcivilizáció) van, s nincsenek civilizációs tag-államok. További különbség, hogy Orwell úgy látta, hogy a Tanger-Hongkong-Darwin-Brazzaville közötti négyszög népei, a „kulik” mindig is rabszolgák fognak maradni; Hungtington ezzel szemben nagy jövőt jósol számukra. De erről majd később.
A Huntington-féle globális civilizációs rendszer
Lássuk tehát Huntington nevezetes jóslatát arról, hogy hogyan fog lezajlani a civilizációk összecsapása!
„Tételezzük fel, hogy 2010-et írunk. Az amerikai csapatok már kivonultak a egyesült Koreából, és az Egyesült Államok katonai jelenléte Japánban minimálisra csökkent. Kína és Tajvan egyezséget kötött, melynek értelmében ez utóbbi de facto függetlenséget élvez, ugyanakkor elismeri Peking fennhatóságát; az ENSZ pedig – az 1946-os ukrán és belorusz minta alapján – elfogadja ezt a helyzetet. A Dél-kínai-tenger olajforrásainak kitermelése rohamtempóban folyik; ez nagyrészt kínai felügyelet alatt történik, ám bizonyos területek vietnami ellenőrzés alatt állnak, s itt amerikai vállalatok végzik a feltárást. Megnövekedett erejének tudatában Kína kijelenti, hogy a tenger egész területére kiterjeszti fennhatóságát, hiszen igényjogosultságát mindig is hangoztatta. Mivel Vietnam nem hajlandó teljesíteni Kína követeléseit, a kínai és vietnami csatahajók között harc bontakozik ki. Kína, az 1979-es megaláztatása okán, bosszút forralva lerohanja Vietnamot. Vietnam Amerikától kér segítséget. Kína figyelmezteti az Egyesült Államokat, hogy ne avatkozzon a konfliktusba. Japán és a többi ázsiai ország retteg. Az Egyesült Államok kijelenti, hogy elfogadhatatlannak tartja Vietnam kínai megszállását; gazdasági szankciók bevezetését sürgeti Kína ellen, s maradék taktikai egységeinek egyikét a Dél-kínai-tengerre vezényli. Kína ezt a kínai felségvizek megsértéseként értelmezi, és légitámadást intéz az amerikai anyahajó ellen. Az ENSZ főtitkára és a japán miniszterelnök sikertelen tárgyalásokat folytat a tűzszünet érdekében, s a harcok továbbterjednek Kelet-Ázsiában. Tokió megtiltja az Egyesült Államoknak, hogy japán területen lévő támaszpontokról indítson támadást Kína ellen; az Egyesült Államok azonban megszegi a tilalmat. Japán válaszképpen semlegességet hirdet, és lezárja a támaszpontokat. Kínai tengeralattjárók és a tajvani és kínai támaszpontokról induló harci repülők súlyos csapást mérnek az amerikaiak csatahajóira, illetve kelet-ázsiai támaszpontjaikra. Eközben a kínai szárazföldi csapatok lerohanják Hanoit, és Vietnam nagy részét megszállják. Mivel mind Kína, mind az Egyesült Államok rendelkezik atomtöltetű rakétákkal, a két fél hallgatólagosan tartózkodik attól, hogy a háború korai szakaszában bevesse a nukleáris fegyverzetet. Természetesen mindkét társadalom tart az atomtámadás veszélyétől; az Egyesült Államokban különösen félnek a nukleáris csapástól. Ezért sok amerikaiban megfogalmazódik a kérdés: ugyan miért kockáztatjuk mi ott az életünket? Ugyan kit érdekel, ha Kína a Dél-kínai-tengert és Vietnamot, vagy akár a teljes kelet-ázsiai térséget saját fennhatósága alá vonja? A háborút ellenzők tábora egyre nő, különösen az Egyesült Államok délnyugati részén, a döntően spanyol ajkúak lakta államokban, melyek vezetése azzal érvel, hogy „ez nem a mi háborúnk”, és – az 1812-es New England-i háború példáját követve – megpróbálják kivonni magukat a hadi kötelezettségek alól. A kezdeti győzelmek után Kína megszilárdítja hatalmát Kelet-Ázsiában, ezért Amerika fontolóra veszi a kialakult helyzetet – 1942-ben a japánok egyébként ilyesmiben reménykedtek -, s arra a következtetésre jut, hogy Kína újonnan szerzett hegemonikus hatalmát csak roppant áldozatok árán lehetne megtörni. Ezért ideje lenne tárgyalásokat kezdeményezni arról, hogy a Csendes-óceán nyugati térségében dúló szórványos harcoknak, ennek a „furcsa háborúnak” véget vessenek. A háború azonban más civilizációk mag-államaira is jelentős befolyást gyakorol. India kihasználja az alkalmat, hogy Kína Kelet-Ázsiában háborúzik, és gyilkos támadást indít Pakisztán ellen azzal a nem titkolt céllal, hogy az ország nukleáris és hagyományos fegyverzetét megsemmisítse. A támadásokat eleinte siker koronázza, azonban a pakisztáni-iráni-kínai katonai szövetség