A blogon már a korábbiakban is megpróbáltunk egy-egy történelmi példát hozni olyan esetekben, amelyekben némely hasonlóságokat fedezhetünk fel a mai ukrajnai háborúval. Mostani analógiánk nem is annyira az ukrajnai háborúra vonatkozik, inkább a szélesebb körű konfliktusra, és elsőre talán messzire esik, de az események logikáját illetően talán hasonlóságokat fedezhetünk fel.
Idén július végén a világ legszegényebb régiójához tartozó Nigerben katonai puccs történt. Fekete-Afrika gyarmatositás utáni történetében nem ritkák a puccsok, s általában nehéz is átlátni, hogy melyik oldal pontosan mit akar – a hatalom pillanatnyi megragadásán kívül.
Nigerben ezrek tüntettek a puccs napján, az oroszokat is éltetve (Al-Dzsazíra)
Niger a Száhel-övezet egyik reménytelen sorsú állama. Egyetlen dolog miatt ismerik a világ összes stratégiai tervezői: az uránbányászat miatt. Jelenleg a nigeri bányák a világ urán-termelésének 5%-át adják, viszont a kínai atomerőmű-építkezések miatt vélhetően szükséges lesz a nemrég felfedezett és még kiaknázatlan, hatalmas uránkincs kitermelése. Az uránpiac sorsa már csak azért is égető kérdés, hiszen szankciók ide vagy oda, az Egyesült Államok uránium-importját nem kis részben fedezi az orosz importból (!). Sőt, 2023 első hat hónapjában az Oroszországban dúsított urán behozatala az USÁban a duplájára nőtt! Eleddig az USA és Franciaország (Niger korábbi gyarmattartója) katonai bázisokat tartott fent az országban, de a franciák elkezdték kivonni az erőket. Az amerikaiak maradtak, de egyelőre megülnek a bázison.
Márpedig a niger katonai puccs úgy tűnik, hogy kifejezetten „nyugatellenes” és orosz támogatással – a Wagner-zsoldosokon keresztül – ment végbe. Ráadásul úgy tűni, hogy az oroszok sikeresen játszanak rá a helybéliek nyugatellenes érzéseire. A puccs idején tömegek tüntették az utcákon orosz zászlókat lengetve.
De végül is vajon mi köze mindennek az ukrajnai háborúhoz? Lehet, hogy egy új front nyitásáról van szó? Afrikában egy ideje komoly harc folyik a „biztonsági piacért”. A külföldi hivatásos (illetve hivatalos) hadseregek mellett számos kisebb-nagyobb maszek fegyveres vállalkozás (private military company, PMC) van jelen és lát el olyan feladatokat, amelyeket az említett – többnyire amerikai és francia – hivatalos erőknek nem akarózik. Az afrikai kormányok azonban néhány esetben már nem ezekhez a szolgáltatókhoz, hanem az orosz Wagner-csoporthoz fordultak. Oroszország pedig látványosan és hangosan hirdeti az egykori „harmadik világ” vélt igazságát minden lehetséges nemzetközi fórumon. Nehogy azt higgyük, hogy csak retorikai fogásról van szó: Putyinék deklarált célja nemcsak az ukrajnai háború megnyerése, de az 1990 után létrejött, Amerikára-szabott „Új Világrend” átalakítása. Hogy ezzel Fekete-Afrika országai vajon jól járnának-e? Ez már egy másik kérdés.
Egy Wagner-zsoldos oktatja a regrutákat a Közép-Afrikai Köztársaságban (2012, Yahoo)
Vajon Nigerben ebből láthatunk ízelítőt, vagy egyszerűen csak egy jó alkalom volt az oroszok számára a felfordulás keltésére, a figyelem elvonására és saját PR-juk (mint dekolonizációs nagyhatalom) építésére? Vajon képesek-e tartós eredményeket elérni Nigerben, vagy csak egy múló kaland lesz a wágnerovci nigeri megjelenése?
Egy kézenfekvő példát szeretnék felhozni a második világháború történetéből. Ez pedig nem lesz más, mint a rövid lefolyású angol-iraki háború, amely a nagyobb konfliktus egy kis, helyi mértékű lefutása volt.
