Néhány nappal ezelőtt Niall Ferguson, korunk egyik legbefolyásosabb történésze az Egyesült Államok alenökével, J.D. Vance-el keveredett nyilvános vitába. A vita kiindulópontja Ferguson egy, az X-en megjelent bejegyzése volt, amelyben arra utalt, hogy Ukrajnát erkölcstelen lenne magára hagyni Oroszországgal szemben. Természetesen nem direktben írt erről, hanem felidézte az idősebb Bush elnök 1990. augusztus 5-én mondott szavait, miszerint nem lehet hagyni, hogy Irak bekebelezze a lerohant Kuvaitot. Vance alenök indulatos posztban reagált erre ugyancsak az X-en, felsorolva, hogy miért kell tárgyalni az oroszokkal.
Furcsa mesterség a történészeké. Manapság a „céhes történészek” igyekeznek arra törekedni, hogy inkább egy-egy téglát tegyenek hozzá (vagy elvegyenek) egy állandóan épülő- és leomló épülethez, épületből, minthogy saját épületet emeljenek. Ez annyiból érthető, hogy a történészek a korábbi időkhöz képest jóval többen lettek, és jóval több forráshoz is férnek hozzá. Ráadásul a történészek általában óvakodnak attól, hogy a jövőre vonatkozó állásfoglalásokat tegyenek, ami onnan nézve nem is csoda, hogy szakmájukat és gondolkodásukat tekintve a múltban élnek. Csakhogy mégis a történészek azok, akik közül időről-időre kiemelkedik egy-egy merészebb, nagyobb formátumú alak, és saját várat épít fel a téglákkal való bíbelődés helyett. Ezek a művek, ezek a nagy világmagyarázatok az utóbbi időben elsősorban az angolszász nyelvű országokban jelentek meg (bár nem kizárólag). Akik ezeket írták, azok valahogyan az idők mélyére látnak – vagy legalábbis úgy tűnik, hogy képesek ilyesmire – s ebből kifolyólag talán arra nézve is rendelkezhetnek tudással, hogy milyen utak következnek a jövőben az eddigi döntések, fejlemények alapján. Talán nem is véletlen, hogy a két nagy amerikai ideológiai és politikai oldalnak egyaránt van történész-guruja: az egyre inkább szélsőbal felé csúszó demokratáknak Timothy Snyder, míg a republikánusok körüli konzervatív szellemi hátországból Niall Ferguson emelkedett ki.
Míg Vance alelnök szavai nemcsak indulatosak, hanem durvák és talán méltatlanok is voltak, Ferguson professzor szavai igenis tartalmazták azt a fajta moralizálást, ami az ukrajnai háborút szinte a liberálisok keresztes-hadjáratává változtatta. „Putyin ork hadserege” – nos az ilyen megjegyzések azt jelzik, hogy Ferguson nem áll teljesen a reálpolitika alapján. Amikor Oroszországról megjegyzi, hogy „háborús gazdasága a szankciókat áthágó hajók szürke flottájára támaszkodik, amelyek Ázsiába szállítják az olajat”, mintha azt sugallná, hogy az orosz gazdaság afféle csempész-bandák segítségével marad fent. Lehet, hogy így van, lehet hogy nem – de vajon miért nem jutott eszébe, hogy Oroszország nemcsak olajat szállít és nemcsak Ázsiába? Hanem például 2024-ig direktben, és azóta közvetítőkön keresztül nukleáris fűtőanyagot az USÁ-ba? Vagy például cseppfolyósított gázt Európába?
Ráadásul mintha elfelejtkezett volna még néhány kérdésről. Orosz háborús bűnök – igen, bizonyára voltak ilyenek. De vajon csak az oroszok csináltak ilyesmit? Az ukrán fegyveres erők soraiban harcoló nemzetközi nácikból verbuvált alakulatok, illetve az Azov és más hasonló zászlóaljak soha nem követtek el semmit a 2014 óta zajló konfliktusban? Emlékszünk még a boszniai háborúra? Igen, ott a szerbek voltak a „rosszfiúk”, nemcsak úgy általában, hanem magyar szempontból is. Megtörtént a véres jelképpé változó srbrenicai mészárlás (amit az ott állomásozó holland ENSZ-alakulat csöndben nézett végig). De a szerbek provokálásában semmilyen szerepe nem volt az egyes nyugati hatalmak által repülőkön korábban Boszniába szállított közel-keleti mudzsahed harcosok tevékenységének?
