1945. március 6-án a román király Petru Grozát (Gróza Pétert) nevezte ki Románia miniszterelnökévé. A kinevezést megelőzte Andrej Visinszkij látogatása a királynál, melynek során Mihály király kapott egy „visszautasíthatatlan ajánlatot”: vagy kinevezi Grozát, vagy pedig a Szovjetunió „nem tudja garantálni Románia függetlenségét”. Ráadásul a király által előzőleg kinevezni kívánt Avramescu tábornok március 3-án „elhunyt”, egy nappal azután, hogy a szovjet hatóságok kurtán-furcsán őrizetbe vették. (Tegyük hozzá: ekkor már a román királyi hadsereg a Vörös Hadsereg oldalán harcolt több mint fél éve…) Jutalmul a szovjetek néhány nap múlva megengedték a román hatóságoknak, hogy visszavegyék a három hónapja külön úton – igaz, balos külön úton – járó Észak-Erdélyt, s felszámolják az ottani magyar önkormányzatiságot.
Így kezdődött Romániában a kommunista diktatúra, amely később George Georghiu-Dej és Nicolae Ceausescu vezetésével a balkáni kommunizmusok sorában az egyik legvéresebb, és legabszurdabb elnyomó rendszerré vált. Ha valaki a véres tragikomédiát érteni akarja, gondoljon arra, hogy az 1980-as években az áruhiány olyan mértékű volt, hogy a gyakori áramszünetek közepette a nagyvárosokban a bolti eladóknak be kellett menni az üres boltokba, kinyitni, és árulni a semmit; s ha a fogalomra kíváncsi, hogy mi az a pokol, gondoljon az ágyhoz láncolt, szerencsétlen, elhagyott AIDS-es gyerekekre a román diktatúra intézményeiben.
Sepsiszentgyörgyön egy kis emlékpont ennek a kommunista diktatúrának a születését mutatja be. A kiállítóteret a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Kovászna megyei szervezete hozta létre a sepsiszentgyörgyi önkormányzat támogatásával a Beör-palota alagsorában. Nyugodtan mondhatjuk rá: profi kiállítás, miközben nem nélkülözi egy, a romániai fősodorból sajnos kiszorult szervezet önkéntes munkájának megkapó, szívszorítóan nagyszerű nyomait sem.
A kiállítás Török Józsefhez, egy volt politikai fogolyhoz köthető, aki egy diák-szervezkedés miatt jutott börtönbe kilenc hosszú évre. Egy interjúban így mesélte el a „szervekezdést” és a rákövetkező eseményeket:
„Nagyjából kimerült annyiban, hogy törtük a fejünket, mit tudnánk tenni a magyar közösségért. Abban az időben kezdték felszámolni a magyar osztályokat, én még magyarul kezdtem Galócáson az első gimnáziumi évfolyamnak számító nyolcadik osztályt, de az osztályok kétnyelvűsítése, kettéosztása már megkezdődött. Elkezdték leváltani a tartományi, rajoni magyar vezetőket, gyár- és intézményvezetőket. A vegyes házasságok veszélye is foglalkoztatott, többnyire azon okoskodtunk, hogy mit lehetne tenni ezeknek a folyamatoknak a megakadályozása, de legalább lassítása érdekében. Két hónapnyi, baráti körben való »szervezkedés” után már érkezett is a figyelmeztetés: vigyázzatok, figyel a Securitate. Az éberség mindenekelőtt abból fakadhatott, hogy az akkoriban külföldet megjártakat automatikusan figyelni kezdte a Szeku. Mert amúgy mindössze öt-hat alkalommal jöttünk össze valamelyikünk lakásán vagy csendesebb kocsmákban. Persze voltak, akik itt-ott el is locsogták, miről beszélgettünk. Miután felhívták a figyelmünket, hogy célkeresztben vagyunk, abba is hagytuk, és azt gondoltuk, ezzel vége is az egésznek. […] A beépített emberekről csak jóval későbben szereztem tudomást. A koronatanút, a két apró gyermeket nevelő Antal Ferencet például végig védtem a kihallgatások során, hogy aztán a megfigyelési dossziémból egyértelműen bebizonyosodjon: rendszeresen jelentett rólunk. Az írásos tanúvallomását például azzal fejezte be, hogy »mindezeket a tényeket a megfelelő időben a Securitate tudomására hoztam«. […] Sosem merült fel bennem, hogy megúszhatom, csak az volt a kérdés, hogy mennyit sóznak rám. Fizikailag, szellemileg ép voltam, többé-kevésbé sikerült is épnek megmaradnom. Az első éjszakán arra gondoltam: a kocka el van vetve, arra kell törekednem, hogy senkinek ne ártsak, senkit se rántsak magammal. És ha fene fenét eszik is, innen haza kell kerülnöm, mindegy, hogy meddig tart.
[A kiszabadulása után] 1975. december elsejével kezdődött, azóta is tart a szentgyörgyi életem. A szerszámműhelyben csodálatos közösségbe csöppentem, de a gyár szekusa is mindjárt »kezelésbe vett«, azt mondta, úgy csináljak valamit, hogy azonnal elkerget innen. Ettől függetlenül én is igyekeztem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Az 1984-es, gyermekéletet is követelő szentgyörgyi szoborrobbantás alkalmával sem vettek elő, a megfigyelésemmel megbízott bizonyára pontosan tudta, hol voltam a robbantás időpontjában. Az egyetlen kivétel talán 1988 nyarán következett be, amikor egy gyűlésen szót emeltem az üzletek üres polcai miatt, illetve azért, hogy az illetékesek gondoskodjanak a magyar tankönyvek időben való megérkezéséről. [1989.] December 21-én délelőtt az IAME szerszámműhelyében leállt a munka, amiben természetesen nekem is volt szerepem. Aznap délután pártküldöttség érkezett hozzánk érdeklődni, hogy mivel vagyunk elégedetlenek, de nem volt, akivel beszélniük. Az emberek előzetesen engem kérdeztek, mitévők legyünk, én meg azt javasoltam, hogy fordítsunk hátat a küldöttség tagjainak. Amikor a »fekete március« napjaiban elterjedt, hogy brassói románok készülnek Szentgyörgyre jönni, három napon át őrjáratokat szerveztünk a városban. Ez volt az utolsó »forradalmi« tevékenységünk.”
A romániai kommunizmus kétszeresen is elnyomó volt az erdélyi magyarok számára: úgy általában, emberként, ami egy kommunista diktatúra alatt szokásos; és külön még magyarként is, hiszen a kommunizmus ide vagy oda, a romániai magyarellenesség nem változott.
Ugyanakkor fontosnak tartjuk kiemelni, hogy az emlékponton a kiállítás nemcsak magyarokról, hanem románokról is szól; s hogy a kommunizmus nem volt jó se magyarnak, se románnak.
1989 karácsonyának üzenete tehát ma is érvénye: hogy az elnyomó eszmékkel és a külső fenyegetéssel szemben románok és magyarok és a többiek is Közép-Európában összetartoznak.
(A fotókat Máthé Áron készítette, az utolsó képen Török József nyitja ki az emlékhelyet; a kiállítás virtuálisan is bejárható ezen a webhelyen.)