1939. június 17-én a Magyar Nemzet harmadik oldalán apróhirdetés hívta fel az olvasók figyelmét egy új kiadványra: „Most jelent meg! Dr. Lajos Iván: Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében. Igen érdekes és aktuális munka! Ára 2 pengő. Kapható a Magyar Nemzet könyvosztályában.”
A szerző jogász volt, Pécsen tanügyi fogalmazó, de munkáján kívül elsősorban történeti kérdésekkel foglalkozott írásaiban. Igaz, élesen és fanatikusan királypárti volt, és ezt írásaiban ki is fejezte, de tudnunk kell, hogy a két világháború közötti legitimista (királypárti) mozgalom nem tekinthető valami sötét, „feudális” vagy elmaradott ügynek; igaz, különösebben realistának sem.
Orosz önjáró löveg tüzel a fronton az ukrajnai háborúban (Task&Purpose)
Az 1939-ben megjelent kötet – amely utóbb „Szürke Könyv” néven híresült el – hamarosan nagy port vert fel. A magyar sajtóban cikkek tucatjai foglalkoztak vele, általában tartózkodó vagy ellenséges hangvétellel. Ennek persze megvolt a maga oka: akik méltatták volna, azok ezt nem tehették meg; akik pedig bírálták, azok maguk mögött érezhették a Német Birodalom erejét. A nyilasok egyenesen „förmedvénynek” nevezték a könyvet. A képviselőházban is vita bontakozott ki a kötetről, egyes szélsőjobboldali képviselők felelősségre vonták a kormányt, hogy miért nem tiltatja be a könyvet.
A könyv ugyanis német adatokra alapozva azt mutatta ki, hogy Németország miért fogja elveszíteni a világháborút, ha az kirobbanna. Azt is világosan leírta a szerző, hogy Anglia és Franciaország össze fog állni a Szovjetunióval, s hogy az Egyesült Államok is csatlakozni fog hozzájuk. Mindezt hiteles statisztikák és logikus okfejtések mentén vezette le. Ráadásul a németek magyarokra vonatkozó nem éppen hízelgő-, sőt, konkrétan vésztjósló terveit, megjegyzéseit is közölte Lajos munkájában. A könyv először 10 ezer példányban jelent meg, majd még nyolc ízben nyomták újra, a végső szám 41 000 példány lett, igaz, ebből a történet zárásaként mintegy 15 000 darabot elkoboztak és bezúztak. Később még Buenos Airesben jelent meg egy második magyar kiadás. Ezen kívül hét nyelvre fordították le, a lengyel és a nyugati sajtó tárgyalta és egy francia lap folytatásokban közölte is.
A könyv példányai elsöprő többségében nem a könyvárusi forgalomban keltek el, hanem állami tisztviselők postaládáiba kerültek ingyen… A Szürke Könyv kiadása mögött ugyanis nem más, mint a Teleki Pál miniszterelnök vezette titkos kör állt. Teleki tisztában volt vele, hogy hamarosan kitör a világháború, s egyik legközelebbi munkatársával, Keresztes-Fischer belügyminiszterrel együtt pedig azt is tudta, hogy a németek el fogják veszíteni. Teleki ezért két új részleget állított fel a Miniszterelnökségen, a Nemzetpolitikai Szolgálatot és a Tájékoztatási Osztályt, amelyek valódi feladata tulajdonképpen a hivatalos kormánypolitikával szembeni alternatív politikai irányvonal fedett propagálása volt, bel- és külföldön egyaránt. Ennek a tevékenységnek lehetett a része a Szürke Könyv megjelentetése.
