„Megjelenik néhány beduin, és közeledik Douglashoz és a többiekhez. A beduinok fasiszta módon köszönnek – az adott helyzetben [t.i. El-Alamein után, amikor a britek üldözik a tengelycsapatokat] van ebben némi irónia – , és mutatják, hogy van eladó tojásuk. Nem mintha kedvelnék a briteket. Semmivel sincs jobb véleményük a britekről, mint az olaszokról. Egyformán nemkívánatos gyarmatosítóknak tartják őket, akik a szemük láttára harcolnak egymással. Érdekes módon a beduinok általános tetszését kizárólag a németek nyerték el, akik a sivatagi háború alatt a számukra kissé szokatlan Felszabadító szerepben jelenhettek meg. Ez a háború követi az összes nagy háború logikáját: azáltal növekszik, hogy más, egymástól látszólag független konfliktusokat szippant fel. A szerepek így átmenetileg váltakozhatnak. Szentségtelen szövetségek jöhetnek létre.” (Peter Englund: 1942 november – A háború fordulópontja, Bp, 2023, Corvina, 321-322.)
Olvasom a hírt, miszerint „szünetelteti a Google a Gemini nevű csetbot képgeneráló funkcióját, miután több felhasználó jelezte, hogy a szolgáltatás túlzottan törekedett a sokszínűségre történelmi képekben”. Fordítsuk le magyarra: az úgynevezett mesterséges intelligencia fekete (régiesen: néger), barna (talán arab?) és kelet-ázsiai (vulgárisan: sárga) arcokhoz társított második világháborús német egyenruhát. De miért a felháborodás? Talán „színesek” nem lehetnek nácik? Nos, úgy tűnik, hogy a mai politikailag korrekt világban „náci”, az ősbűn hordozója csak és kizárólag fehér bőrű ember lehet.
Ebben a bejegyzésben nem szándékozom foglalkozni az Európán kívüli világban megjelenő úgynevezett „fajelméletekkel”, inkább csak a német egyenruha és a színes bőrűek kapcsolatát szeretném röviden felvillantani.
Az elhíresült képek némelyike
Az első pont rögtön a fekete bőrű „nácik” kérdése, vagyis azoké a fekete-afrikaiaké, akik a német fegyveres erők soraiban szolgáltak. Vajon voltak-e ilyenek? Az elképzelés abszurdnak tűnik, tekintve a nemzetiszocialista hozzáállást a négerekhez: alsóbbrendű, félállati faj. Pedig legalább egy főnyi fekete-afrikai katonája egészen biztosan volt a Wehrmacht „Szabad Arab Légió” nevű alakulatának. Kevesen tudják, hogy a fekete rabszolgaságnak az arab világban komoly hagyományai vannak; tulajdonképpen a fekete-afrikai rabszolgák nagykereskedelmét és nagyüzemi kényszermunkáját az Arab Kalifátus idejéről származtathatjuk. Az első nagy rabszolgafelkelésre, amelyet fekete bőrű rabszolgák indítottak, a mai Dél-Irak területén került sor, Kr.u. 869-883 között. A rabszolga-kereskedelem ezután sem szünetelt, a kelet-afrikai partokról és a mai Dél-Szudánból továbbra is importálták az élő árut. Ezt majd csak a XIX.-XX. században az európai gyarmatosítók számolják föl, de az Arab-félszigeten fekete rabszolgák telepei egyes oázisokban továbbra is léteztek, ahogyan azt Lawrence őrnagy az első világháború idejéből feljegyzi. Így kerülhetett néhány néger az arab világból a németek Szabad Arab Légiójába.
Az Illustrierte Beobachter különkiadása: „Franciaország bűne”
A Szabad Arábia Légió egyik fekete bőrű harcosa
De hogyan jött létre a Szabad Arab Légió? Nos, az arab világban nagy érdeklődés övezte a német sikereket – sokan úgy látták, hogy a britektől és a franciáktól úgy szabadulhatnak meg, ha szövetkeznek ezek ellenfelével, a náci Német Birodalommal. Ráadásul Palesztína területén a zsidó-arab ellentét már régóta jelen volt, így nem is véletlen, hogy a jeruzsálemi főmufti, Amin al-Husszeini Hitlerrel is találkozott és felajánlotta támogatását a háborúban. A németek érdeklődése egyébként már a XIX.-XX.század fordulóján a Közel-Kelet felé fordult, de ennek részletezése messzire vezetne. (Erről és a németek iraki kalandjáról itt írtunk bővebben.) Elég annyi: a geopolitika törvényszerűségei végül is rendszerfüggetlenek. A németek rövid lejáratú iraki próbálkozásukat követően, 1941 után még 1942-43-ban Tuniszban is próbálkoztak valamiféle arab egységek felállításával, de végeredményben maroknyi önkéntesen kívül nem léptek az arabok közül német szolgálatba – talán a németek részéről is hiányzott a komoly elhatározás, és nem is voltak ott a helyszínen. Ha pedig ott voltak – mint például Líbiában vagy Szíriában – ott nem akarták olasz és Vichy-francia szövetségeseiket piszkálni az „arab szabadság” kérdésével, jelentsen az bármit.
