Miközben Európa az ukrajnai háborúra figyel, a világ más térségeiben is zajlanak háborús konfliktusok. Az egyik ilyen háborús zóna Délkelet-Ázsiában található. Thaiföld és Kambodzsa között ugyanis bő fél éve elég komoly határháború dúl. A felek természetesen egymást vádolják provokációval – ez esetben úgy tűnik, hogy inkább Thaiföld az, amelynek érdekében áll folytatni a konfliktust.
A vitatott szentélykörzetből a határ thai oldalán fekvő Prasat Ta Muen Thom templomának romjai
Thaiföld érdekes világ: bő 60 millió lakosával és erős nacionalizmusával komoly tényező Indokínában. Gazdasága már régóta nemcsak a turizmuson és annak vadhajtásain alapul – tisztességes ipar épült fel az országban az elmúlt évtizedekben. A demográfia viszont inkább hasonlít egy nyugati országéra, mint egy harmadik világbeli térségre, így a gazdaság vendégmunkások százezreit vonzotta be.
Ezeknek a vendégmunkásoknak egy jó része pedig a szomszédos Kambodzsából érkezett. Kambodzsa ugyanis iszonyatos XX. századi történelme után nem igazán tudott lábra állni. A kommunista vörös khmer rémuralom idején meggyilkolt két és fél millió fős hekatombáinak emléke még mindig élő, miközben a szegénység miatt egyhelyben toporgó országban a legfontosabb bevételi forrás az online csalásipar. A szerverfarmokon szó szerint kényszermunkások dolgoznak, s ez az üzletág Kambodzsa nemzeti jövedelmének akár a felét is kiteheti.
Thaiföldön a király tekintélye még posztmodern korban is stabil; míg Kambodzsában az állam a Párizsban marxizmusból képzést nyert vörös khmer vezetők véres ámokfutása óta nem igazán stabil. A thai hadsereg a hidegháború idején az amerikai szövetségi rendszer egyik pillére volt, s azt követően is központi tényezője a társadalomnak (nemcsak a puccsok végrehajtása miatt); míg Kambodzsa szűkös költségvetéséből nemigen tud tisztességes sereget kiállítani.
A mostani határháború áldozatainak számából is lemérhető a két ország fegyveres ereje közötti különbség: míg Kambodzsában több ezren vesztették életüket (döntően katonák közül), a thai hadsereg hivatalosan alig több, mint kéttucat áldozatot könyvelt el. Tüzérség, légicsapások, taposóaknák – itt nem valami mindennapos határvillongásról van szó valamely Isten háta mögötti porfészekből.
Természetesen területi vita áll a háttérben és így a konfliktusnak történelmi gyökerei vannak. A vitathatóan kijelölt thai-kambodzsai határon néhány hegycsúcsért és egy fontos szentélykörzetért folyik a harc.
Anélkül, hogy az indokínai régmúlt szövevényes történelmét kibogoznánk, mindössze arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy míg a IX. és a XV. század között létező Khmer Birodalom Indokína legnagyobb részét magában foglalta, addig néhány száz évvel később, a modernitás hajnalán, a XIX. századra a mai Thaiföld elődje, a Rattanakosin Királyság szintén uralma alá hajtott a félsziget szinte egészét. Rattanakosin tulajdonképpen Bangkok eredeti neve volt, az új fővárosé 1782-től. Ugyanakkor a birodalom Sziám néven volt közismert Európában. Háborúkat Burma és Vietnám ellen vívott a regionális hegemóniáért.
A XIX. század közepén azután megérkeztek a gyarmatosító nagyhatalmak. A franciák a mai Vietnám partvidéke felől közelítették meg a sziámi magterületeket, míg a britek Hátsó-India és Burma, illetve Malájföld irányából. És természetesen mindkét hatalom a tenger felől is. Mindeközben a felbomló Kínából hadurak rablóbandái ütöttek be a Sziámi Birodalom érdekszférájába.
A két nyugati nagyhatalom azután a megszokott módon egyenlőtlen szerződéseket kényszerített Sziámra. Nemcsak gazdasági behatolásról és kölcsönökről volt szó, hanem területi kérdésekről is: Sziám birodalmának egyre nagyobb részeit volt kénytelen kisebb-nagyobb összecsapások után átengedni.