A Szürke Könyv a németeknél leverte a biztosítékot. Július 1-től kezdve a német nagykövet, Otto von Erdmannsdorf több jelentésben is riadót fújt. Július 14-én például így: „Követséget legkülönbözőbb oldalról, a külügyminiszter részéről is ismételten figyelmeztetik itteni közvélemény számunkra rendkívül kedvezőtlen befolyásolására, melyet az időközben már ötödik kiadásban megjelent pécsi iromány okoz, óva intve Magyarországot Németország melletti elkötelezéstől, tekintettel utóbbi állítólag gyenge katonai helyzetére”. Csáky gróf, a magyar külügyminiszter azonban nem árulkodni ment a német követhez. Teleki megbízásából, némi álszent szemforgatással ugyanis „segítséget kért” a német követtől: ugyan segítsen már megcáfolni a Szürke Könyvet! „Külügyminiszter f. hó 1-i jelentésemmel továbbított javaslatára sürgősen kérek bizonyítékot eljuttatni arra vonatkozólag, hogy az idézetek helytelenek vagy Németországban tiltott folyóiratokból valók, hogy a kormánynak a kormánysajtó eddigi elutasító, de állítólagos idézetekkel szemben kevéssé hatásos állásfoglalásán túlmenően módja legyen beavatkozásra.” Ilyenek persze nem voltak, s így a magyar kormány egy ideig sajnálkozva mosogathatta kezeit. Maga Teleki is erre hivatkozott az országgyűlésben: „Mihelyt a könyv megjelent, kértem a német követséget, legyen segítségemre annak megállapításában, van-e olyan citátuma a könyvnek, amelyet nem Németországban megjelent könyvből vett át a szerző. Erre a felkérésemre a mai napig nem kaptam választ.” Persze egy nagyhatalom miért válaszolna ilyen szemtelen kérdésre… A végén azután, kénytelen-kelletlen meghajolva a német nyomás előtt, látszateljárást indítottak Lajos Iván ellen, s a könyv megmaradt példányait elkobozták.
Lajos Iván könyvében persze voltak tévedések, de nem az adatokban, vagy a következtetésekben, hanem a bevezetőjében. Amikor például azt állítja, hogy „Az antant államok, de különösen Franciaország és Anglia úgyszólván az utolsó pillanatig keresték a lehetőséget a Monarchia megmentésére”, illetve, hogy egymás után kapták nem csak a különbéke-ajánlatokat, de olyan javaslatokat is, amelyek átfogó béke keretében még németek számára is elfogadhatóak lettek volna – nos, itt egyértelműen saját téveszméinek a csapdájába esik. Lajos ugyanis monomániás volt: a királypártiság fanatikus prófétája. Lajosnak ezekre a tévedéseire alapozva némi idő elteltével Berlinben megjelentették a Szürke Könyv cáfolatát. Az ottani magyar nagykövet (Sztójay Döme) védnöksége alatt működő berlini Magyar Nemzeti Front bízott meg három Berlinben élő magyar állami ösztöndíjast a „Válasz a szürke könyvre” című munka összeállításával. Arató István – Csikós-Nagy Béla – Török Tibor közül talán Csikós-Nagy Béla neve lehet ismerős: a nyilasoknál is felbukkanó gazdasági szakember 1945 után a kommunista diktatúra tervgazdaságának egyik fő-korifeusa lett. A „Válasz a Szürke könyvre” pamflet számos ferdítést, csúsztatást, mismásolást tartalmazott, de végül is a szerzők sem jutottak nagyon más álláspontra, mint Lajos Iván: „S ha valóban olyan lenne a hadi helyzet, hogy a Német Birodalom ellen eredményesen lehetne blokádot alkalmazni, akkor valószínűnek is tartjuk, hogy Amerika hatalmas erőtartalékai a nyugati demokráciák felé billentenék a hadi győzelem serpenyőjét is.”
Lajos Ivánnak azonban kevesen hittek Magyarországon – pontosabban nem sikerült a véleményklímát tartósan befolyásolnia. Képzelhetjük, mit kapott a német villámháborús sikerek időszakában, sőt, még saját legitimista társai is felelősségre vonták 1944-ben, a mauthausen koncentrációs táborban, ahova a német megszállók március 19-e után deportálták őket. Pedig a könyvében megalapozott állításokat tett, pusztán körbenézett a világban a magyar közéletet sokszor uraló illúziókon túl.
Vajon ma ki az, aki egy hiteles Szürke Könyvet össze tudna állítani – és úgy, hogy az tartós hatást gyakoroljon? A Szürke Könyv története annak kapcsán merült fel bennem, hogy nemrég kiderült: az Osztrák-Magyar Monarchia 1916-ban 18-szor, a cári Oroszország 80-szor, a császári Németország pedig 129-szer annyi tüzérségi lövedéket gyártott, mint amennyit az egész EU tudott 2023-ban (650 000 db). Az USA a 2028-ig tervezett 500%-os növekedéssel is csak a Monarchia termelésének felét fogja elérni. Nicholas Mulder történész bejegyzése az X platformon körbefutott a neten. Persze a 1916-ban csúcsra járatták már a haditermelést, a gazdaság teljesen militarizálva volt, és a korabeli gyakorlatban a tüzérségi lövedék szinte a legfontosabb volt.