S ahogyan Boszniában már lényegében tető alá került egy európaiak által kidolgozott tárgyalásos rendezés, amelytől a szorongatott bosnyák fél amerikai bíztatásra állt el, ugyanúgy Ukrajna is előnyös békét köthetett volna 2022 tavaszán, az oroszok kijevi kudarcát követően – amelytől szintén amerikai bíztatásra állt el (amit Boris Johnsson brit politikus közvetített). Az ember azt sem érti, hogy ha 2013-ban Ukrajnában az egyik oldal volt a negatív hősök gyülekezete, amelynek kormányzatát a nép döntötte meg, akkor minek kellett előtte egyáltalán választásokat tartani – amelynek végeredményét nemcsak a külföldi választási megfigyelők ismertek el, hanem az amerikaiak és az európai kormányok is. S ez a helyzet – hogy, hogy nem – csak akkor változott meg, amikor Ukrajna nem az EU-val, hanem Oroszországgal kötött pénzügyi megállapodást.
Ha pedig még hátrébb lépünk a történetben, vajon az Irak elleni hadműveletek, a Kuvait felszabadítását célzó műveletek mögött nem volt-e valami még? Mondjuk az olyan mondatok, amelyek amerikai szájakból hangzottak el, s amelyeket nagyon nehéz nem úgy érteni, mintha Szaddám Husszein kalandját engedélyezték volna. 1990. július 24-én Margaret Tutwiler, az Egyesült Államok közkapcsolatokért felelős helyettes államtitkára újságíróknak azt mondta: „Nincs semmilyen védelmi szerződésünk Kuvaittal, és nincsenek különleges védelmi vagy biztonsági kötelezettségvállalásaink Kuvait felé”. Másnap Szaddám Huszein találkozót tartott April Glaspie amerikai diplomatával. A beszélgetés során April azt mondta, hogy „nincs véleményünk az arab-arab konfliktusokról, mint például az Önök és Kuvait határvitája”, és „nem szabad véleményt nyilvánítanunk ebben a kérdésben, és hogy ez a kérdés nem kapcsolódik Amerikához”. April azt mondta: „Nyilvánvaló, hogy én nem gondoltam, és senki más sem gondolta, hogy az irakiak EGÉSZ Kuvaitot elfoglalják”. Az idősebb Bush erkölcsi felháborodását nyilvánvalóan megerősítette az az amerikai doktrína, amely szerint „bármely külső erőnek a Perzsa-öböl térségének ellenőrzésére irányuló kísérletét az Amerikai Egyesült Államok létfontosságú érdekei elleni támadásnak tekintjük, és egy ilyen támadást minden szükséges eszközzel, beleértve a katonai erőt is, vissza fogunk verni.” Arról már nem is beszélve, hogy már tavasztól kezdve tudtak az iraki veszélyről, s mégsem akadályozták meg a támadást…
Mindezt valószínűleg Ferguson is tudja. De akkor miért hivatkozott Kuvaitra? Enyhe közép-európai paranoiával talán arra is gondolhatnánk, hogy azért, mert a kuvaiti háború jelentette az „új világrend” (mai nevén: szabályokon alapuló világrend) kapuját. Ebben a háborúban kiválóan lehetett demonstrálni, hogy az USA áll a jó oldalon, és hogy az egész világ felsorakozik mögötte, és az USA vezeti a világ országait. Hosszú válaszában azonban Ferguson nem utalt erre.
