Mára szinte közhellyé vált a két nagy amerikai politikai gondolkodó, Fukuyama és Huntington főműveinek idézése és összevetése. A fő tételeikről nyugodtan mondhatjuk, hogy „mindenki ismeri” azokat. Fukuyama fő tétele szerint 1989-től kezdve liberális forradalom zajlott, és a világ megérkezett a történelem végéhez, ahol már igazából nagy fordulatok nem várhatóak, és mivel ez a legtökéletesebb politikai-társadalmi berendezkedés, mindenki erre fog törekedni. Fukuyama azóta persze némileg korrigálta téziseit, és több százas – ha ugyan nem ezres – nagyságrendű a Fukuyama-féle elképzeléssel foglalkozó könyvek, tanulmányok, esszék halmaza.
Falfirka valahol a Németalföldön
Fukuyama kötetének elején, hivatkozva a kötet alapját jelentő eredeti tanulmányra, némi szofizmussal felmentés ad magának a „történelem vége” nyilvánvalóan nagy támadási felületet okozó képzete ellen: „amire én céloztam, az nem a történések – köztük […] nagy és veszélyes események –, hanem a Történelem vége volt, vagyis az egyetlen, összefüggő és következetes fejlődési folyamatként értelmezett történelemé, amelybe minden idők minden népének minden tapasztalata beletartozik. Ennek a történelemfelfogásnak a legjelesebb képviselője a nagy német filozófus, G. W. F. Hegel volt. Karl Marx átvette tőle, és szellemi életünk részévé tette: e koncepció alapján használjuk a társadalmakkal kapcsolatban a „primitív” vagy a „fejlett”, a „hagyományos” vagy a „modern” jelzőket.” Ami ebben az alaptételében a legfontosabb, az az, hogy Fukuyama tulajdonképpen marxista alapokon áll, s az általa vázolt „liberális világforradalom” nem más, mint a Szovjetunió kommunista világprogramja. Ebben az utópiában a világ proletárjai helyett a globális középosztály jelenik meg.
Könyvének végén pedig egy jellegzetesen amerikai képet használ, amely két forrásból táplálkozik. Az egyik a „manifest destiny” hatalmas látomásának immár elglobalizált képe, amelyben telepesek ekhós szekerekkel, kocsikkal haladnak a Vadnyugaton keresztül. A kocsik egy része oda a célhoz, de lesznek amelyeket indiánok támadnak meg, amelyek más utakra tévednek, esetleg út közben megállnak, letanyáznak, stb. De a többség odaér – a hova is? Ez a látomás másik forrása, a „hegyen épült város”, az első amerikai pionírok, a puritánok által megálmodott Szentek Városa. S Fukuyama így fejezi be a könyvét: „egyetlen megteendő út volt csak és egyetlen cél. De kérdéses, hol tartunk most, mert a közelmúlt liberális világforradalma ellenére a kocsik haladási irányával kapcsolatos értesüléseink pillanatnyilag bizonytalanok. És végső soron azt sem tudhatjuk, hogy ha a kocsik többsége megérkezik abba a bizonyos városba, s utasaik egy kicsit körülnéznek, megfelel-e nekik új környezetük, nem indulnak-e hamarosan tovább.”
Véleményem szerint Fukuyama alapvetően abban tévedett, hogy 1989, a „népek ősze” illetve a Szovjetunió rákövetkező szétesése nem liberális forradalom volt, hanem a nacionalizmus győzelme az internacionalista szovjet modell felett. S ugyanígy a CIA által inspirált „színes forradalmak” is mind egytől-egyig a nemzeti érzésre épültek. Vajon kijevi puccs, amely a Majdan téri tömegmozgalomba torkollott, elképzelhető lett volna-e pusztán a liberális aktivisták goa-partyjaként a Pravij Szektor erőszakos, szélsőséges huligánjai nélkül? Aligha. A Fukuyama általa eltűnő jelenségnek, kihalófélben levő emberi viszonyrendszernek leírt nacionalizmus és vallás a XXI. század elején elemi erővel tért vissza.
Fukuyama „diagnózisa” tehát nem diagnózis, hanem egy politikai program ideológiája, amely azon a feltevésen alapul, hogy a történelem irányzatos, vagyis egy adott iránya van. De mi van, ha nincs ilyenje? Vagy ha van is, az kizárólag az Úristenre tartozik, az üdvtörténet részeként?
Nos, mindettől függetlenül Fukuyama könyvében azonban számos fontos megfigyelés található. Itt és most mindössze egyet szeretnék kiemelni, amelyet érdemes hosszabban idézni.
