Augusztus 15-én minden jel szerint találkozni fog Donald Trump amerikai- és Vlagyimir Putyin orosz elnök. Vajon pusztán valamiféle felosztásra készülnek? Vagy esetleg az unipoláris világrend utáni globális átalakulás egyik lépcsőjét láthatjuk?
Előző és a mai bejegyzésünkben a „világfelosztások” és a világrend-átalakulások történéből mutattunk és mutatunk be néhány fejezetet.
August Friedrich Andreas Campe: A bécsi kongresszus
Európában a Nyugat-Római Birodalom bukása után állandóan ott volt a koncepció az egyetemes igényű, nagybetűs Birodalom helyreállítására. Ismerjük a középiskolai tanulmányainkból a frankok Károly nevű, nagy uralkodójának történetét, aki Kr.u. 800-ban császárrá koronáztatta magát. A „Karoling reneszánsz” azonban nem tartott túl sokáig, és mintha a négy évszázaddal azelőtti verkli kezdett volna újra szólni: a császári címet sokan birtokolták, de egyre kevesebb hatalommal, a számos kisebb-nagyobb keresztény királyság és hercegség, grófság között. Végül, nagyjából másfélszáz év elteltével megszületett a Német-Római Birodalom (amit hivatalosan még nem így hívtak). A német-római császári cím ugyan jelentős tekintélyt hordozott, de valódi, össz-európai uralommal annak viselői nem rendelkeztek. Az ilyesmihez legközelebb Habsburg V. Károly jutott, aki spanyol öröksége révén egyúttal az új gyarmatokat is megkapta, megvolt a császári cím, megvolt az ősi családi birtok Ausztriában és tekintélyes közép-európai uradalmat is hozott össze, igaz, ez utóbbit áttételesen, unokaöccse, Ferdinánd révén, akit a magyar és a cseh rendek a mohácsi mezőn mártírhalált halt Jagelló II. Lajos után királlyá választottak. Övé volt Itália jelentős része, továbbá a teljes Németalföld is, Európa leggazdagabb vidéke. V. Károlynak tulajdonítják a mondást, miszerint „Istenhez spanyolul beszélek, a nőkhöz olaszul, franciául a férfiakhoz, és németül a lovamhoz.” A sokféle tartomány és királyság azonban sokféle gondot is jelentett, s a megfáradt császár 1555-ben lemondott és kétfelé osztotta birodalmát, s így vált ketté a Habsburg-dinasztia spanyol és osztrák ágra. Ebben az évben azonban nemcsak a saját birodalmát osztotta ketté, hanem tulajdonképpen egész Németországot is, protestáns és katolikus fejedelemségekre. Az augsburgi vallásbéke a „cuius regio, eius religio” (akié a tartomány, azé a vallás) elv alapján állt, vagyis az adott tartományi fejedelem, vagy birodalmi város dönthette, hogy ott milyen vallás van. Bölcs intézkedés volt: lényegében 63 évig (!) nem volt belháború a Német Birodalomban, s ez eladdig a leghosszabb ilyen periódusnak bizonyult. A rendszer azonban – mint minden rendszer – egyszer elfáradt, s ekkor következett Európa egyik legszörnyűbb és leghosszabb háborús konfliktusa, a harmincéves háború.
A Habsburg-család még egyszer közel jutott az egyetemes birodalom helyreállításához, a véres és brutális harmincéves háború során, de végül is kicsúszott a kezükből a lehetőség. Osztozkodásra kényszerültek. A harmincéves háborút lezáró osztozkodás tulajdonképpen egy máig is többé-kevésbé működő rendszer alapjait rakta le. A „vesztfáliai rendszer” ugyanis az, ahol elvileg egyenrangú államok léteznek, s ezek az államok szuverének, vagyis azt csinálnak, amit akarnak, és mindezt saját jogon, vagyis tetszésük szerint indokolhatják meg a cselekvésüket. Ez természetesen ilyen tiszta formában soha nem érvényesült, és mivel a vesztfáliai rendszer keresztény vallású országok között született meg, ezért a világ és cselekedetek alapvető értelmezési keretét a kereszténység értékrendszere adta. A szuverenitás lényegében a „cuius regio, eius religio” elvét tükrözte, vagyis a fejedelmek és a rendek úgy irányíthatták országaikat, ahogy akarták. Ez persze volt, amikor nem működött, s aki nem tudta a szuverenitását megvédeni, ott külső hatalmak finanszíroztak pártokat, mint például a béna kacsává váló Lengyelországban, vagy a majdnem béna kacsává váló Svédországban. Lengyelországban a felosztás lett a vége a szuverenitás belülről fakadó hiányának, Svédországban azonban egy talpraesett uralkodó fordított a történelem kerekén, és az ország talpon maradt. Szintén a vesztfáliai rendszer lényegi eleme volt az erőegyensúly elve, vagyis senki ne rendelkezhessen akkora hatalommal, hogy a többiek szabadságát veszélyeztesse. Az egységesülő Franciaország XIV. Lajos alatt nem is igen fért bele ebbe a rendszerbe, így jónéhány háborúra szükség volt, hogy a francia hegemónia veszélye elháruljon. Jó franciák még egyszer kísérletet tettek az Európa fölötti hatalom megszerzésére, Napóleon idején, de végül is nem jártak sikerrel.