aktivizálódik, és Irán korszerű, ütőképes erőkkel siet Pakisztán segítségére. India iráni csapatokkal és különböző etnikai csoportokból álló pakisztáni gerillákkal bonyolódik harcba. Pakisztán és India egyaránt az arab államokhoz fordul segítségért – India felhívja a figyelmet arra, hogy Irán növekvő délnyugat-ázsiai befolyása veszélyessé válhat -, azonban a muzulmán társadalmakat más kérdések foglalkoztatják: az Egyesült Államok feletti kezdeti kínai győzelmek jelentős Nyugat-ellenes mozgalmakat hívnak életre. Ezek az iszlám mozgalmak, melyek mögött a muzulmán ifjúsági hullám utolsó, kiöregedett seregei állnak, megdöntik a még Nyugat-barát török és arab kormányok hatalmát. A Nyugat gyengeségét kihasználva az arabok jelentős támadást intéznek Izrael ellen, melyet a megfogyatkozott amerikai 6. flotta nem képes feltartóztatni. Kína és az Egyesült Államok más kulcsfontosságú országokhoz fordul segítségért. Kína katonai győzelmeitől megrettenve Japán a behódolás politikájával próbálkozik; Kína felé orientálódik, és a semlegesség helyett Kínabarát elveket kezd vallani; végül megadja magát a kínai követeléseknek és Kína oldalán hadbavonul. A japán haderők megszállják az amerikai támaszpontokat, és az Egyesült Államok sietve evakuálja csapatait. Amerika blokádot hirdet Japán ellen, és a Csendes-óceán nyugati részén a japán és amerikai csatahajók közt szórványos harcokra is sor kerül. A háború kitörésekor Kína kölcsönös biztonsági egyezmény megkötését javasolta Oroszországnak – mely némiképp hasonlít a Hitler-Sztálin-paktumra.
A kínai sikerek azonban épp az ellenkező hatást váltják ki Oroszországból, mint Japánból. A kínai győzelem és Kína kelet-ázsiai egyeduralmának gondolata elrettenti Moszkvát. Oroszország mindinkább Kina-ellenessé válik, s megerősíti csapatait Szibériában – így összetűzésbe kerül a Szibériában élő kínai bevándorlókkal. Kína természetesen azonnal rokonai védelmére siet, és megszállja Vlagyivosztokot, az Amur völgyét és Kelet-Szibéria más stratégiai fontosságú területeit. Miközben Szibériában tovább folytatódnak a harcok az orosz és a kínai csapatok között, lázadás tör ki Mongóliában, melyet Kína korábban „protektorátusa” alá helyezett. Az olajforrások megszerzése és ellenőrzése központi jelentőségű mindegyik harcoló fél számára. Noha Japán a nukleáris energia terén jelentős érdekeltségekkel bír, olajimportra szorul; így még inkább rákényszerül arra. hogy Kína felé orientálódjon, hiszen csak így biztosíthatja, hogy a Perzsaöbölből, Indonéziából és a Dél-kínai-tenger térségéből olajat kaphasson. A háború folyamán az arab országok iszlám militánsok ellenőrzése alá kerülnek; a Nyugat szinte egy csepp olajat sem kap a Perzsa-öbölből, így mindinkább az orosz, kaukázusi és közép-ázsiai források igénybevételére kényszerül. Ezért a Nyugat fokozott erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Oroszországot a maga oldalára állítsa; s ugyanilyen lényeges szempontnak tartja azt is, hogy Oroszország – Amerika segítségével – az ország területétől délre eső, olajban gazdag muzulmán államokat ellenőrzése alá vonhassa. Eközben Washington az európai szövetségesek teljes körű támogatását sürgeti. A szövetségesek azonban vonakodnak attól, hogy a diplomáciáin és gazdaságin túl, katonai segítséget is nyújtsanak az Egyesült Államoknak. Kína és Irán ugyanakkor komolyan aggódik amiatt, hogy a nyugati országok az Egyesült Államok segítségére sietnek, hiszen Amerika két világháborúban is kiállt Nagy-Britannia és Franciaország mellett. Ennek megelőzése érdekében titokban középhatósugarú, nukleáris töltetű rakétarendszereket telepítenek Boszniába és Algériába, és figyelmeztetik az európai hatalmakat, hogy jobban teszik, ha kimaradnak a háborúból. Azonban ahogy már lenni szokott. Kínának – Japánon kívül – most sem sikerül más országokat elrettenteni; mi több, erőfeszítései épp ellenkező reakciókat váltanak ki. Az amerikai hírszerzés tudomást szerez a titkos akcióról, és jelentést terjeszt a NATO Tanács elé, amely a rakétarendszerek azonnali felszámolását követeli. Mielőtt azonban a NATO lépni tudna, a kereszténység védelmezőjének történelmi szerepében tetszelgő Szerbia lerohanja Boszniát. Erre Horvátország közbelép, a