A Huszárvágás blogon az év elejétől kezdve történelmi példákon keresztül próbáltuk vizsgálni a mai ukrajnai háború egy-egy fordulatának lehetséges kimeneteleit. Ezúttal a reményeikben csalódott katonák fegyverletételi, esetleg zendülési hajlandóságát próbáljuk meg egy első világháborús példa alapján szemügyre venni. Mielőtt azonban rátérnénk erre, az év vége felé járva talán érdemes számvetést csinálni – a sorozatban a következőkről esett eddig szó:
Hogyan hasonlít Ukrajna Vietnámra? Hogyan jelent meg újra a szimmetrikus hadviselés – s mikor volt utoljára ilyen, országok között háború? Csinálhat-e néhány fecske nyarat, avagy mi lesz a döntő: a fejlett fegyverrendszerek alkalmazása, vagy az olcsó fegyverek dömpingje? Bevetnek-e tömegpusztító fegyvereket Ukrajnában – s mikor vetettek be ilyesmit utoljára? Német gyártmányú tankok ugyanott, ahol 80 éve – ismétli-e magát a történelem? Hogyan álltak szemben egymással (gyakran életre-halálra) s hogyan tartoztak össze mégis a történelemben egyes nagyhatalmak? Mire hasonlít az Északi Áramlat felrobbantásának ügyében adott eddigi magyarázat – magyarázkodás? Milyen történeti előképei vannak az ukrajnai háborúban felbukkanó zsoldosseregeknek? Mi Ukrajna számára a világháborús „győzelem napja”? Bahmut vajon egy „verduni vérszivattyú”? Vagy pedig Sztálingrád lehet-e belőle – ezúttal az oroszok számára? A Dnyeper kahovkai gátjának felrobbantása vajon tényleg példátlan-e a hadtörténelemben? Lehet-e Prigozsin és zsoldosseregének kalandja egy „Marcia su Moszkva” vagy csak újabb elbukott lázadás? Mire volt „jó” a tisztogatás a szovjet hadseregben? Megtörténhet-e újra a kurszki csata? Miről szól az oroszok afrikai kalandja, a nigeri puccs?
Mai történelmi példánk – az 1917-es zendülések a francia hadseregben – azért tűnnek a jelenlegi helyzethez passzolónak, mivel az utóbbi időkben felröppent néhány hír arról, hogy ukrán katonák kisebb kontingensei megadnák magukat az oroszoknak. S arról is, hogy saját tüzérségük mért csapást a magukat megadni készülő ukrán katonákra.
A Soupir-i I.sz. katonatemető a Chemin des Dames mellett, ahova a kudarcba fulladt Nivelles-offenzíva hősi halottait temették (Wikimedia, bodoklecksel)
Most pedig lássuk a történelmi párhuzamot! 1917 elejére az állóháború és a lövészárok-hadviselés iszonyatos áldozatokat követelt Franciaországtól. 1914 ősze óta ugyanis a németek nagyjából-egészében főként védekeztek, s a brit és francia csapatok próbálták ismételt támadásokkal megtörni a német vonalakat. Egy kivétel volt: a verduni vérszivattyú, amikor is a németek megpróbálták „sápadtra véreztetni” a franciákat. Ebbéli törekvésük nem is volt teljesen sikertelen, bár ők maguk is rémületes emberveszteségeket szenvedtek. Egyvalami biztos volt: az addigi tömegtámadások még ha pillanatnyi sikert érnek is, végül mindig jóval nagyobb veszteséget okoznak a támadónak, mind a védőnek. A támadó katonák ugyanis gyalog mozogtak a csatamezőn, míg a csatamező szélére a védekező fél vonaton tudott villámgyorsan utánpótlást és friss csapatokat küldeni. Nem beszélve a szögesdrótról és a géppuskáról; ezek nagyon hatékonyan tudták a támadást hátráltatni és véres veszteséget okozni a támadó félnek.