A Rattanakosin Birodalom, vagyis Sziám ezután egyfajta félgyarmati sorba került. Így az első világháborúban természetesen brit és francia atyai pártfogói mellett lépett hadba, s sziámi (thai) katonák jelentek meg a nyugati front lövészárkaiban. Sok hasznuk az Antant győzelméből nem volt, mindenesetre a trianoni békeszerződésre is odakerült Sziám képviselőjének aláírása. De ettől ők még nem kapták vissza az elveszített területeiket…
A második világháborúban azután az akkor már Thaiföldnek hívott országnak lehetősége nyílott visszaszerezni egyes elveszített területeit. Miután Hitler megdöntötte a francia nagyhatalmat, Thaiföld lehetőséget látott rá, hogy Francia-Indokínától visszaszerezze az őt megillető részt a mai Laosz és Kambodzsa területéből. 1940 őszén háborút is indított, s a francia gyarmati erők nem tudtak megfelelően védekezni. A háborút azután a japánok állították le rövid úton. Egyfelől Thaiföldet potenciális szövetségesüknek tekintették a britekkel szemben; másfelől a tengelyhatalmi érdekszférában fekvő vichy kormányzathoz lojális Francia-Indokína vezetését sem akarták elidegeníteni. Az 1941. októberben határmenti ütközetekkel és légitámadásokkal kezdődő thai-francia háború így a január első napjaiban elszenvedett komoly francia vereség után kompromisszummal zárult: a XIX-XX. század fordulóján átengedni kényszerült területekből Thaiföld több tízezer négyzetkilométernyit szerzett vissza. A történelem fintora, hogy a január utolsó napján aláírt fegyverszünetet követően május 9-én írták alá a thai-francia békeszerződést Tokióban – éppen azon a napon, amikor a második világháború majd 1945-ben véget fog érni Európában (a szovjet értelmezés szerint).
Thaiföld ezután rövidesen „barátaik”, a japánok megszállása alá került, s egyfajta vonakodó szövetségesként vett részt a második világháborúban. Brit-Malájföldből még néhány megyényi területet visszakapott, amikor Japán lerohanta ezt a gyarmatot. Később azonban a Kína „hátsó kapuja” ellen, a megszállt Burmából indított thai offenzíva kudarcba fulladt, hamarosan megindultak a légitámadások, s a japánok szokásukhoz híven, nemigen tudták megkedveltetni magukat. Néhány thai politikus hazafias erőfeszítéseinek és a japánellenes mozgalomnak hála, Thaiföldnek sikerült úgy zárnia a háborút, hogy nem tekintették „bűnösnek”, de lényegében még vesztesnek sem. A britek és az ausztrálok némi kártérítést követeltek, majd különbékét írtak alá Thaifölddel. A győztesek közé visszakapaszkodó Franciaország azonban addig blokkolta az ország ENSZ-be való felvételét, amíg az indokínai területeket vissza nem kapta. Vagyis 1946-ban módosítani kellett az 1941-es tokiói béke idevonatkozó rendelkezéseit, s Thaiföld megint ott volt, ahonnan elindult: a revízió semmivé vált. (Erről korábban már bővebben írtam itt a blogon.)
A határvonal azonban nem volt megfelelően kijelölve. A franciák ugyanis 1904-ben és 1907-ben nemcsak lezserül, hanem igencsak nyegle hanyagsággal mérték ki az akkori Sziám és Francia-Indokína határát, s ezeket a pontatlanságokat még a hágai Nemzetközi Bíróság által 1962-ben meghozott döntés sem orvosolta. Ehhez járult még a Thai-öbölben fellángolt tengeri területi vita.
A mostani összecsapásoknak 2008 és 2011 között már voltak előzményei, amit egy újabb döntés zárt le a Nemzetközi Bíróság részéről; igaz, a salamoni döntéssel egyik fél sem volt elégedett.
A mostani konfliktusban október 27-én maláj és amerikai közvetítéssel egy „békeegyezmény” vetett véget – elvileg. A területi kérdéseket nem tartalmazó szerződés elsősorban a „csalásipar” elleni fellépés kötelezettségét helyezte a kambodzsai kormány vállára. A gyakorlatban azonban novemberben újra fellángoltak az összecsapások.
Az egészhez tegyük hozzá: Thaiföld hagyományosan amerikai szövetséges, míg Kambodzsában a kínai befolyás erős – s nem csak a Mao-ce Tung által támogatott „vörös khmerek” örökségeként. Borítékolható, hogy csak a nagyhatalmi struktúra tartja vissza a feleket a nyílt háborútól.
Így a területi kérdések rendezése még várat magára – feltehetően addig, amíg egyik vagy másik nagyhatalom ereje kevés nem lesz ahhoz, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a térségre…