A Szabad Arábia Légió egyik katonája, figyeljük meg jobb karon levő felvarrót, a Légió jelvényét
Rommel tábornok a Szabad India Légió harcosaival az Atlanti-fal egyik erődkörletében
Indiaiak is akadtak a német fegyveres erők soraiban. A Szabad India Légió, másképpen a 950. (Indiai) gyalogezred a Brit-India által kiállított seregek hadifogságba esett katonáiból alakult. Nem kevesen, mintegy négy és fél ezren jelentkeztek. Subhas Chandra Bose, az indiai függetlenségi mozgalom jól ismert vezetője 1941-től Berlinben volt száműzetésben; Afganisztánon és a Szovjetunión keresztül szökött ki Indiából át a Német Birodalomba. Bose megpróbált egy emigráns indiai kormányzatot is létrehozni. A német vereségek idején azután egy tengeralattjárón visszament Ázsiába, a nyílt vízen, Madagaszkár partjainál szállt át a német U-boot-ról egy japán tengeralattjáróra. Érdekes, hogy felhívásai, kiáltványai sok sikerrel nem jártak, s a brit uralom annyira beágyazott volt, Brit-Indiában milliók jelentkeztek a hadseregbe éppen a németek, az olaszok és a japánok elleni harcra. Ennek ellenére a náci ideológiát nagyobbrészt magáévá tevő Bose a mai napig India tragikus nemzeti hősei között van számontartva. Az Indiai Légió később átkerült a Waffen SS kötelékébe, s 1944-ben a franciaországi ellenállók elleni harcokban használták fel őket, továbbá arra, hogy kényszermunkásokat sorozzanak a francia civilekből. 1942-ben az olaszok is megpróbáltak egy emigráns indiai egység, az Azad Hindostani zászlóalj felállításával, szintén hadifoglyokból, de az El-Alameini vereség hírére zendülésben tört ki a zászlóalj soraiban, úgyhogy visszaküldték őket a hadifogolytáborokba.
Subhas Chandra Bose indiai függetlenségi politikus Adolf Hitlerrel találkozik
Egy 1964-es, Bose tiszteletére kiadott indiai emlékbélyeg
Legvégül egy kissé homályos kérdés maradt hátra: mi a helyzet a „sárga” emberfajtához tartozó Wehrmacht-katonákkal? A dolog rém egyszerű. A Szovjetunió megtámadása után ugyanis rövidesen kiderült, hogy egy csomó mindenki kenyérrel és sóval várja a támadó németeket, tekintve, hogy a szovjet rendszernél rosszabbat nem tudtak elképzelni – ergo, akárki jön, az biztos jobb lesz. Most azt tegyük félre, hogy keserves csalódás lett a vége; viszont egy csomóan a szovjet rendszer üldözöttjei közül önként jelentkeztek a német erők soraiba. Most nem a szerencsétlen, halálra éheztetést megúszni kívánó „átlag” orosz hadifogolyról van szó, hanem a Szovjetunióban elnyomott, néha egyenesen tűzzel-vassal üldözött népek fiairól, akiknek elege lett a „lenini nemzetiségi normákból”. Elnézést kérek a szóhasználatért (bár ez Amerikában hivatalosan is dívik!), de most nem a fajilag nem ehhez a bekezdéshez tartozó kaukázusiakról meg kozákokról szeretnék megemlékezni. Hanem sokkal inkább az antropológiailag ide tartozó volgai tatárokról, krími tatárokról, csuvas és más török népek töredékeiről, akikből az összefoglalóan Turkesztáni Légióhoz tartozó alakulatokat állították föl. Témánk szempontjából ide tartoznak a kalmükök is, akik a többiekkel ellentétben nem mohamedánok, hanem buddhisták voltak.
Ez pedig egy pillanatra azt az érdekes kérdést is megnyitja, hogy voltak-e más buddhisták a Wehrmachtban, a Waffen SS-ben vagy a hitleráj más fegyveres testületeiben? Tudjuk, hogy egy ideig a náci Német Birodalom jó kapcsolatokat ápolt a Csang Kaj-sek vezette Koumintanggal, a kínai köztársasági párttal – amely utóbb a kommunistákkal való szembenállás nyomán kapta a „nacionalista” jelzőt. Német kiképzőtisztekből és tanácsadókból álló katonai misszió tartózkodott Kínában, s német fegyverexport is csordogált a Koumintanghoz. Egy ponton azután a németek úgy döntöttek, hogy inkább Japánra teszik a tétjeiket, s hazarendelték a tanácsadókat. Így az, hogy kínaiak lettek volna a második világháború éveiben a Wehrmachtban, nem túl valószínű. Volt viszont kapcsolata a német nemzetiszocialista köröknek Tibettel.