két ország megszállja Boszniát, mely ennek következtében kettészakad. A korábban Boszniában elhelyezett rakétákat megkaparintva a horvátok és szerbek ott folytatják az etnikai tisztogatásokat, ahol a kilencvenes években befejezni kényszerültek. Albánia és Törökország Bosznia segítségére siet, Görögország és Bulgária pedig támadást indít Törökország európai területein; Isztambulban pánik tör ki, a török lakosság pedig a Boszporuszon átkelve menekül. Eközben egy Algériából kilőtt nukleáris töltetű rakéta Marseille közelében becsapódik, erre a NATO válaszképpen megsemmisítő erejű légicsapást mér az észak-afrikai célpontokra. A fentiek alapján kiderül, hogy az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és India valóban globális háborút visel Kína, Japán és az iszlám államok ellen. Hogyan végződhetne egy ilyen háború? Mivel mindkét fél rendelkezik nukleáris fegyverekkel, egyértelmű, hogy e fegyverek bevetése mindkét oldalon országokat törölne el a föld színéről. A kölcsönös erőfitogtatás következtében a nyugati és a keleti erőforrások egyaránt kimerülnek, amely fegyverszünet megkötéséhez vezethet. Ezzel persze Kína kelet-ázsiai hegemóniájának alapvető problémája még mindig nem oldódott meg. Az is elképzelhető, hogy a Nyugat hagyományos fegyverzet bevetésével próbálja térdre kényszeríteni Pekinget, azonban Japán, mint ütközőállam – szigetország lévén – kizárja annak a lehetőségét, hogy az Egyesült Államok haditengerészete a kínai lakosság és a part menti iparvidék ellen közvetlen támadást indítson. Vagyis Kínát csak nyugat felől lehet megközelíteni. Mivel Oroszország és Kína háborúban állnak egymással, a NATO sietve felveszi Oroszországot tagjai közé, és mindent elkövet annak érdekében, hogy Kína szibériai előrenyomulásának elejét vegye, s hogy Oroszország megőrizhesse fennhatóságát a muzulmán olajországok és a hatalmas gázmezőkkel rendelkező közép-ázsiai államok felett; aktívan támogatja a kínai uralom ellen harcoló tibeti, ujgur és mongol társadalmakat, és a nyugati, illetve orosz erőket fokozatosan Szibéria keleti részére vonva felkészül arra, hogy a Nagy Falon átkelve végső csapást mérjen Pekingre, Mandzsúriára és a han hátországra.
E globális civilizációközi háború bárhogyan is fejeződjék be – a felek atomcsapást mérnek egymásra, vagy az erőforrások kimerülése miatt tűzszüneti tárgyalásokat kezdeményeznek, esetleg az orosz és a nyugati erők bevonulnak a Tienanmen térre – a végeredményen, melynek hosszú távon komoly következményei lesznek, lényegében mindez nem változtat: elkerülhetetlen, hogy a háborúban érintett felek gazdasági, demográfiai és katonai ereje drasztikus sérüljön. Ennek eredményeképpen az erőegyensúly, mely a korábbi évszázadokban Keletről Nyugat felé, majd Nyugatról ismét Kelet felé billent, most Északról Dél felé fog eltolódni. A háború legnagyobb nyertesei azok a civilizációk lesznek, amelyek nem vettek részt benne. Mivel a Nyugat, Oroszország, Kína és Japán szörnyű veszteségeket szenvedett, India előtt – ha kisebb veszteségekkel ússza meg a háborút – feltárul a lehetőség, hogy a hindu vonalak mentén újraformálja a világot. Az amerikai közvélemény jelentős részeúgy véli, hogy az Egyesült Államok alapjaiban rendült meg, amiért a Nyugat-orientált amerikai elitet terheli a felelősség; ezért a Marshall-tervhez hasonló segélyprogram ígéretével kecsegtető hispán vezetők kerülnek hatalomra – mögöttük azok a rohamosan fejlődő latin-amerikai országok állnak, melyek a háborúból kimaradtak. Afrika ezzel szemben nem sokban tud hozzájárulni Európa újjáépítéséhez, sőt inkább társadalmilag mobil tömegeket szabadít a kontinensre, melyek még a maradványokat is letarolják. Ha Kína, Japán és Korea súlyos veszteségeket szenved a háborúban, akkor a hatalmi egyensúly Ázsiában is dél felé billen. A semlegességét megőrző Indonézia domináns nagyhatalom lesz, ausztrál tanácsadói segítsége révén pedig aktívan befolyásolja az események alakulását keleten Új-Zéland, nyugaton Mianmar és Sri Lanka, északon pedig Vietnam térségében. Ezek az akciók mintegy előrevetítik, hogy Indonézia a jövőben Indiával és az újra megerősödő Kínával konfrontálódjék. Bármi is történjék, a világpolitika központja délre költözik.”
