Három nappal ezelőtt elhunyt Ion Iliescu, aki az 1989-es romániai „forradalom” idején ragadta magához a hatalmat a Nemzeti Megmentési Front vezetőjeként. Iliescu élete nemhogy kérdőjeleket, de szinte egész irattárnyi kérdést hagy maga után. Neve összekapcsolódott az 1989-es romániai véres fordulat káoszával, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrommal, a Fekete Márciussal; s végül az 1990 nyári bukaresti bányászjárásokkal. Élete végén pedig neve a szinonimája lett a hiábavaló jogi eljárásoknak, a kommunista vezetők-, és általában a kommunizmus bűnei ellen folytatott bírósági szélmalomharcoknak.
Ezen blogon több ízben is foglalkoztunk a román-magyar közös történelmi metszetekkel, most azonban csak két olyanra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a jelen írás szélesebben vett témájához kapcsolódnak. Az egyik a nagy, 1988-as budapesti „erdélyi tüntetéshez” és Kincses Előd halálához kapcsolódik; a másik pedig a romániai kommunista diktatúra magyart és románt egyaránt elnyomó gépezetének emlékezetéhez. Iliescu életútja jól ismert, ezért annak részletes ismertetésétől eltekintek. Most ebben a két részes írásban mindössze rövid szemelvények és sajtóhírek segítségével szeretnék áttekintést adni az 1989-es fordulatról és a kommunizmus bűneinek romániai feltárásáról; másodsorban pedig a Ion Iliescu elleni eljárásokról.
Ion Iliescu kommunista politikus „választási” plakátja 1965-ből (Wikimedia). Érdekesség, hogy az Erdély közepén levő bánffyhunyadi válaszókerületben „indult”. A kommunista diktatúrákban megrendezett, tét nélküli egypárti választások, szinte kötelező részvétellel mindössze fügfalevélként szolgáltak a véres elnyomás leplezésére.
A temesvári forradalomról az események harmincadik évfordulóján már írtam egy rövid megemlékező jegyzetet a Mozgástér blog hasábjain; most azonban egy kortanú segítségével idézzük fel a romániai fordulat után ott maradó legfontosabb kérdéseket. Borbély Zsolt Attila 2020. december 20-án, az Index.hu felületén megjelent írásából („Le a diktátorral”) idézem a befejező részt:
„Sok vitát fog még eredményezni a kérdés: történt-e rendszerváltás Romániában? Alkotmányjogi szempontból a válasz egyértelmű: igen. Formális demokrácia jött létre, melyben az emberi és polgári jogok nagy része biztosítva van, főként a többségi nemzet tagjai számára. Volt-e forradalom? Aligha. Klasszikus puccs történt, amit az utcákra vonuló tömeg forradalomként élt meg, és az ország lakossága támogatott. Az elitváltás ennek megfelelően csak kis részben zajlott le, a kommunista nómenklatúra tagjainak nagy része megőrizte politikai hatalmát, a gazdaság kulcspozícióinak nagy részét ők foglalták el. Mi is történt tehát Temesváron? Egyértelmű: népfelkelés.
Tudni lehet, kik indították, kik adtak politikai színezetet a kezdetben egyházi jellegű megmozdulásnak, és azt is, hogy ők nem voltak semmilyen titkosszolgálat emberei. A titkosszolgálatok befolyásolhatták egyes pillanatokban az események menetét vagy a tömeghangulatot (vélhetően valamely titkosszolgálat emberei voltak azok, akik a Mária tértől a Fő térig minden kirakatot betörtek, de ezek mellékes mozzanatok). A temesvári megmozdulás tisztaságát az sem érinti, hogy a már nyáron puccsra készülő második vonalbeli kommunisták buktatták meg a diktátort, majd rendeztek a tévében közvetített, emberéletekbe kerülő forradalmi színjátékot saját forradalmi legitimitásuk megerősítésére.
A temesvári népfelkelés jelszavait az utcai akciókban, tüntetésekben és harcokban részt vevő újságírókból és értelmiségiekből alakult Temesvár Társaság által megfogalmazott „Temesvári kiáltvány” foglalta össze, amit 1990. március 11-én adtak közre az egybegyűlt több tízezres, az Iliescu-féle posztkommunizmus ellen tiltakozó tömeg előtt. A titkosszolgálat által megszervezett, s pár nappal később végrehajtott marosvásárhelyi pogrom azonban megakadályozta, hogy országos mozgalom épüljön a temesvári követelések mögé.”
