A Rubicon magazin augusztusi számában izgalmas cikket olvashatunk Gyóni Gábor tollából, amelynek címe: „Novgorod. Az orosz történelmi fejlődés alternatívája?”. A cikket a szerző a következőképpen zárja: ” Kérdés, hogy Novgorod az orosz történelem való alternatívája lehetett volna-e, abban az értelemben, hogy ugyanazt a szerepet tölthette volna be, mint Moszkva. Ez a kérdésfelvetés azonban azért is vitatható, mert a történelem végső soron, nagy vonalakban mindig úgy alakul, ahogyan »kell«, s racionális, mélyre ható okai vannak annak, hogy miért éppen egyik vagy másik irányba fordul az események menete.”
Ezen a blogon már több ízben is foglalkoztuk ezzel a kérdéssel (pl. a Kanyó-Grób vitában, összefoglaló itt; vagy a Nagy Emberekről szóló bejegyzésben). Most nem szeretnék a Novgorod-Moszkva kérdéskörbe belemenni, mivel sem stúdiumaim, sem pedig jelenlegi tudásom nem engedné meg; de az még számomra is nyilvánvaló, amit a szerző kifejt a cikkben, hogy a „demokratikus” Novgorod és a „zsarnoki” Muszkóvia képzete szembeállítva erős túlzás. Az is világos, hogy Novgorod valamiképpen más volt, mint a Rusz többi államalakulata – kár, hogy a cikkben nem olvashattunk a novgorodi folyami kalózoknak a többi rusz fejedelemséggel szemben folytatott rabszolgaszerző portyáiról.
Vergilius, ahogyan az Aeneasról szóló eposzt írja, miközben Clio, a történetírás múzsája és Melpomené, a tragédia és a gyászének múzsája inspirálja (római mozaik, Bardo Múzeum, Tunézia, culturahistorica.org)
Ha más pontjait nézzük a történelemnek, bizonyos kérdések azonban felmerülhetnek a „kell” imperatívusza kapcsán. A mohácsi csatát illetően talán kissé elrugaszkodott az a felvetés, hogy hogyan alakult volna a történelem, ha a török krónikás által feljegyzett esetben, amikor is három magyar nehézlovas a szultáni sátorig jutott, az egyikük levágta volna a szultán fejét. A török kornál maradva, az azonban talán nem olyan elvetemült feltételezés, hogy a várnai csatában Jagelló Ulászlónak nem kellett rohamot indítania, s ebből következően az sem volt feltétlenül szükséges, hogy a Khodzsa Hizir nevű janicsár levágja a fejét. Némi képzavarral élve: üssük tovább a törökök vasát. Ha 1878-ban Oszmán pasa nem áll ellen hosszú ideig az orosz erőknek, vajon szembe ment volna-e az akkor még igen erősen törökellenes brit közvélménnyel a brit kormány, interveniálva a törökök érdekében? De Oszmán pasa sikeresen ellenállt, s ezek a hetek, hónapok elegendőnek bizonyultak, hogy az oroszellenes politikai erők megfordítsák a brit közvéleményt. S végül, az augusztus hónaphoz visszatérve, vajon szükségszerű volt-e, hogy a lengyelek győzelmet arassanak Varsó alatt 1920-ban? Igen, a szovjetek elbizakodottak voltak, rádióforgalmazásuk gyerekcipőben járt, s a lengyelek azt is blokkolták, azon kívül, hogy meg is fejtették; de az nem volt törvényszerű, hogy a magyar lőszerszállítmány odaérkezzen, éppen a döntő pillanatban. Erre persze mondhatja valaki, hogy a történelem nagy vonalakban nem változott, mivel Lengyelország így is-úgy is a Szovjetunió csatlósa lett végül. Igaz, két és fél évtizeddel később. No de „mecsoda különbség”, tartja a magyar szólás.