Ami Ferguson szavain átüt: mintha nem látná, hogy megváltozott a világ, és az, hogy az „USA egyenlő az erkölcs” már nem tartható. Nehezen volt már tartható a 2003-as iraki kaland esetében is, amikor a legbumfordibb hazugságokkal indokolták meg az inváziót. Nem igazán lehet az erkölcs kategóriájába sorolni az Iszlám Állam ügyét sem, amelyről Wesley Clark tábornok a CNN élő adásában mondta: „A barátaink és a szövetségeseink segítette létrehozni” – azért, hogy a Hezbollah elleni erőt verbuváljanak. (Amit egyébként más is megerősített). Nehéz az „erkölcsiséget” felfedezni a szíriai kalandban is, amikor ugyan lehet, hogy egy véreskezű rezsimet döntöttek meg, csak éppen közel másfél évtizedig zajlott egy polgárháború, aminek a végén Szíria fölött a török befolyás érvényesült. S ez még a jobbik eset a szíriai iszlamistákhoz képest…
Az Egyesült Államok nemcsak erős katonai potenciállal rendelkezik, de bőven vannak még tartalékai politikai és erkölcsi tőkéből is. De már nem annyi, hogy helyreállhasson az unipoláris világrend, ahol az az erkölcsös, amit a „nyugat” annak mond. Ráadásul sem demográfiai értelemben, sem pedig az ipari bázis tekintetében nem áll azon szinten, hogy az unipoláris restaurációra vonatkozó igényét akár középtávon is alátámaszthassa.
Vegyük tehát szemügyre az új utakat kereső amerikai adminisztráció hozzáállását és a birodalmi restaurációs gondolatot. Következzen tehát a forrásközlés, magyarul először!
Niall Ferguson X-bejegyzése (2025. február 20.)
„Ez nem maradhat így. Ez nem maradhat így, ez az agresszió Kuvait ellen.” – George H.W. Bush 1990. augusztus 5-én. Teljes idézet Jon Meacham [által írott] életrajzból. A jövő történelemtanulói meg fogják kérdezni, hogy ez miért nem egy republikánus elnök reakciója egy szuverén állam diktátor általi lerohanására.
[Ezután következett egy idézet a kötetből] „A Déli Pázsiton [a Fehér Ház mellett] elmagyarázta a sajtónak, úgy általánosságban, az elmúlt órák diplomáciai tevékenységét, és azután, amikor egy kérdésre válaszolva [beszélt] a Kuvaitban levő amerikaiak megvédéséről, minden szándék és eltökéltség – ami a megelőző nyolcvan-valahány órában gyűlt össze benne – kibukott egy tiszta, szívből jövő, szinte irodalmi megfogalmazásban: Nem fogom részletezni, hogy mit csinálunk, mármint a csapatmozgásokat, vagy ilyesmit. De én nagyon komolyan veszem, nem csak ezt [az ügyet], hanem bármely más országot érő fenyegetést is, és azt is nagyon komolyan gondolom, hogy elhatároztuk, hogy felszámoljuk ezt az agressziót. És kérem higgyenek nekem, nagyon sok ország tökéletesen egyetért azzal, amit én most mondtam, és meghajtom a fejemet előttük! Szilárd barátaink és szövetségeseink vannak, és közös akciót fogunk velük előkészíteni. Ez nem maradt így. Ez nem maradhat így, ez az agresszió Kuvait ellen.”
J.D.Vance X-bejegyzés (2025. február 20.)
Ez moralista szemét, ami sajnos a globalisták retorikai eszköze, mert nincs más mondanivalójuk. Trump elnök és én két egyszerű érvet mondunk három éve: először is, a háború nem kezdődött volna el, ha Trump elnök hivatalban van; másodszor, hogy sem Európának, sem a Biden-kormányzatnak, sem az ukránoknak nem volt útja a győzelemhez. Ez igaz volt három évvel ezelőtt, igaz volt két évvel ezelőtt, igaz volt tavaly, és igaz ma is. És három éven keresztül figyelmen kívül hagyták azoknak az embereknek az aggodalmait, akiknek nyilvánvalóan igazuk volt. Mi Niall tényleges terve Ukrajnával kapcsolatban? Egy újabb segélycsomag? Tisztában van a valósággal a helyszínen, az oroszok számbeli fölényével, az európaiak megfogyatkozott készleteivel vagy a még inkább megfogyatkozott ipari bázisukkal? Ehelyett egy George HW Bushról szóló könyvből idéz egy másik történelmi időszakból és egy másik konfliktusból. Ez egy másik valutája ezeknek az embereknek: az irreleváns történelemre való támaszkodás. Trump elnök a valósággal foglalkozik, ami azt jelenti, hogy tényekkel foglalkozik. És itt van néhány tény: először is, miközben nyugat-európai szövetségeseink biztonsága nagymértékben profitált az Egyesült Államok nagylelkűségéből, olyan belpolitikát folytatnak (a migráció és a cenzúra terén), amely sérti a legtöbb amerikai érzékenységét, és olyan védelmi politikát folytatnak, amely feltételezi a folyamatos túlzott bizalmat. Kettő: az oroszok hatalmas számbeli fölényben vannak Ukrajnában a fegyverek és a munkaerő tekintetében, és ez az előny a további nyugati segélycsomagoktól függetlenül fennmarad. Ismétlem, a segélyek *pillanatnyilag* folynak.
