1944-ről szóló sorozatunkban néhány kevésbé ismert ország történetét (illetve néhány ország kevésbé ismert történeteit) mutatjuk be. Talán nem haszontalan egy ázsiai ország példáját is röviden felidézni. Az 1944-es év Thaiföld szempontjából is fordulópont volt.
A mai Thaiföld A XIX. század elején Indokína meghatározó államává vált, Burmával és vietnami államokkal szemben. Egy ideig az új fővárosáról Rattanakosin Birodalomnak is nevezett országot azután a XIX. század közepén elérte a nyugati befolyás szele, de jelentős területi veszteségek árán sikerült függetlennek maradnia. Az első világháborúban a győztesek oldalán lépett névlegesen hadba, s még a mi trianoni békénket is aláírta. Egy bő évtized múlva a hadsereg jelentős tömegtámogatást élvezve megdöntötte az abszolút monarchiát, és alkotmányt léptettek életbe.
A britek elleni burmai hadjárat propagandaplakátja
Az 1932-es alkotmányos fordulat után azonban hamarosan Plaek Phibunsongkhram tábornok hegemón hatalmat épített ki, s egyfajta ázsiai ultranacionalizmust vezetett be hivatalos ideológiaként, amelyhez területi irredentizmust is társított. Ő vezette be a „Thaiföld” országnevet is, amely a bizonytalan eredetű Sziám helyett kezdtek el használni. Elsősorban Francia-Indokínával szemben voltak területi követelések, olyan tartományokra vonatkozóan, amelyeket a thai királyság a XIX. század végén veszített el a francia gyarmatosítókkal szemben. A területi revízió céljából Phibun tábornok, ahogy rövidítve nevezték, Japánnal kötött egyezményt. 1940 októberében a thai hadsereg meg is támadta a Vichy-hatóságok uralma alatt álló Indokínát. A franciák végül japán nyomásra kénytelenek voltak európai szemmel nézve nagy kiterjedésű területeket visszaadni a mai Laoszban és Kambodzsában. Ez persze jóval kevesebb volt, mint amit a thai kormány követelt, de ennyivel kellett beérni. Ezután Phibun tábornok a thai politika nagy öregjével, Pridi Banomjonggal, a konzervatív-liberális politikussal összefogva semlegességet hirdetett, ami egy évig nagyjából működött is.
1941.december 7-én, a csendes-óceáni háború megindításakor a japánok – barátsági egyezmény ide vagy oda – ultimátumot adtak a thai kormánynak: a csapataik beengedését kérték, és azt, hogy thai földről indíthassanak támadásokat harmadik fél ellen. Két órát adtak a thai kormánynak, hogy elfogadják az ultimátumot. Annak lejártakor néhány órai tűzharc után a thai kormány behódolt, és nemsokára még hadat is üzent az Egyesült Királyságnak és az Egyesült Államoknak. Phibun tábornok ugyanis további területeket szeretett volna visszaszerezni részben Burmában, részben Brit-Malájföldön, amely területeket szintén a gyarmatosítás fénykorában kellett átadniuk a briteknek. A kívánt területek egy részét a japánok biztosították is Thaiföld számára. Pridit, a liberálisok vezetőjét Phibun tábornok pedig kitette a kormányból és a súly nélküli régenstanácsba száműzte. Thaiföld ugyanis király nélküli királyság volt ezekben az években – az uralkodó tartósan külföldön, Svájcban tartózkodott.
Az Egyesült Államokban szolgáló thai nagykövet azonban nem adta át a hadüzenetet, s így az USA nem tekintette magát hadban állónak Thaifölddel. Seni Pramoj, az Amerikába akkreditált thai nagykövet konzervatív és japánellenes volt, s az USA hírszerzése, az Office of Strategic Services segítségével megszervezte a Szabad Thai Mozgalmat. Közben a thai csapatok bekapcsolódtak a Hátsó-Indiában zajló japán offenzívába, s a front északi szárnyán csapást mértek a kínai erőkre. Kínai területen azonban a thai erők nem tudták megvetni a lábukat, és vereséget szenvedve vissza kellett vonulniuk Burmába. Hamarosan megkezdődtek a légitámadások is Bangkok ellen, miközben a japánok felügyelte burmai vasút építésekor tízezrével hullottak a szövetséges hadifoglyok. A hadihelyzet változásával Phibun rájött, hogy a japánok vereséget fognak szenvedni és megpróbált távolabb lépni a japán szövetségtől – de ezzel csak a japánok bizalmát játszotta el, akiket 1943-ban Hitler figyelmeztetett is, hogy nehogy Thaiföld legyen „az ázsiai Olaszország”, célozva a kiugrási lehetőségre. Phibun népszerűsége odahaza a bombázások, az áruhiány és a természeti csapások (áradások) miatt zuhanni kezdett, s a vele szembenálló Pridi egy földalatti fegyveres mozgalom szervezésébe fogott. 1944 nyarán Phibun őrült tervekkel állt elő a főváros átköltöztetéséről és nagyszabású építkezésekről, amelyet a parlament leszavazott. Pridinek így sikerült megbuktatni Phibunt, s ezzel a szövetségesek által is elfogadható új kormányfőt, Khuang Aphaiwong-ot állítani az ország élére 1944. augusztus 1-én. Mindezt a japánok orra előtt, akik 150 ezer főnyi megszálló kontingenst állomásoztattak thai földön – de az új kormány sikeresen kezdett egy olyan politikába, amelynek lényege a japánok felé a kooperáció látszatának fenntartása volt, miközben a Szabad Thai Mozgalom részére ernyőt tudott biztosítani, s aktívan készülni a szövetségesek közeledésekor tervbe vett japánellenes felkelésre. Erre azonban nem került sor, mivel a következő évben a tervbe vett felkelés kitörése előtt került sor a japán kapitulációra.
Seni Pramoj külföldi és Pridi Banomyong belföldi erőfeszítéseinek hála és az amerikaiaknak köszönhetően a győztesek végül nem kezelték vesztes országként Thaiföldet. A britek és az ausztrálok némi kártérítést követeltek, majd különbékét írtak alá Thaifölddel. Franciaország, amelynek Vichy-kormányzatával még 1941-ben szabályos békét is kötött japán bábáskodás mellett Thaiföld, addig blokkolta az ország ENSZ-be való felvételét, amíg az indokínai területeket vissza nem kapta.