A sorok újrarendezését és Európa felosztását a bécsi kongresszus végezte el – igaz, a nacionalizmusok korában rengeteg kérdést próbáltak a szőnyeg alá söpörni, amelyek később elemi erővel törtek a felszínre. De az 1815-től 1914-ig tartó korszakban sikerült elkerülni az összeurópai háborút, s a korszak példátlan fellendülést hozott az egész kontinens számára.
A gyarmati világrendszerben a „felosztás” néha egészen egyoldalúra sikerült. A britek véres háborúban (1756-1763) szerezték meg teljes Új-Franciaországot (Kanadát), illetve Indiában is örökre megakadályozták (1757) a francia birodalomépítési törekvéseket és egyedül maradtak a páston. Mindkét térségben két-három egész kicsi település maradt csak a francia uralkodó birtokában. Az osztozkodások természetesen más térségekben tovább folytak, s a XIX. századra divat lett úgymond befolyási övezeteket állapítani meg egy-egy, nagyobb falatnak számító térségben, pl. Irán vagy Kína. Mindez nem valami vonzó oldala a felosztásoknak, és például az említett két országban nem működő rendszert, hanem mély nyomort hozott. Máshol, például Afrikában a felosztások a „szervezett állam” megjelenését jelentették az addigi fehér foltként létező térségekben. A dolog kétélű volt, ugyanis mondjuk a belga gyarmatosi rendszer sok millió bennszülött életét követelte az első időszakban, másfelől a belgák voltak, akik felszámolták az egészen Kongóig húzódó és bőven felfutóban levő arab rabszolgakereskedelmet. A térképeken levő hosszú-hosszú egyenes határok a gyarmati versenyfutás korszakának szomorú emlékei, ugyanakkor működő rendszer Fekete-Afrikában azóta sem látszik kialakulni.
A gyarmati rendszer egyik nagy utolsó, igen hasonló momentuma volt a Sykes-Picot egyezmény, amely a Török Birodalom közel-keleti területeinek felosztásáról intézkedett. Hosszú tárgyalások után, 1916-ban írták alá. Bár nem teljesen papírforma szerint érvényesült, mégiscsak életbe lépett az első világháború után a lényeget tekintve. A titkos egyezményt, amelyhez később az orosz cári kormányzat és az olaszok is csatlakoztak, később a bolsevikok kéjes örömmel hozták nyilvánosságra. A brit titkosszolgálati segítséggel életre hívott arab nemzeti mozgalom képviselői természetesen elárulva érezték magukat, s a zsidó cionisták is árulást kiáltottak – tulajdonképpen mindketten jogosan!
Az első világháború győztesei más térségekben is nekiláttak a felosztogatásoknak. Az egyik fő tétel természetesen az Osztrák-Magyar Monarchia volt. Az Ausztriával kötött Saint-Germani és a Magyarországgal kötött trianoni béke is erről szólt. Az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása nem hozott működő rendszert Közép-Európa déli részén és a Balkánon; e helyett légüres teret teremtett Berlin és Moszkva között… Ez tehát egy olyan felosztás volt, amikor sem a felosztást kezdeményező és felügyelő nagyhatalmak számításai nem váltak be teljes egészében, sem pedig a térség számára nem hozott emelkedést az új rendszer; igaz, a nyugatiak annyit elkönyvelhettek, hogy egy nekik alárendelt Közép-Európa jött létre, míg a „kis győzteseket” a diadal és a nemzeti beteljesülés délibábjával ringatták magyarellenes álmokba.