Harmadszor, az Egyesült Államoknak továbbra is jelentős befolyása van a konfliktus mindkét félre. Negyedszer, a konfliktus befejezéséhez beszélni kell azokkal az emberekkel, akik részt vettek a konfliktus kirobbantásában és fenntartásában. Ötödször, a konfliktus az amerikai államvezetés eszközeit – a katonai készletektől a szankciókig (és még sok minden másig) – megterhelte és megterheli. Úgy véljük, hogy a konfliktus folytatása rossz Oroszországnak, rossz Ukrajnának és rossz Európának. De ami a legfontosabb, rossz az Egyesült Államoknak. A fenti tények ismeretében a békére kell törekednünk, mégpedig most. Trump elnök ezzel indult, ezzel nyert, és ebben igaza van. Lusta, ahistorikus ostobaság „megbékélésként” támadni minden olyan elismerést, hogy Amerika érdekeinek figyelembe kell venniük a konfliktus realitásait. Ez az érdek – nem a moralizmus vagy a történelmi analfabétizmus – fogja irányítani Trump elnök politikáját az elkövetkező hetekben. És Istennek legyen hála ezért.
Niall Ferguson: J.D. Vance harcias szavai – ellenem és Ukrajna ellen
Nem mindennap vádol meg az Egyesült Államok alelnöke azzal, hogy „moralista szemetet” és „történelmi analfabétizmust” terjesztek, és hogy „globalista” vagyok. De J.D. Vance ma reggel ezeket a vádakat emelte ellenem.
Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm a támadáson. Ezen a héten Donald Trump elnöknek az ukrajnai háború befejezésére irányuló erőfeszítései olyan fordulatot vettek, ami számomra rosszul hangzott. Nos, én nem tartozom azok közé, akik ellenzik, hogy Trump tárgyaljon Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Nem vagyok ellene annak sem, hogy az új külügyminiszter, Marco Rubio találkozzon orosz kollégájával, Szergej Lavrovval. Egy háborút, amelyet a csatatéren nem lehet befejezni, tárgyalások útján kell befejezni, és a béketárgyalások nem jutnak messzire, ha az egyik harcoló fél ki van zárva a megbeszélésekből.
Az elmúlt 10 napban azonban a Trump-adminisztráció – amely eddig a megfelelő hangot ütötte meg – ki nem kényszerített hibák sorozatát követte el. Az első jel arra, hogy mi következik, a NATO február 12-i brüsszeli ülésén volt, amikor Pete Hegseth védelmi miniszter azt mondta, hogy Ukrajna háború utáni határai valószínűleg nem lesznek olyanok, mint amilyenek Oroszország 2014-es kezdeti inváziója előtt voltak; hogy a tárgyalások nem fognak úgy végződni, hogy Ukrajna NATO-tag lesz; és hogy a nem amerikaiaknak biztonsági garanciákat kell nyújtaniuk.
Mivel ez volt Putyin három tárgyalási célkitűzése, egyszerűen bizarrnak tűnt számomra, hogy az amerikai védelmi miniszter ezeket ingyen és bérmentve ajánlotta fel a semmiért cserébe. Természetesen az ukrán kormány tudja, hogy ezeket az engedményeket valószínűleg meg kell tenni. De cserébe orosz engedményeket kell tenni. Megkönnyebbültem, amikor Hegseth másnap pontosította megjegyzéseit, mondván, hogy „hogy milyen engedményeket tesznek, vagy milyeneket nem tesznek”, az Trump elnökön múlik. Még jobb volt a The Wall Street Journal interjúja, amelyet nem mással, mint Vance-szel készített, aki azt mondta, hogy az amerikai csapatok Ukrajnába küldésének lehetősége, ha Moszkva nem tárgyal jóhiszeműen, „továbbra is az asztalon marad”, és hogy vannak „gazdasági és katonai eszközök”, amelyeket az Egyesült Államok Putyinnal szemben bevethet. „Nekünk fontos, hogy Ukrajna teljes függetlenséget élvezzen” – mondta Vance. Én ujjongtam.
