1938-ban és 1939-ben jónéhány újságcikk taglalta a nyilaskeresztesek mozgalmának a kommunista törekvésekkel látható hasonlóságait. Álljon itt néhány példa: „Utóvégre kezdjük már megszökni, hogy a zöld bolsevizmus mind kevesebb fáradságot vesz magának új és hangzatos jelszavak kitalálására, melyekbe a »mozgalom« első időszakában még némi szeméremérzettel igyekezett elrejteni igazi céljait Ma már nyíltan és leplezetlenül hirdeti a vörös tanokat, legfeljebb fásultan és gépiesen rájuk ken egy kis zöldet, de a vékony festékréteg alól minduntalan előbukkan a moszkvai alapszín. (8 órai újság, 1939. július 26. Zöld vagy vörös, n.n., 3.o.). „A gyűlöletet kirobbantani könnyű, de rombolásában megállítani nehéz. Láttuk, tapasztaltuk, hogy 1919-ben mivé fajult az egyenlőség, testvériség jelszavával indult akció, melynek keserű levét a nemzet itta meg. A barma és zöldingbe öltözött forradalom is hasonló jelszavakat hangoztat és félő, hogy annak keserű levét ismét a nemzet issza meg. Láttuk, hogy a szociális jólétből már egyszer gersli és tökfőzelék fakadt.” (Paksy István kir. ügyész a barna és zöld inges forradalomról in: Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap, 1938. március 6., 4.o.), „A kommün alatt az antiszemiták vörös inget öltöttek, a mai jobboldali mozgalmak idején a kommunisták zöldinget váltanak és zöldjelszavak alatt élik ki a maguk társadalmi elégedetlenségét és forradalmi hajlandóságát. (A Szálasi-ügy szenzációja: kommunisták a zsidók ellen! in: Egyenlőség, 1938. március 3., 3.o.)
S hogy milyen is lett, amikor ezek az újsütető forradalmárok tényleg hatalomra is kerültek? Erre ad választ Veszprémy László Bernát új könyve, „A dicstelen 163 nap”. A kötet címe természetesen rímel az egykori Szovjet-Magyarországot – vagyis a Tanácsköztársaságot – a kommunista diktatúra idején megillető, kötelező „eposzi jelzőre”: a dicsőséges 133 napra.
Veszprémy új könyve tulajdonképpen hiánypótló. Ahogyan bevezetőjében meg is jegyzi, még senki nem írt átfogó munkát a nyilasuralom hónapjairól. Ne felejtsük el: 1944. október 15-én Észak-Erdély- és a Délvidék egy részét még nem szállták meg a szovjetek, s Kárpátalja is még magyar kézen volt. Október végére a front már mindenütt a Tiszánál, illetve a Duna-Tisza közén, s lejjebb már a Dunánál húzódott. Novemberben hamarosan Budapest határaihoz s az Északi-Középhegység lábaihoz húzódott vissza az arcvonal, december és január folyamán Budapest tágabb körzetében, illetve a Felvidéken már szinte a Csallóköz keleti határánál folytatódtak a harcok. Tartósan tehát a nyilasok uralma mindössze néhány dunántúli vármegyére, illetve az Érsekújvártól nyugatra elterülő felvidéki térség terjedt ki.
Ez volt tehát a „Szálasi-bolygó”, amelynek „urai rájöttek, hogy fordítsák meg magát a gravitációt. Minden nemes dolog a mélybe szállt, és minden alantas dolog a magasba repült.”, idézi a pesti gettó egyik túlélőjét Veszprémy.
A kötetben Veszprémy foglalkozik a kiugrási kísérlettel és a nyilaspuccsal magával; azután a nyilas uralom első napjaival; a holokauszttal, a cigányok üldözésével és – egészen újszerű módon – a keresztényüldözéssel; a társadalommal és a hétköznapokkal; végül a nyilas állam szétesésével és a Nyugatra való kitelepüléssel.
Talán a legizgalmasabb az a fejezet, amelyben a nyilas uralom mindennapjait és „társadalomjobbító” törekvéseit mutatja be a szerző. Ebből a fejezetből mindössze elég legyen annyi kedvcsinálónak, amit így ír le Veszprémy: „Szálasi ellene volt a »léha« darabok bemutatásának, bár hozzátette, hogy »a mosoly, a kacagás, a jókedv« azért nem tilos.”
Bár jókedvre azért nem sok alkalom kínálkozott – hiszen a szerző frappáns megjegyzése szerint a „falu határában árkokat ásó lakosság a nyilasuralom legjellegzetesebb képi ismérve lett.” S a valóság annyiban is rettenetesebb volt, hogy a szovjet csapatok nem a felszabadulást hozták, hanem bőven szolgáltattak alapanyagot a németek és a nyilasok propagandájának… „Amit a német propaganda mondott az oroszok garázdálkodásairól, az enyhített gyerekmese a rideg valósághoz képest” – idézi Veszprémy Raffay püspököt, s bizony, számos példával is alátámasztja ezt a kijelentést. Egyfelől tehát közeledtek a szovjetek, a „frontátvonulás” – amelyet minden településnek el kellett szenvednie, lévén, hogy Magyarország a két totális diktatúra harcában hadszíntérré változott – másfelől pedig a nyilasok akasztottak. „Felkoncolták” (korabeli kifejezéssel), akire a gyanú árnyéka ráesett, s az általános gyakorlatban napokig ott hagyták a tetemeket a kötélen lógni. Külön pozitívuma a kötetnek, hogy Szálasi személyes felelősségét is tárgyalja a „felkoncolások” vonatkozásában. „Végrehajtani megtorlást, és azután jöhet a kivizsgálás” – idézte a kassai rendőrkapitány Szálasit.
Ehhez képest szinte émelyítő az egyik lap tudósítása, amely Szálasi „országjárásáról” tudósít: „Az izgalom elérte tetőfokát, csillogó szemek, kipirult arcok hirdették az örömet.” A gyerekek otthon az ebédlőasztalnál „egymást túllicitálva beszéltek. »Láttuk a Vezért! Láttuk a Vezért!«”.
Veszprémy zárszavában igen súlyos és nehéz történelmi kérdéseket tárgyal – csak egyetérteni lehet megállapításaival, amely a történelem közös emlékezetté való átváltozásáról szól. Ezzel együtt az itt tárgyalt kérdéseket talán egyszer érdemes részletesebben is végigvenni és megvitatni. Ez azonban nem érinti magát a kötetben felsorakoztatott tényanyagot. Rajniss Ferenc, aki egy ideig miniszteri szerepet is vállalt a Szálasi-kormányban, naplójában a „félőrültek és a kultúrát tagadó underman típusok dühöngésének” nevezte azt, ami „kormányzás” címén folyt.
Ennek eredményét mutatja be a kötet.