Egy szó, mint száz: nem vitatva a Bulgakov által az ördög szájába adott igazságot, miszerint „a tégla magától sosem esik senkinek a fejére”, ezúttal nem folytatjuk a történelem-elméleti fejtegetést, és a mi-lett-volna-házást, hanem egy másik művészethez, az irodalomhoz fordulunk. Victor Hugo „A nyomorultak” című világhírű regényéből idézünk egy némileg megvágott részt, azzal a céllal, hogy láthassuk: van valami a történelem menetében, aminek a teljessége emberi ésszel nehezen érthető meg, s még nehezebben írható le. Persze Victor Hugo stílusa ma már kissé fellengzősnek hat, sőt itt-ott pátoszosnak, de ezek nem uralják el a realitást; egyszóval a romantika legjavából való.
Következzen tehát a waterlooi csata leírása Hugo tollából!
„Abban a pillanatban, amikor Wellington visszahúzódott, Napoleon megremegett. Hirtelen azt látta, hogy a Mont-Saint-Jean-fennsík kiürül és az angol hadsereg arcvonala eltünik. A hadsereg összezárkózott, de hátrált. A császár félig felemelkedett a kengyelvasán. A győzelem villáma lobbant föl a szemében. Ha Wellingtont nekiszorítja a soignesi erdőnek, igy tönkreveri, akkor ez annyit jelent, hogy Franciaország végleg letiporta Angliát. Ekkor a császár a szörnyü fordulaton töprengve, még egyszer végigjártatta látcsövét a harctér minden pontján.
Gondolataiba mélyedt: megvizsgálta a lejtőket, megjegyezte az ereszkedőket, a facsoportokat fürkészte, a rozstáblákat, az ösvényt: mintha minden bokrot megszámlált volna. Mereven szemügyre vette a két országút angol barikádjait, a két hatalmas fatorlaszt, azt, amelyik Haie-Sainte fölött a genappei országúton állt két ágyúval fölszerelve, az egész angol tüzérségnek ez a két ágyuja, csak maga irányult a csatatér közepe felé és a nivellesi országút torlaszán, ahol a Chassé-dandár hollandusainak a szuronyai csillogtak. E torlasz mellett észrevette az öreg, fehérre festett Saint-Nicolas-kápolnát a braine l’alleudi keresztut szögleténél. Lehajolt és félhangon szólt a vezetőjének, Lacostenak. A vezető valószínűen hazudva, tagadóan rázta a fejét.
A császár fölegyenesedett. Most már csak a megsemmisítésével kell betetőzni ezt a visszavonulást. Napoleon hirtelen megfordult, gyorsfutárt küldött Párisba azzal a hirrel, hogy a csatát megnyerte.
Napoleon egyike volt azoknak a zseniknek, akikből a menydörgés származik.
Most találta meg a villámot, amellyel lecsap.
Parancsot adott Milhaud vérteseinek, hogy foglalják el a Mont-Saint-Jean-fennsíkot.
Bernard szárnysegéd vitte nekik a császár parancsát. Ney kardot rántott és az élükre állt. A hatalmas lovasszázadok megmozdultak.
És ekkor félelmetes látvány mutatkozott.
Ez az egész lovasság kivont karddal, lobogó zászlókkal és harsogó trombitákkal, hadosztályonkint oszlopokra formálva egyetlen mozdulattal, mint egyetlen ember, a bronz faltörőkos pontosságával, amely rést vág, leszállt a Belle-alliancei dombon, behatolt abba a félelmetes háttérbe, amelyben már annyi ember elesett, eltűnt a füstben, majd az árnyékból kibukkanva, a völgy másik oldalán tűnt föl még mindig változatlanul tömören és zártan, vágtatva a rázúduló kartácsok felhőjén keresztül a Mont-Saint-Jean fennsík szörnyű sáros lejtőjén.
Félelmetes csend volt, majd hirtelen karok hosszú sora kardot suhogtatva tűnt föl a gerincen és a sisakok és a trombiták és a zászlók és háromezer őszbajuszos száj kiáltotta: Éljen a császár! Ez az egész lovasság rázúdult a fennsíkra és olyan volt, mint a földrengés kezdete.
Egyszerre csak tragikusan, az angolok baloldalán, a mi jobboldalunkon, a vértesek oszlopának az eleje irtózatos zajjal megtorpant. Amikor a gerinc tetejére értek, nekivadultan, fékevesztetten, rohamban, hogy megsemmisítsék ezeket a négyszögeket és ágyukat, a vértesek azt vették észre, hogy közöttük és az angolok között árok van, egy szakadék. Az ohaini mély út volt.