Nagyon messzire vezetne feltárni, hogy az Európában a XIX. század végétől gyökeret verő orientalizmus mágikus, spirituális válfaja hogyan terjedt el és hogyan befolyásolta a német okkultizmust, a titkos társaságokat, annyi azonban bizonyos, hogy az 1920-as évektől egy kisebb tibeti közösség telepedett le Berlinben. A nácik körül értelmiségiek, fél-értelmiségiek, látnokok és sarlatánok örömmel vetették rá magukat a buddhizmus tibeti népi vallásossággal kevert válfajára. A legkülönbözőbb hagymázas áltudományos elképzelések keveredtek a miszticizmus és a parapszichológia kérdéseivel. Ezek kitárgyalása lehetetlen és fölösleges is lenne, a nácik azonban annyira lelkesedtek Tibetért, hogy expedíciókat is küldtek a térségbe. A tibetiek szívélyesen fogadták őket, egyrészt, mert láthatóan érdeklődtek a tibeti arkánumok iránt – beleértve a kutatást Sambhala (Shangri-la), a titkos város után. A hippikorszak óta meggyökeresedett európai nézetekkel szemben a buddhisták nem lótuszevő széplelkek, hanem emberek; s a buddhizmus sem maga a Nirváná politikai pacifizmusba oltott változata. Pláne nem a tibeti vallásoság, amelyben a boszorkányság és a fekete mágia nagyon is élő hagyomány. (Csak zárójelben: a tibeti lámák irtották tűzzel-vassal Mongóliában a tengrizmust, vagyis a sztyeppei pogányságot; s a tibeti lámák rendeztek a szomszédos Jünnan kínai tartományban a bennszülött keresztények rovására keresztényüldözést.)
De vajon voltak-e tibetiek a német erők soraiban? Van, aki szerint legfeljebb néhány olyan szerencsétlen tibeti, aki valahogyan Szovjet Közép-Ázsiába átkeveredve, besoroztatott a Vörös Hadseregbe, német hadifogságba esett, s onnan került a Wehrmachtba. Más forrás szerint 1942-ben körül egy kisebb tibeti hegyivadász alakulat és egy lovas egység harcolt a németek oldalán a kalmük önkéntesek mellé besorolva a Kaukázusban.
Német expedíció tagjai Tibetben helyi méltóságokkal és kínai küldöttekkel
Berlin ostromának kapcsán néhol már egyenesen tibeti őrzászlóaljról is esik szó; egy, a nácik okkultizmusát tárgyaló könyvben pedig ezt olvashatjuk: „Az egyik felrobbantott épület földszinti szobájában a katonák meglepő felfedezést tettek. A padlón körben hat férfi holtteste feküdt, középen egy hetedik holttesttel. Mindannyian német katonai egyenruhát viseltek, és a csoport közepén álló halott férfin egy pár élénkzöld kesztyű volt. Az oroszok feltételezése, hogy a holttestek katonákéi, gyorsan szertefoszlott, amikor rájöttek, hogy a halottak mind keletiek. Az egyik orosz, aki mongol származású volt, tibetieknek azonosította a férfiakat. Az orosz katonák számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a férfiak nem a csatában haltak meg, hanem úgy tűnt, hogy öngyilkosságot követtek el. A következő héten további több száz tibetit találtak Berlinben: néhányuk egyértelműen a csatában halt meg, míg mások rituális öngyilkosságot követtek el, mint az orosz egység által felfedezettek.” (Alan Baker: Invisible Eagle – The History of Nazi Occultism, Virgin Publishing Ltd, (2000), 88-89.o.)
Chilei csapatok parádéja és a zászló előtti tisztelgése, 2023 (Reddit/MilitaryPorn)
Ha egy pillanatra elszakadunk a német fegyveres erőktől és az ott szolgáló, nem-fehér bőrű személyzettől, azt láthatjuk, hogy Latin-Amerikában is bőven akadt utánzója Hitlernek, s nemcsak nemzetiszocialista (vagy annak tűnő) pártok, csoportocskák alakultak, hanem a német bevándorlóknak köszönhetően erősen germán jegyek tűntek fel egyes országok seregeinél. De ez már egy másik bejegyzés témája lenne.
Legvégül annyit hadd említsük meg: Hitler híres-hírhedt asztali beszélgetéseinek egyikében annyit jegyzett meg: érdeklődéssel néz a sárga és barna bőrű emberfajok felemelkedése felé.
(A képek az első és az utolsó kivételével a Wikimedian közzétett, a Bundesarchivból származó felvételek. A kérdés további irodalmát lásd: Antonio J. Munoz: The East Came West: Muslim, Hindu and Buddhist Volunteers in the German Armed Forces, 1941-1945)