A Huntington-féle modellben az egyes civilizációk konfliktus-vonalai. A vastagabb vonal több konfliktust jelent. Látható, hogy a felvázoltakkal szemben az orthodox és a poszt-nyugati civilizáció konfliktusa vált a legerősebbé.
A fentiekből egyelőre csak annyi látszik megvalósulni, hogy van egy összecsapás két civilizáció (az USA vezette poszt-nyugati és az orosz-orthodox) között, és egy harmadik (Kína) támogatja az egyiket. Úgy tűnik tehát, hogy a kínaiak elolvasták Huntington művét, és eszük ágában sincs az oroszokkal összerúgni a port; sőt, a két hatalom közötti viszony kifejezetten szivélyes. Huntington abban is téved, hogy egy, az USA által újra-konfigurált Japán valaha is csatlakozna Kínához, amelynek identitását részben a történelmi japánellenes nacionalizmus adja. Sorolhatnánk még az előrejelzés tévedéseit – s ezek a tévedések nem olyanok, amelyek a könyv megírása óta történtek fényében tévedések, hanem úgy általában nézve azok. Például Latin-Amerika leginkább egy sorstalan civilizációra hasonlít, amelynek lakossága és elitjei „elvannak” magukban, népesség-fölöslege meg kivándorol; vagy például arra sem mernék komoly téteket tenni, hogy Indonézia valaha is meghatározó szerepet fog játszani. Továbbá az sem valószínű, hogy a világ hatalmi súlypontja a globális Délre költözne – legfeljebb délebbre a mainál. Huntington azt a tényezőt sem vette figyelmébe, hogy a Szovjetunió milyen politikai kreditpontokat szerzett és tárolt el az úgynevezett „harmadik világ” országaiban, amelyeket ma Oroszország megpróbálhat beváltani; s azt sem, hogy a nyugati öngyűlölet és önpocskondiázás milyen hatással lesz a világ többi részére. Putyin hírhedt „vámpírok bálja” interjúja után, amelyben vérszopóknak nevezte a nyugatiakat, felmerül az a lehetőség is, hogy az USA vezette poszt-nyugati tömb egyedül marad mindenki mással szemben, s Oroszország abban a szerepben tetszeleghet, hogy vezeti a világméretű „szabadságharcot” az elnyomók ellen. Egyelőre azonban erről még nincs szó, a „harmadik világ” elitjei részben a poszt-nyugati hálózat zsebében vannak, részben pedig ódzkodnak a teljes felfordulástól, a ribilliótól. És részben talán a megszokás hatalma is uralkodik rajtuk. Hiszen a „szabályokon alapuló világrendszer” valamiféle kapaszkodót mégiscsak ad, és nem nagyon látszik, hogy mi lenne helyette. A Nyugat, vagyis inkább a poszt-nyugati hatalmi tömb magára maradása azonban elkerülhetetlen. De hogy ez olyasfajta lassú lecsúszás lesz, mint mondjuk a Velencei Köztársaságé a XVIII. század folyamán, vagy egy nagy kataklizma részeként lesz nyilvánvaló – még nem láthatjuk.
A kínaiak tehát tanultak Huntington által felvázoltakból. A poszt-nyugati elit viszont egy passzust biztosan nem olvasott el úgy, hogy meg is értse. Ez pedig a következő: „a háború kiváltó oka – vagyis az, hogy az egyik civilizáció magállama (Egyesült Államok) beavatkozik egy másik civilizáció mag-állama (Kína) illetve ugyanezen civilizáció másik tagja (Vietnam) közt kialakult konfliktusba. Az Egyesült Államok számára azért vált elkerülhetetlenné a beavatkozás, mivel csak így tudta garantálni a nemzetközi jogok sértetlenségét, s visszaszorítani az agressziót”. A képzeletbeli, Huntington-féle szcenáriót most helyettesítsük be a realitásokkal: az egyik civilizáció mag-állama (Egyesült Államok) beavatkozik egy másik civilizáció mag-állama (Oroszország) illetve ugyanezen civilizáció másik tagja (Ukrajna) között kialakult konfliktusba.
Egy ilyen beavatkozás tehát világháborúval fenyeget, s az ukrajnai háború könnyen válhat egy világháború első felvonásává.