„A béke és a jólét megelégelésének a távolabbi múltban sokkal súlyosabb következményei voltak. Vegyük például az első világháborút. Ennek a konfliktusnak az eredete rendkívül bonyolult, máig is sokan tanulmányozzák és sokat vitatják. Ami a háború okainak az értelmezéseit illeti – a német militarizmust és nacionalizmust, az európai hatalmi egyensúly fokozódó bizonytalanságát, a szövetségi rendszer növekvő merevségét, a megelőző csapás és a támadás elméleti ajánlását és technikai biztosítását, valamint számos vezető ostobaságát és meggondolatlanságát –, valamennyiben van némi igazság. A háborúhoz vezető objektív tényezőkhöz azonban egy további, kevésbé megfogható is társult: az európaiak nagy része egyszerűen kívánta a háborút, mert torkig volt a sivár és a közösség szinte minden formáját nélkülöző polgári élettel. A háborút közvetlenül megelőző döntéseket ismertetve a történészek főképp a racionális stratégiai megfontolásokat elemzik, nem véve figyelembe a népeket fűtő szenvedélyeket, amelyek végül is minden érdekelt országot mozgósításra kényszerítettek. Párizsban, Péterváron, Londonban és Bécsben is hasonló jelenetek játszódtak le. És a tömegek lelkesedése, tombolása jórészt azt a reményt fejezte ki, hogy a háború végre-valahára visszaállítja a nemzeti egységet és a polgári közösséget, megszünteti a kapitalisták és a proletárok, a protestánsok és a katolikusok, a parasztok és a munkások civil társadalmakban általános megosztottságát. A berlini tüntetések hangulatát például egy szemtanú így jellemezte: „Senki sem ismer senkit. De mindenkit átjár egy komoly érzés: háború, háború és együtt vagyunk!” 1914-ben Európa már száz éve élt békében az utolsó nagyobb szabású, az egész kontinensre kiterjedő konfliktus óta, amelyet a bécsi kongresszus rendezett. Ebben az évszázadban, Európa iparosodása kapcsán, hatalmas mértékben fejlődött és terjedt a modern technikai civilizáció, sosem látott jólétet teremtve és középosztály jellegűvé formálva át a társadalmat. […] Azok a háborúpárti demonstrációk, amelyekre 1914 augusztusában Európa különböző fővárosaiban sor került, bizonyos értelemben lázadásnak tekinthetők e középosztályi társadalom s a hozzá tartozó biztonság, jólét és az erőpróbák hiánya ellen. A mindennapi élet növekvő izothümiá-ja [egyenlőségre törekvése] , úgy látszik, nem volt már elegendő. A megalothümia [kb. uralmi vágy, ambíció] a tömegek szintjén tért vissza: ez nem egy-egy fejedelem megalothümiája volt, hanem egész nemzeteké, amelyek értékük és méltóságuk elismertetésére törekedtek […] A modern gondolkodás nem gátolja meg, hogy a jövőben nihilista háborút indítsanak a liberális demokrácia ellen, és éppen a saját édes gyermekei. A relativizmus – az a doktrína, amely szerint minden érték viszonylagos, és amely támad minden „kiváltságos nézetet” – végül a demokratikus és toleráns értékeket is szükségképpen aláássa. A relativizmus nem olyan fegyver, amelyet az ember saját belátása szerint használ fel a maga választotta ellenségekkel szemben. Tüzel az válogatás nélkül, s nemcsak a nyugati hagyomány „abszolutizmusai”, dogmái, szilárd meggyőződései tartópilléreit lövi ki, hanem elpusztítja a toleranciát, a sokféleséget, a gondolkodás szabadságát is, amit ez a hagyomány oly fontosnak tart. Ha nincs abszolút igazság, ha minden értéket determinálnak a kultúrák, akkor az olyan dédelgetett elveknek, mint az emberi egyenlőség, szintén veszniük kell.”
A fenti részletből két fontos kérdést kell kiemelni. Az egyik, hogy vajon ma, 2024-ben nincsen-e „1914 nyara”? Az akkori középosztályi, polgári, értelmiségi közvéleményben az unalom volt az egyik fő leitmotif – ha ugyan nem „a” fő motívum. S ezen kívül várták, szinte vágyták a nagy erőpróbát, a háborút. Azt is tudjuk, hogy a mai média az akkorihoz képest olyan, mint az atombomba a füstös lőporhoz képest. Vagyis az elkényelmesedett, fásult, atomizálódott mai poszt-nyugati társadalomban kifakult a háború emlékezete, testközelből régen volt utoljára ilyesmi, s mára azok is majdnem mind meghaltak, akik még emlékeztek az utolsó nagy összecsapásra. Így nagyon is el lehet képzelni, hogy háborús hisztériába lovalja a közvéleményt a média. Elképzelhető…csakhogy van itt egy bökkenő. És ez pedig a fenti szemelvény második része, amely szerint nihilista háborút indíthatnak liberális demokrácia édes gyermekei önmaga a liberális demokrácia ellen. Ezt ma már látjuk: ilyen volt a Black Lives Matter, s ilyen volt a legutóbbi Izrael-ellenes amerikai egyetemi dühöngés is. De ilyenek mondjuk a Franciaországban létező anarcho-kommunista zónák. Ugyanis ha valaki aki A-t mond, ott valaki B-t is fog mondani. A „liberális demokráciából” ugyanis az újkommunista és a szivárványszínű önpusztítás következik.
Úgy tűnik, hogy a Nyugatot – pontosabban ami megmaradt belőle – meghatározó elit véleményét Fukuyama optimizmusa határozza meg, anélkül, hogy a pesszimizmusra utaló részeket elolvasták volna.
(Folytatjuk)