„Farkas esz meg, medve esz meg” – ez volt Török Bálint, a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagja által írott könyv címe. A cím részben utal Ady Endre versére (Kurucok így beszélnek), másrészt utal leginkább arra a rettentes dilemmára, amellyel a Berlin és Moszkva közé szorult népeknek az 1939 és 1945 közötti időszakban szembe kellett, hogy nézzenek. Ezeket ezúttal a dilemmákat Gustaw Herling-Grudziński (1919-2000) visszaemlékezéseiből két részlettel ismertetjük. Herling-Grudziński lengyelországi zsidó kereskedőcsaládban született, s egyetemi tanulmányai elején érte Lengyelország német-szovjet lerohanása. Herling 1939 őszén kapcsolódott be a németek megszállta területeken kibontakozó lengyel ellenállásba. Amikor a következő márciusban paktum másik oldalára került Grodno városába ment egy küldetés során, a szovjetek őrizetbe vették, és a GULAG-ra küldték. A lágerből a Majszkij-Sikorski egyezmény alapján mintegy százezernyi lengyel honfitársával együtt szabadult ki, s állt be a britek égisze alatt felállított lengyel hadseregbe. Harcolt az itáliai hadjáratban, küzdött Monte Cassino-nál, bátorságáért. A háború után nem tért haza, hanem Olaszországban maradt. Író, újságíró, s könyvkiadó volt. A nagy olasz gondolkodó, Benedetto Croce lányát, Lidiát vette el.
Sztálin fogadja Ribbentrop német külügyminisztert a Kremlben 1939. augusztus 23-án (Bundesarchiv)
Az alábbi szemelvények a náci és a szovjet diktatúrák összehasonlításáról Más világ című önéletrajzi kötetéből vannak. A könyv először angolul jelent meg Londonban, 1951-ben (A World Apart. The Journal of a Gulag Survivor), lengyelül két évvel később (Inny świat: zapiski sowieckie) szintén Londonban, majd 1980-ban szamizdatban odahaza, Lengyelországban is. Magyarul 2004-ben adták ki (Napvilág Kiadó, Budapest). A könyv bizonyos pontokon Dosztojevszkij Feljegyzések a Holtak Házából című hatalmas regényére rímel, s a könyv fő mottójaként a következő Dosztojevszkij idézet olvasható: „Itt egy más, külön világ tárult fel, amely semmihez sem volt hasonló; itt más, külön törvények uralkodtak, más szokások, más erkölcsök és megnyilatkozások; itt az élve eltemetettek háza állt, olyan élettel, mint sehol másutt, és egészen különös emberekkel. Ezt az elfelejtett zugot szándékozom most leírni.”
Ebbe a rettenetes másik világba, a totális diktatúrák világába engednek bepillantást az alábbi részletek.
„Lengyelország 1939 szeptemberi veresége után Varsó északi külvárosainak, valamint a németek által megszállt kisvárosok és falvak zsidó negyedeinek zsidó ifjúsága – mint egy madárraj – elindult a Bug folyó irányába. Az időseket a német krematóriumokra és gázkamrákra hagyták, és a biztonságot, valamint a jobb életet keresték a »világ proletariátusának hazájában«, amely hirtelen oly közel került Varsóhoz.
1939–40 téli hónapjaiban a Bug teljes szakaszán fantasztikus események színhelye volt, ami csupán ízelítőt adott abból, ami elkerülhetetlenül közeledett, hogy Lengyelország lakóinak millióit taszítsa a lassan ölő halál ötéves agóniájába. A németek nem próbálták megállítani a menekülő tömegeket, de botokkal és puskatusokkal adtak nekik egy utolsó gyakorlati leckét a »fajmítosz« filozófiájából; a demarkációs vonal túloldalán a »osztálymítosz« hosszú szőrmekabátba és siltes sapkába öltözött, feltűzött szuronyos orosz őrei rendőrkutyákkal és golyószóró-sorozatokkal fogadták az Ígéret Földjére menekülő vándorokat.
December, január, február és március hónapjaiban zsidók tömegei táboroztak a Bug keleti partján lévő egy mérföldes semleges senkiföldjén. A szabad ég alatt aludtak, piros paplanokkal takarózva, éjszaka tüzet gyújtottak, vagy a közeli parasztházak ajtóin kopogtattak, hogy segítséget és menedéket kérjenek. Az udvarokon kis cserekereskedelmi piacok alakultak ki: ruhát, ékszert és dollárt adtak élelemért, valamint a folyón való átkeléshez nyújtott segítségért. A határ mentén minden parasztház egy-egy kis csempészközponttá vált, és a szomszédos vidék lakossága gyorsan gazdagodott, áldva váratlan szerencséjét. Minden kunyhót árnyak tömege ostromolt, akik beestek az ablakokon és kopogtak az üvegen, majd megroggyanva és reményvesztetten tértek vissza családi tábortüzeikhez.
A többség visszatért a németek által megszállt Lengyelországba, és a következő néhány évben szinte teljesen elnyelték őket Auschwitz, Majdanek, Belsen és Buchenwald koncentrációs táborai. Néhányan azonban nem adták fel, és a folyó partján maradtak, makacsul várva az alkalmat az átkelésre. Néha, éjszaka, valaki kivált az alaktalan embermasszából, futott néhány száz métert a havas síkságon, majd a szovjet fényszóró sugarába kapva arcra esett, találatot kapva egy géppuskalövedéktől. Ekkor fülsiketítő jajveszékelés keveredett a görcsös sírás kitöréseivel, a kezek felemelkedtek, mint a tüzek vékony lángjai, dühösen fenyegetve az eget, majd minden újra elcsendesedett a várakozás csendjébe.”
„[A GULAG-lágerben] Az Oroszország elleni első német támadás másnapján összegyűltünk az élelmiszer-ellátó központ irodájaként szolgáló faház előtt, hogy meghallgassuk Sztálin beszédét a rádióban. Ez egy megtört öregember beszéde volt; habozott, fojtott hangja tele volt melodramatikus túlzásokkal, és alázatos melegséggel izzott minden hazafias jelszónál. Csendben álltunk, a földre szegezett tekintettel, de tudtam, hogy az ott lévő összes foglyon hirtelen átnyilallt a remény görcse – a rabszolgák azon zavarodott vakságával, akik számára bármely kéz, amely kinyitja a börtönkaput, maga a Gondviselés keze.
A háború első néhány hetében ritkán és titokban beszéltünk a harcokról, de mindig ugyanazokkal a szavakkal: »Jönnek!« Annak a bestialitásnak és kétségbeesésnek a mércéje ez, amelyre a rabszolgaság új rendszere lealacsonyítja áldozatait, hogy nemcsak egyszerű oroszok, ukránok és nacmenek [nemzeti kisebbségek] ezrei, akik számára a németek természetes szövetségesek voltak a gyűlölt munkatáborok elleni harcukban, hanem szinte kivétel nélkül az összes európai és orosz kommunista is – világot látott, művelt és tapasztalt emberek – napról napra türelmetlenséggel és izgalommal várta a náci felszabadítók eljövetelét.
Borzalommal és szégyennel gondolok a Bug vonala által két részre osztott Európára, amelynek egyik oldalán szovjet rabszolgák milliói imádkoztak Hitler seregeinek felszabadításáért, a másik oldalán pedig a német koncentrációs táborok áldozatainak milliói várták utolsó reményükként a Vörös Hadsereg általi megváltást.”