1917 elejére azonban a brit és francia hadvezetés még mindig nem tanulta meg a leckét. Egy olyan ember, Robert Nivelles tábornok kapta meg a főparancsnoki tisztet, aki az előző évben sikerre vitt néhány helyi ellenoffenzívát Verdun körzetében. Nivelles küldetéses embernek gondolta magát, s bejelentette: olyan haditervet dolgozott ki, amelynek alkalmazásával 48 órán (!!!) belül meg lehet törni a németeket. A francia katonáknak elegük volt már a vérből, a sárból, és persze a németekből is: bíztak a tisztjeikben, és hittek Franciaország nagyságában. Nivelle és követői azzal bíztatták a francia sereg kiskatonáit, hogy a németek már nem is akarnak harcolni, meg fognak futamodni. „Eljött az óra! Bátorság! Bízzatok! Vive la France!” – mondta Nivelle 1917. április 16-án és megindította a támadást – amely annak rendje-módja szerint borzalmas eredménnyel járt. Néhány nap alatt csaknem 140 ezer fő esett ki a francia hadsereg soraiból. Hiány lépett fel tüzérségi lőszerből, az orvosi szolgálat az összeomlás szélére került, s a sebesülteket nem tudták elvinni a harctérről. Eközben a franciák ejtettek 20 ezer foglyot és zsákmányoltak vagy 150 ágyút. Ilyen ugyan még nem volt, de a németek egyáltalán nem omlottak össze, sőt. Április 25-ére kiderült, hogy a franciák semmit nem tudnak elérni a kitűzött célokból, s a sajtóban már csak helyi jelentőségű célokról kezdtek beszélni. Végül május 9-én az utolsó támadásokat is leállították. Nivellest hamarosan elcsapták, azonban a csodavárás lázában égő Franciaország iszonyú csalódást élt át. Különösen is a frontkatonák. Sokan közülük egyébként is arra számítottak, hogy a háborúba április 6-án belépő Egyesült Államok napokon belül (!) elkezdi a katonák küldését. De nem jöttek, hiszen az amerikai hadsereg ekkor még csak embrionális állapotban létezett.
Az első zendülésre utaló jelek május 3-ára datálhatóak. Aznap a francia 2. hadosztály megtagadta a támadási parancs teljesítését. A katonák képviselőket választottak és jobb ellátást, hosszabb szabadságokat és legfőképpen az offenzíva abbahagyását követelték. A hónap folyamán számos további hadosztálynál ütötte föl a fejét az engedetlenség. Volt hadosztály amely részegen ment az állásokba; egy másik pedig hangosan bégetve vonult a frontra, hiszen őket vágóhídra hajtják, mint a birkákat. Június elején két francia hadosztály megtagadta, hogy felváltsa a fronton levő két másikat. 1917 folyamán rekordszámú francia katona dezertált, mintegy 27 000 fő. Igaz, a 2,7 milliós hadseregnek ez csak egy százaléka volt, de azért elég magas ahhoz, hogy figyelmeztető legyen. A 113 francia hadosztálynak csaknem a felében mutatkoztak kisebb-nagyobb jelei a zendülésnek.
Hosszú frontszakaszok maradtak védtelenül. Furcsa módon a németek nem észlelték a zendüléseket, s az is igaz, hogy a zendülő hadosztályok többsége védekezni igenis akart – csak éppen támadni nem. Vereségtudat és végletes háborús kifáradás még nem volt a franciáknál, csak éppen nem akartak feleslegesen meghalni.
Nivelles helyett Philippe Pétain, Verdun másik hőse lett a parancsnok. Kemény kézzel látott neki a zendülések elfojtásának, több, mint 3000 hadbírósági eljárásra került sor, több száz halálos ítéletet hoztak, igaz, csak félszázat hajtottak végre. A francia hadsereghez csatolt orosz expedíciós dandárnál nemhogy zendülés, de egyenesen lázadás tört ki. Ezt a lojális orosz tüzérség verte le: egyszerűen szétlőtte a lázadókat. A tüzérségre egyébként is lehetett számítani, hiszen nem ők voltak az első vonalban, a lövészárkokban, s így a morál sem rendült meg úgy a támadások kudarca után, mint a gyalogságnál.
Pétain tábornok a kemény ítéletek mellett ajánlatot is tett a francia gyalogos katonáknak: jobb ellátás, hosszabb időtartamú szabadságolások, a frontot tartó csapatok rendszeresebb felváltása és leginkább a nagy offenzívák beszüntetése. „Megvárjuk a tankokat és az amerikaiakat!” – adta ki a jelszót és ehhez ragaszkodott is. A francia hadseregből hamarosan újra használható fegyver lett.
Vajon a nyári ellentámadás véres kudarca után milyen lesz a csalódás mértéke Ukrajnában? Ha csökkenni fog a nyugati támadás mértéke, az milyen hatással lesz rájuk? A növekvő, százezres nagyságrendű összveszteség okoz-e parancsmegtagadást? Az oroszok megpróbálnak-e ajánlatot tenni az ukránoknak – vagy legalább az ukrán hadseregnek? Az ukrán politikai vezetés és a hadsereg vezetése közötti ellentétek fognak-e válságot okozni Ukrajnában? Lehet, hogy a franciák mintájára csak a támadásokkal fognak felhagyni? De vajon most érkezni fognak-e a „tankok”, vagyis a modern nehézfegyverek? És amerikaiak biztosan nem fognak a csatatérre vonulni – de helyettük esetleg mások beérkezhetnek-e?
Frissítés: egy 2024. február 8-i hír szerint a dnyepropetrovszki (dnyipro-i) különleges rendőri ezred megtagadta, hogy a frontra küldjék; nem teljesen világos, hogy azért, mert az egységet részenként szétosztva akarták kiküldeni az arcvonalra vagy pedig azért, mert egyáltalán nem akartak a frontra menni.