És persze, a lőszergyártás ma is egy fontos kérdés, de azért nem kizárólagos fontosságú. Nyugodtan mondhatná valaki, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egy darab drón nem sok, annyit nem gyártott. Légvédelmi rakétákat sem. Tankokat sem, miután Günther Bursyn cs.kir. főhadnagy „motorlövegét” (Motorgeschütz) 1911-ben a kényelmes Hasburg-bürokrácia több fordulóban is elutálta. Szóval, a tüzérségi lőszer nem minden, s azt sem tudjuk, hogy a következő háborúkban a különböző robotok (pl. az USA-ban már használt rendőrségi robotkutya) milyen szerepet fognak játszani. Azt sem tudjuk, hogy a csúcstechnológiás, teljesen „villamosított” hadviselés hogyan fog viszonyulni a hagyományos, analóg módszerekhez képest.
Folytathatnánk a kérdéseket: vajon az Egyesült Államok hány katonát lenne képes kiállítani? Az amerikai főiskolai és egyetemi képzés – ahogyan a mostani kiterjedt zavargások is mutatják – szélsőbaloldali ideológiai keltetővé vált. Ők hogyan fognak viselkedni „éles helyzetben”? Hogyan csökkent a katonai szolgálatra alkalmas fiatal amerikaiak száma? Hogyan hat a széleskörűen elterjedt drogfogyasztás a katonai szolgálatra? Vajon mi a helyzet Indiában, Kínában? Melyik társadalomnak milyen a tűrőképessége – és a fizetőképessége? Azaz, ki hajlandó fizikai és pénzbeli áldozatokat hozni? És mennyit, mekkorát? S végül, de nem utolsósorban kinek milyen háborús céljai lehetnek, és ezek a hadicélok mennyire illeszkednek egy szélesebb stratégiához?
Egyvalami biztos: az ukrajnai háborúban Oroszország rájött, hogy a legmodernebb fegyverrendszerrendszerek ellen hogyan lehet védekezni – és hogy a meglevő erőforrásait hogyan tudja a leghatékonyabban felhasználni. Egyfajta harceljárást tehát kidolgozott, világosak a minimális, a közepes és a maximális hadicéljai is. Gazdasága részben átállt haditermelésre, társadalma egyelőre nemcsak hogy tűri a veszteségeket, de lelkesen sorakozik fel Putyin elnök mellett. A GDP arányában ugyan „csak” a világ ötödik legnagyobb gazdasága (az USA, Kína, India és Japán után), viszont jóval nagyobb az ipari szektor részesedése, mint a legtöbb nyugati gazdaságban. Márpedig egy háború esetén a szolgáltató szektorral nem sokra megy az ember.
Ráadásul Oroszország szilárdan maga mögött tudhatja Kínát, Iránt és Észak-Koreát. Törökország ingadozik, Indiában a Nyugat elleni gyűlölet valószínűleg le fogja győzni az ellenérveket, Szaúd-Arábia és az arab világ sem ápol jó viszonyt az Egyesült Államokkal. A világ arany és gyémántkészletének jelentős részét birtokló Dél-Afrika, a fekete kontinens egyetlen iparosodott országa nyíltan Oroszország oldalán áll. A másik oldalon ott van Japán, de társadalma nincs abban az állapotban, hogy háborút viseljen; Dél-Korea kemény dió lehet, de helyhez van kötve. Vietnám szintén csak lokálisan jön számításba, Tajvan és a Fülöp-szigetek a legjobb esetben is csak védelmi bázisként. Izrael a levantei mocsárba süllyedt és minden egyes alkalommal a létezésért küzd. Latin-Amerika országai közül Mexikó, Brazília, Argentína és esetleg Chile jöhetnek szóba, mint olyanok, amelyeknek komolyan vehető gazdasági és katonai ereje van, de ezek az országok nem valószínű, hogy bármiféle szerepet akarnának játszani Dél-Amerikán kívül.
A nyugati öngyűlölet (woke, kritikai fajelmélet, kulturális marxizmus) vetése félő, hogy be fog érni – és ez sajnos mindenkire hatással lesz. Kérdés, hogy ki lehet-e ebből maradni?
(Lajos Iván és a Szürke Könyv ismertetéséhez felhasználtam Pritz Pál, Fiziker Róbert, Pelle János, Révész Sándor, Ormos Mária illetve Vigh Károly írásait.)