Irtózatos pillanat volt. Az árok ott volt váratlanul, tátongva, meredeken, a lovaik lába alatt, két öl mélységben, a két partja között: a második sor beletaszította az elsőt és a harmadik beletaszította a másodikat.
Ezzel kezdődött a csata elvesztése.
Napóleon, mielőtt Milhaud vérteseinek parancsot adott volna erre a támadásra, megvizsgálta a terepet, de nem láthatta ezt a mélyutat, amely még csak hullámot sem vetett a fennsík felületére. Mégis fölfigyelt és a kis fehér kápolna, amely a nivellesi országút sarkát jelzi, gondot okozott neki, esetleges akadályt gyanított és ezért intézett kérdést a vezetőjéhez, Lacostehoz. A vezető nemmel felelt. Majdnem azt mondhatnánk, hogy Napoleon katasztrófája ennek a parasztnak a fejcsóválásából származott.
De még más végzetes dolgoknak is kellett támadniok.
Lehetséges volt, hogy Napoleon megnyerje ezt a csatát? Azt feleljük, hogy nem. Miért? Wellington miatt? Blücher miatt? Nem. Isten miatt. A XIX. század törvényszerűségében már nem volt benne az, hogy Bonaparte győzzön Waterloonál. Újabb események sorozata készült, amelyben Napóleonnak már nem volt helye. Az események rosszakarata már régóta jelentkezett.
Ideje volt, hogy ez a hatalmas ember elbukjék.
Ennek az embernek a túlságos súlya megzavarta az emberi végzet egyensúlyát. Ez az egyén maga többet számított, mint a világegyetem. A civilizációra halálos csapás lenne, ha minden telivér emberi életerő egyetlen lényben összpontosulna, ha az egész világ egyetlen ember agyában összetornyosulna. Eljött a pillanat, amikor a megvesztegethetetlen legfelsőbb igazság jelt ad. Valószínűen panaszt emeltek az elvek és az elemek, amelyektől az erkölcsi világban, az anyagi világban a szabályszerű nehézkedések függenek. A párolgó vér, a tulzsufolt temetők, a könnyező anyák félelmetes vádbeszédek. Amikor a föld túlterheléstől szenved, titokzatos sóhajtások sírnak föl az árnyékban, amelyeket meghall a végtelenség.
Napóleont följelentették a végtelenségnél és elhatározták a bukását.
Útjában volt az Istennek.
Waterloo egyáltalán nem csata: a világegyetem arcának a megváltozása.
A fennsíkon tovább tartott a harc. Wellington úgy érezte, hogy meginog. A válság közeledett. Ebben a tájban történt, hogy Frischemont felől szuronyok távoli vonala csillant meg a magaslatokon.
Itt volt ennek a gigászi drámának a sorsfordulata. Ismerjük Napoleon megdöbbentő tévedését: Grouchyt várta, Blücher érkezett; élet helyett a halál.
A végzetnek megvannak a maga fordulatai; a világ uralmára vágyakozott: meglátja Szent Ilonát.
Ha a kis pásztorfiú, aki Bülownak, Blücher hadnagyának a vezetője volt, azt tanácsolta volna neki, hogy inkább Frischemont fölött lépjen ki az erdőből, mint semhogy Plancenoit alatt, akkor talán a XIX. század képe másként alakul. Napóleon megnyerte volna a waterlooi csatát. A Plancenoit fölött lévő út kivételével a porosz hadsereg mindenütt olyan mély útba került volna, amelyeken nem tudta volna átvinni a tüzérséget és Bülow nem érkezett volna meg.
Ilyenformán egy órai késedelem – Muling porosz tábornok állapítja meg – és Blücher nem találta volna már talpon Wellingtont: „A csata elveszett”. Ha az ütközet két órával hamarább kezdődött volna, négy órára befejeződött volna és Blücher akkor ért volna oda, amikor Napóleon már megnyerte a csatát. Ilyenek ezek a hatalmas véletlenek, arányosak valami végtelenséggel, amit nem tudunk megérteni.”