Mindezek után talán nem is meglepő, hogy a posztkommunizmus által kisajátított romániai valóságban nagyon hosszú időnek kellett eltelnie a kommunista bűncselekmények elleni fellépésig. Magyarországon ez már az első szabadon választott országgyűlés idején felmerült, és meg is indult a harc, jóllehet, a kommunista utódpárt és a nemzetközileg erősen beágyazott liberális értelmiség politikai szövetsége mindent megtett, hogy ezt hátráltassa (lásd az igazságtételi törvények sorsát…). Főbűnösök megbüntetésére nem is került sor, mindössze az ezredfordulón a sortűzperek szomorú eredményei mutatták, hogy egy nagyobb erő gátolja az igazságtételt. (Minderről részletesen írtunk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága összefoglaló kötetében: „Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető”. Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből, 2017. A kötet online is olvasható.)
Romániában a helyzet némileg bonyolultabb volt. Magyarországon 1956-ot követően az 1960-as évek közepéig lezajlottak az utolsó nagy, országos erőszakhullámok (a megtorlás és a téeszítés), illetve 1967 után már nem akasztottak politikai okokból (Hamusics János és társai-, vagyis az utolsó fegyveres ellenállók perében került sor végrehajtott halálos ítéletre), s a diktatúra az 1956 utáni apátiát kihasználva, a szerény anyagi gyarapodásra építve és a társadalmi emlékezvesztést szigorúan betartatva konszolidálni tudta magát. Romániában viszont egészen 1989-ig véres volt a diktatúra, ráadásul a ’80-as évek az abszurd szegénységet is jelentették. A hatalom átmentése azonban jóval sikeresebb volt, s így csaknem negyed évszázadnak kellett eltelnie, mire sor kerülhetett az első kommunista börtönparancsnok-perre. Ez nagyjából a mi „sortűzpereinknek” feleltethető meg, hiszen egy végrehajtóról volt szó. Mindössze három rövid hírrel szeretném most ezeket az eseteket illusztrálni:
2015. április 28., Főtér.ro: „Megkezdődött a Ion Ficior volt kommunista munkatábor-parancsnok elleni per, amelyben emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolják a 87 éves férfit. A vádlott, a Duna-deltában felállított peripravai munkatábor egykori parancsnoka, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek, megjelent kedden a bukaresti ítélőtáblán tárgyalt ügyének első tárgyalásán. A vád szerint a peripravai munkatábor célja az volt, hogy pusztulásra ítéljék a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A kegyetlen bánásmód miatt 103 fogoly halt meg 1958 és 1963 között, amikor Ficior volt a munkatábor parancsnoka. Ellene a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) nevű kormányzati intézmény tett feljelentést az ügyészségen, és ennek nyomán született a vádemelés. Ez a második olyan per, amelyben a volt román kommunista hatalom elnyomó gépezetéhez tartozó személyt állítanak bíróság elé. Az első per folyamatban van Alexandru Vişinescu ellen, aki a hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt.” (https://foter.ro/kezmuves-hirek/tobb-mint-szaz-ember-halalaert-felel-a-volt-kommunista-parancsnok )
2015. július 24., Krónika: „»Van igazság. Az ítélet azt bizonyítja, hogy a kommunizmus idején elkövetett bűncselekmények sem évülhetnek el« – kommentálták egykori politikai foglyok hozzátartozói a bukaresti táblabíróság pénteki precedens értékű verdiktjét. Alapfokon kihirdetett ítéletében a bíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta Alexandru Vişinescu volt kommunista börtönparancsnokot. A Râmnicu Sărat-i börtönt 1956 és 1963 között irányító vádlott ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) tett ügyészségi feljelentést. A bukaresti intézmény szakértői két évvel ezelőtt láttak neki a romániai köznyelvben kommunista pribékekként emlegetett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok elszámoltatását. Az intézetnek a vádiratba is beemelt jelentése szerint Vişinescu tevékenysége idején a politikai foglyokat kegyetlen testi és lelki kínzásnak vetették alá a kelet-romániai börtönben.” (https://kronikaonline.ro/belfold/husz-ev-letoltendo-a-volt-bortonparancsnoknak )
2018. szeptember 26., Főtér.ro: „Bevégezte földi pályafutását Ion Ficior, a Duna-deltában felállított peripravai munkatábor rettegett egykori parancsnoka, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Ficior szerdán, 90 éves korában a jilavai börtön kórházában halt meg. Az egykori haláltábor-parancsnokot tavaly márciusban ítélték húsz év szabadságvesztésre emberiesség elleni bűncselekmények miatt.”
Két esetben tehát példa- és szimbólumértékű felelősségre-vonás történt. Csakhogy, ahogyan említettem, mind a kettő a végrehajtói szint képviselői elleni per volt. No de mi történt a szintén jelképpé vált „főbűnős”, Iliescu esetében?
Folytatjuk.