Máthé Áron felidézte cikkében Lajos Iván híres/hírhedt könyvét. Ehhez kapcsolódóan némi személyes adalék Asztalos Miklós Miniszteriális éveim című visszaemlékezéséből:
„Pécsi éveim alatt volt egy kávéházi asztaltársaságom, csupa reáliskolai tanárokból állt, én voltam egyedül egyetemi könyvtári a társaságból. Idejárt többek közt Lajos tanár úr is. Ő volt Sebestyén Béla barátom mellett a társaságban történelem szakos tanár. Ennek a jámbor embernek volt a fia Lajos Iván. Ez jogot végzett s mint pályakezdő Pestre került. 1939 tavaszán aztán kiadott a fiatal Lajos Iván egy pamflettet, az úgynevezett „Szürke Könyvet”, amely nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a nagy garral hirdetet német újrafegyverkezés blöff! Talán még a páncélosok is csak papundekliből vannak. Ez a röpirat nagy feltűnést keltett pro és kontra. Mindenki külpolitikai állása szerint szidta vagy dicsérte. A németek a leghatározottabban orroltak érte. Aztán az egekig szállt a hivatalos német felháborodás, amikor 1939 őszén Lajos Iván pamflettje megjelent az angol és francia könyvpiacon angol és francia nyelven. Teleki azt kívánta, hogy támadjam meg a sajtóban Lajos Ivánt, természetesen nem a magam nevében, hanem mint az V. ügyosztály névtelen pennája. Egy rövid magyar és egy sokkal hosszabb német nyelvű cikket írtam Lajos Iván ellen. Mind a kettő 1939. október 14-én jelent meg. A magyar nyelvű az Új Magyarságban, a német szövegű a Pester Lloyd-ban. A rövidebbet, a magyart, szószerint közlöm.
Az „Új Magyarság” 1939. október 14-i számának 2. oldala
»Október 14. Az a kétes dicsőség érte a hírhedt ’Szürke könyv’ íróját, Lajos Ivánt, hogy pamflettje az angol és francia könyvpiacon is megjelent, miután itthon a németellenes propaganda külföldi termékeiből kompillált művecskét elkobozták. A francia kiadó azzal hirdeti Lajos Iván röpiratát, hogy: aki fél a németektől, csak ezt a könyvet olvassa el, mindjárt megbátorodik… A józan magyar közvélemény bizonyára tudja, mit tartson Lajos Iván külföldi sikeréről s hogy ítélje meg ezt a cselekedetet akkor, amikor Magyarország a legvilágosabb szemlegesség álláspontját foglalja el a hadban álló személyekkel szemben. Maga a szerző se érezheti túlságosan megtisztelve magát, hiszen ő legjobban tudja, hogy mindaz, amit pamflettjében megírt, az ilyen irányú angol irodalomban az emigráns F. Sternberg közlései után már nem újdonság s őt nyilván csak azért vonultatták fel angolul és franciául, hogy a két ország háborús propagandája magyar emberre is hivatkozhassék. A francai kiadó tetejében még meg is téveszti a közönségét, mert azt hirdeti Lajos Ivánról, hogy ’a pécsi egyetem megbízott előadója.’ Ezzel szemben az igazság az, hogy a szürke könyv szerzője még alkalmazottja sem volt az Erzsébet-Tudományegyetemnek, sem mint megbízott előadó ott nem működött. Az egyetlen, amit a magyar közvélemény a pamflett írójától elvár, az, hogy visszavonja az eléggé el nem ítélhető módon kiadott fordítási engedélyt és amellett megakadályozza a párisi kiadó reklámját, amely lehetővé teszi, hogy a francia közvélemény az őt meg nem illető cím alapján tévedésbe essék itthoni tudományos súlya felöl…«
A Pester Lloyd-ban megjelent hosszabb, egész hasábnyi cikkben közöltem a Lajos Iván-féle könyv angol és német címét is. Ezek így hangzottak: »Germany’s War Chances«, illetve »La vérité sur l’armée allemande«. Különben a német szöveg a fentebb idézett magyar fogalmazás bőségesebb fogalmazása volt. Tartozom az igazságnak, hogy Lajos Iván ettől eltekintve a hivatalos Magyarországtól semmi további megtorlásban nem részesült. Sőt, ugyanakkor, amikor én a kultuszminisztériumba kerültem, ő is valaminő minőségben már ott dolgozott. Felháborodásunk tehát csak amolyan alibi felháborodás volt, amolyan rokonszenv-féle demonstráció a hivatalos német hatalom felé.”
És egy tragikomikus epizód a német megszállás idejéből:
„Mondtam, hogy a német megszállás néhány kollegámat távol tartotta a minisztériumtól (…). A legmeglepőbb azonban az volt, hogy néhány napig nem jelent meg a minisztériumban dr. vitéz Nagy Iván sem. Ez azért volt meglepő, mert Nagy Iván lelkes híve volt Hitlernek és nyílt barátja a német birodalomnak, s ezért meg is kapta Hitlertől a német birodalmi sas-rendet. Az adományozás okmányán láttam először és utoljára a Führer sajátkezű aláírását. Kerestük a lakásán is, mikor már két napja hiába vártuk, és nagy meglepetéssel megtudtuk onnan, hogy Nagy Iván a német megszállás első napján eltűnt: elvitték! Megindítottuk a nyomozást s megtudtuk, hogy a németek »gyűjtötték be« mindjárt az első nap, s bizonnyal az Astoria szálló pincéjében várja sorsa jobbra fordulását. Így is volt. Antal [István miniszter] kézbe vette az ügyet és sikerült Nagy Ivánt kiszabadítani a Gestapo kezéből. A dolog úgy történt, hogy a németek mindenáron kézre akarták keríteni Lajos Ivánt, a hírhedt Szürke Könyv szerzőjét. Tudták, hogy Lajos Iván is a kultuszban [t.i. a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban] szolgál, viszont azt nem tudták (!), hogy a magyaroknál a név első fele a családi, a vezetéknév, s nem a második. S minthogy a kultuszbeli Nagy Iván is Iván volt és rögtön első napon meg is találták, Lajos Iván helyett őt gyűjtötték be. Mondanom sem kell, hogy amikor kiszabadulása után ismét bejött a minisztériumba, nem kis kárörömmel fogadta az egész minisztérium a német sas-rend lovagjának kalandját a Gestapóval.”