1941 elején Irak a brit befolyási övezet része volt. Irak, mint olyan, a történelemben először az első világháború után jött létre, ekkor a britek szerezték meg maguknak és klienseiknek, az arab Hasemita-uralkodóháznak. 1932-ben névlegesen teljesen függetlenné vált az Iraki Királyság, bár a britek még előzőleg kikötötték, hogy joguk van két légibázist fenntartani-, és kérés alapján csapatokat mozgatni az országban. Az ország fő kincse már akkor is az olaj volt, így Irak a britek számára nemcsak az India felé vezető út egyik állomása volt (a légibázisokat részben a repülőgépek transzfere miatt tartották fent) – természetesen az olajon is rajta akarták tartani a kezüket, amely Kirkukból egy csővezetéken keresztül ment Haifa kikötőjébe, a palesztinai brit fennhatóság területén. 1939-ben az iraki kormány brit kérésre megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal, azonban 1940 márciusában egy bizonyos Rasid Ali lett a kormányfő, aki utálta a briteket. Miután Olaszország belépett a háborúba, az iraki kormány nem szakította meg a kapcsolatokat Olaszországgal, s így az olasz nagykövetség lett a tengelyhatalmi szervezkedés központja. A britellenes érzelmek felszításában jelentős szerepet vitt Amin al Husszeini, a híres-hírhedt jeruzsálemi főmufti, Hitler személyes jó ismerőse, és a zsidóság elleni harcban kebelbarátja. 1941 januárjában Rasid Ali lemondásra kényszerült, s nyomban konspirálni kezdett a hadseregben levő barátaival. Utóbbiak a „Hetek Köre” nevű társaságból verbuválódtak, amely csoport már az 1930-as évektől Fritz Grobba német nagykövet hatása alatt állt, céljuk az volt hogy német segítséggel megszabaduljanak a britektől. A legelszántabb közülük négy ezredes volt, akiket csak „Arany Négyzet” néven emlegettek. Rasid Ali most hozzájuk fordult. 1941. március 31-én Abdallah herceg, az Iraki Királyság régense megtudta, hogy az életére törnek, ezért a britek Habbanija település közelében levő légibázisára menekült. Onnan már a britek vitték (reptették) tovább biztonságba. Másnap, április 1-én megtörtént a puccs, Rasid Ali megalakította a Nemzeti Védelem Kormányát. Arra számítottak, hogy valamiféle kompromisszumot tudnak kicsikarni a britekből, de mindenesetre április 17-én a németekhez fordultak azzal, hogy egy brit-iraki háború esetén nyújtsanak nekik segítséget.
Az iraki hadsereg a térség többi államához (Irán és az Arab-félsziget országai, Törökország) képest nem volt rosszul felszerelve, igaz, fegyverzete nem a legújabb típusokból állt. Négy hadosztály és egy gépkocsizó dandár 60 000 fő létszáma jelentette a sereg magvát, némi félkatonai erővel kiegészítve, akik egyébként nem álltak nagyon messze a megszokott sivatagi banditizmus színvonalától. Létezett iraki légierő is, vegyes gépparkkal. A brit két légitámaszpontján összesen nem volt 200 repülőgép, nagyrészt elavult típusok, nagyjából ezerfős kiszolgáló- és hajózó személyzettel. A földi erőket egy páncélautós század és helyi keresztényekből toborzott „Asszíriai Felkelők” brit tisztek vezetése alatt álló mintegy 2000 embere alkotta.
A britek fő problémáját az jelentette, hogy Görögországban, Etiópiában és Líbiában is le voltak kötve az erőik, utóbbi helyen Rommel szorongatta őket. A Közel-Keletről nem tudtak erőket küldeni, s ráadásul április 6-án a tengelyhatalmak megkezdték Jugoszlávia lerohanását is, ami gyászos jövőt vetített előre a görögországi brit erők számára. Etiópiában éppen a csúcspontján volt a hadjárat, s április-május folyamán a kelet-afrikai olasz erők vereséget szenvedtek. Erőket innen sem lehetett tehát küldeni, nyilvánvalóan nem akarták a britek a pillanatot elszalasztani. Ráadásul Brit-Indiából már a japán fenyegetésre is félszemmel figyelni kellett. Végül is nagy nehezen összekapartak néhány száz brit katonát Indiából, akiket légi úton küldtek a Habbanija-i légitámaszpontra, illetve Bászra kikötőjébe egy kisebb brit-indiai egységet. Ezt azután április közepétől gyors egymásutánban harci repülőgépek, illetve további földi egységek követték. Egy részük légihídon érkezett, más részük hajón. A hajón érkezettek egyelőre Bászra kikötéjében rakodtak ki.
Az irakiak későn reagáltak, és először csak annyit követeltek, hogy amíg ezek a csapatok át nem haladnak az országon, addig ne érkezzenek újak. Hiábavaló kívánság volt, hiszen ezeknek a csapatoknak eszük ágában sem volt áthaladni, hanem épp ellenkezőleg, a helyszínen volt feladatuk. Április 30-án az iraki erők azután megindultak a habbánijai légitámaszpont felé. Május 1-én Churchill szabad kezet adott a helyszíni brit parancsnoknak: „Ha csapást kell mérniük, csapjanak oda keményen! Használjon mindent szükség szerint!”. A britek légicsapások sorát indították a Habbánija körül ostromra berendezkedett iraki erők ellen, illetve az iraki légierő ellen is. Öt nap alatt felmorzsolták a támadó erőket, nagyjából 500 és 1000 fő közötti veszteséget okozva, miközben a saját veszteség (halottak, sebesültek) mintegy félszáz harcos volt. A britek, amikor látták, hogy az irakiak tábort bontva visszahúzódnak, kitörtek, és számos foglyot is ejtettek.