Magyarországot egyébként egyszer már felosztotta két nagyhatalom: a Habsburg és az Oszmán Birodalom, a XVI. században. A felosztás Buda török általi elfoglalása után állandósult. A két nagyhatalom számára egyensúlyi helyzet alakult ki, az ország és a magyarság viszont pusztult. Hála Istennek, az első felosztás nem tartott örökké, és a karlócai békében (1699) majdnem teljesen helyreállt Magyarország területi integritása. Létezhet tehát olyan felosztás is, amely kényelmes a felosztást megcsináló nagyhatalmaknak, de nagyon rossz a felosztást elszenvedő népeknek.
Az első világháború utáni békediktátumok rendszerét, a nyögvenyelős versailles-i rendszert a második világháború előestéjétől kezdve különböző politikusok megpróbálták átalakítani. Ilyen volt a müncheni egyezmény 1938-ban, amely Csehszlovákia első felosztásáról rendelkezett – mi magyarok egyébként nem jöttünk ki rosszul a Münchenből következő első bécsi döntéssel, amely döntés minden létező etnikai, nyelvi és önrendelkezési elvnek megfelelt. A Közép-Európa, a Baltikum és a Balkán felosztásáról szóló Molotov-Ribbentrop paktum viszont elég gyászos jövőt vetített elő a lengyeleknek, hanem a „Südostraum”, vagyis Délkelet-Európa népeinek. A Molotov-Ribbentrop paktumból nem fejlődött ki egyfajta „totalitárius világrend”, mivel hiába próbáltak egy olasz-német-szovjet-japán szövetséget létrehozni, ez a törekvés sikertelen maradt. Nem sikerült később, már a német-szovjet háború kitörése után Hitlernek és Sztálinnak különbékét, egyfajta második paktumot sem kötni. Másfelől 1940 nyarán az is eldőlt, hogy Hitler sem kompromisszumos békét nem tud kötni Angliával, sem pedig térdre kényszeríteni nem tudja őket. Így Hitler helyett végül is az USA kötött mind a Brit Birodalommal, mind pedig a szovjetekkel átfogó szerződéseket, s osztották föl immár jószerivel az egész világot is egymás között.
Ezt szokás „jaltai világrendnek” nevezni, az 1945 februárjában Jaltában megrendezett konferencia után. Pedig mire Jaltára sor került, már nagyjából eldőltek a dolgok. Először is Teheránban, 1943-ban döntöttek Roosevelt és Sztálin a legfontosabb kérdésben: hogy milyen is legyen a háború utáni világ. Sztálint talán nem kell bemutatni; Roosevelt pedig „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.” Tulajdonképpen Teheránban dőlt el, hogy ahova az egyik fél hadserege bevonul, ott annak a befolyási övezete lesz, annak minden következményével együtt.
A „világfelosztások” közé tartozott a második világháború idején a hírhedt százalékos egyezmény is. 1944 októberében Churchill Moszkvába repült és egy céduláról felírták, hogy melyik országban ki hány százalékos befolyással fog rendelkezni. A dolog önmagában is abszurd volt, hiszen például mit kezdhettek a britek a Bulgária kialkudott 25 százaléknyi befolyással? Persze igazából Görögországot akarta a britek számára biztosítani Churchill, és Sztálin ebbe bele is ment.
A Teheránban elkezdődött „jaltai világrend”, amit másképpen hidegháborúnak szoktunk nevezni, alapvetően bipoláris volt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió harcias vetélkedéséről, és számos különböző színtéren megvívott proxy-háborújáról szólt. Arra persze vigyáztak, hogy reguláris erők ne kerüljenek szembe egymással nyílt ütközetben. A bipoláris világrendben azonban volt egy „harmadik világ” is, s egy adott ponton önálló játékosként jelent meg Kína, s így gyakorlatilag tripolárissá vált a történet, jóllehet, Kína ekkor még messze nem képviselt olyan gazdasági-technológiai erőt, ami a két szuperhatalomhoz mérhetővé tette volna.
Végül a Szovjetunió összeomlásával az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom. Senki más nem volt hozzá mérhető – egy darabig. Az idősebb Bush által meghirdetett „új világrend” hovatovább a liberális kánon szerinti „érték-alapú politizálásba” ment át.
Az unipoláris rendben értelemszerűen nem is nagyon voltak „világfelosztások”, mivel ha valaki egyedül van a porondon, akkor kivel osztozkodjon? És minek? Elszoktunk tehát a realpolitikán alapuló, világrendet-, nemzetközi rendszereket formáló „felosztásoktól”.
A történelemnek azonban nincs vége, az unipoláris rend átalakul. A kis nemzetek számára az ilyen idők nagy kihívásokat de nagy lehetőségeket is rejtenek.