A Fliegführer Irak Messerschmitt Bf-100-es gépei a moszuli füves kifutópályán (FB)
A németek egy lépéssel le voltak maradva. A hábbánijai csata már véget ért, mire az olaszokkal és a Vichy-francia kormánnyal egyetértésben a Vichy-ellenőrzés alatt álló Szírián keresztül megkezdték az irakiak hadianyaggal való ellátását. Beletelt egy hét mire a vasúti fegyverszállítmány Törökországon keresztül befutott Irakba. Május 10-én érkeztek az első német repülőgépek Irakba, de a számuk sosem haladta meg a 30-at. A hónap második felében néhány olasz gép is csatlakozott hozzájuk. A britek május közepétől kiterjesztették légicsapásaikat Szíriára is, hatékonyan pusztítva a tengelyhatalmi élőerőt és felszerelést. Szíria légterében francia és brit vadászgépek lőttek egymásra! Közben fenyegető jel volt a britek számára, hogy a Transzjordániai kliens-királyságukban állomásozó egyik arab egységük megtagadta a támadást a szomszédos sivatagi iraki erők ellen. A britek azonban úrrá lettek a fejetlenségen, az általuk szervezett Arab Légió pedig végrehajtotta a parancsokat. Palesztinából további erőket indítottak a sivatagon keresztül, amelyek május harmadik hetének végére átkeltek a sivatagon, visszaűzték a teherkocsikkal felvonuló iraki erőket, és elérték Hábbániját. Innen az egyesült brit erők továbbindultak Falludzsa felé (a név ismerős lehet 2000-es évekből…), a Bagdad felé vezető úton a következő állomás felé. Május 21-én és 22-én komoly ütközet bontakozott ki Falludzsánál, a német légitámogatás azonban elkésett. Az irakiak egyetlen halvány sikerrel büszkélkedhettek: a még létező német-szovjet szövetség értelmében a szovjetek elismerték Rasid Ali kormányát. Ez azonban nem sokat segített az „Arany Négyzet”-en. (Ami a szovjet lépést illeti, egy pillanatra gondoljunk csak arra, hogy még 1939-ben volt arra terve a brit-francia szövetségnek, hogy a Közel-Keletről felszálló bombázókkal mérnek csapást a szovjetek kaukázusi olajkútjaira.) Mindenesetre a szovjet TASZSZ hírügynökség kiadott egy cáfolatot, miszerint szó sincs róla, hogy önkéntes pilótákat küldenének Irakba…
Az iraki állami szervek telephelyei elleni brit légitámadások, a propaganda és némi csúszópénz hatékonyan segítette elő, hogy a dél-iraki arab törzsek felmondják az engedelmességet a bagdadi kormánynak. Eközben Bászra városa is brit kézre került.
Az előrenyomuló britek láttán, illetve érzékelve a brit légiuralom miatt pánikot az iraki hadseregben, május 29-én Rasid Ali és kollégái menekülőre fogták, a szomszédos Perzsiába (Iránba) futottak és ugyanekkor a német-olasz repülőcsoportok is elhagyták Irakot. Két nappal később a bagdadi polgármester és az elöljárók átadták a várost a briteknek, miután másfél napig a káosz uralkodott az utcákon.
Ezzel a rövid lejáratú iraki kaland véget is ért.
Brit katonák Bagdadot figyelik a Tigris folyó partján (IWM)
Ha az egyes tényezőket nézzük, a döntő tulajdonképpen a brit légiuralom volt. A németek elégtelen és rosszul használt gépet küldtek. A második fontos pont az iraki határozatlanság és koncepciótlanság volt. Meg sem kísérelték Bászra megerősítését, vagy megvárni a német segítséget a Hábbánijá elleni támadással. Bár csapataik itt-ott vitézül küzdöttek, nem volt megfelelő vezetés, és általában nézve a kezdeményezés szinte végig a britek kezében volt. Ráadásul a németek számára messze is volt az egész konfliktus – legalábbis a kelleténél egy lépéssel messzebb.
És most tegyük fel a kérdést: vajon Niger túl messze lesz az oroszoknak? Hatékonyan tudják-e kihasználni az oroszok a helybéliek Nyugat-ellenes érzelmeit? A Nigerben megmaradt amerikai támaszpont el fogja-e játszani Hábbánijá szerepét? A nigeri katonai juntának van-e koncepciója és mit tudnak a várható amerikai légiuralom ellen alkalmazni? Az oroszok tudnak-e mit kínálni Fekete-Afrika népeinek a hangzatos jelszavakon és a propagandán kívül? Másfelől az amerikaiak meg fognak-e küzdeni Nigerért? Vagy megállapodnak a katonai juntával? Vajon az egész csak egy múló epizód lesz, és az amerikai világrend erői továbbra is meg tudják-e őrizni pozícióikat Afrikában? És mit szól mindehhez a nevető harmadik, a már most erős afrikai érdekeltséggel rendelkező Kína?