Túl korán ujjongtam. Kedden Trump elnök tirádát indított Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ellen. Azokra a panaszokra reagálva, hogy Ukrajna nem volt jelen az amerikai-orosz tárgyalásokon, Trump azt mondta: „Hát, három éve ott van . . nem kellett volna elkezdeniük. Megállapodhattatok volna”.
A továbbiakban azt mondta, hogy Ukrajnában „régen volt már választás”. Azt állította, hogy Zelenszkij támogatottsága az ukrán választók körében 4 százalékon áll – ami nem igaz. Másnap pedig „diktátornak” nevezte Zelenszkijt.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a The Economistban azt olvastam, hogy „amerikai tisztviselők egy másfajta békefenntartó erőt javasolnak [Ukrajnában], amely nem európai országokat, például Brazíliát vagy Kínát foglalna magában, és amely egy esetleges tűzszüneti vonal mentén helyezkedne el ütközőként”. Miután a múlt hónapban a davosi Világgazdasági Fórumon a jeles német nemzetbiztonsági szakértőt, Wolfgang Ischingert lecsupaszítottam, amiért pontosan ezt az elrendezést javasolta, bevallom, elmentem a falig. Nem vettem észre – írtam az X-en -, hogy a Trump-kormányzat elképzelése a béketeremtésről a megbékítés politikája lesz.
Csütörtök reggel felidéztem George H. W. Bush híres szavait 1990. augusztus 5-én, miután Szaddám Huszein megszállta Kuvaitot, és megpróbálta annektálni. „Ez nem maradhat így” – mondta. „Ez nem maradhat így, ez a Kuvait elleni agresszió.” És megkérdeztem, mit fognak mondani a jövőben a történelem tanulmányozói, ha megkérdezik, miért nem hitték már a republikánus elnökök, hogy egy szuverén állam elleni agresszió nem állhat meg.
Az alelnök, aki frissen a müncheni biztonsági konferencia közönségének felháborodását követően dühös tweetviharral vágott vissza. A kritikáim „»moralista szemét« voltak, a „globalisták retorikai pénzneme, mert nincs más mondanivalójuk”. Kérdezte, hogy „tisztában vagyok-e a valósággal a terepen, az oroszok számbeli fölényével, az európaiak kimerült készleteivel vagy a még kimerültebb ipari bázisukkal”?”. Nem értettem, hogy az ukránoknak soha nem volt „semmilyen útjuk a győzelemhez”? „Lusta, ahistorikus ostobaság volt »megbékélésként« támadni minden olyan elismerést, hogy Amerika érdekeinek figyelembe kell venniük a konfliktus realitásait”.
Harcias szavak egy béketeremtőtől. De nem is vártam volna kevesebbet a Hillbilly Elegy szerzőjétől, aki megélte az amerikai álmot azzal, hogy egy diszfunkcionális középnyugati családból felemelkedve egy szívdobbanásnyira került a köztársaság legmagasabb hivatalához és a világ leghatalmasabb állásához.
Ugyanakkor, ahogyan azt Vance-nek is mondtam, amikor nyolc évvel ezelőtt először találkoztam vele – vajon emlékszik-e arra a San Franciscó-i vacsorára -, egy olyan városból származom, amely a hetvenes években a rozsdaövezeti kilátástalanságban élt, miközben Ohio még mindig virágzott. Egy glasgow-i az ilyesmit elviseli, és ki is tudja osztani, ha kell.
Mivel 2011 óta egy kivételével minden évben jártam Ukrajnában, úgy gondolom, hogy tájékozott és reális képet tudok alkotni a konfliktusról. Láttam az orosz háborús bűnök áldozatainak sírjait Bucsában. Beszéltem olyan férfiakkal, akik szemüket és végtagjaikat vesztették el hazájuk védelmében, és olyan nőkkel, akiket Putyin ork hadserege megkínzott és megerőszakolt. Tudom, hogy Ukrajna mivel néz szembe. És tudom, hogy kevesebben vannak, és fegyverzetben is alulmaradtak, és az országuk keleti részén húzódó jelenlegi vonalat a bátorság, a hősiesség, a technológiai képességek és – igen – a külföldi, nagyrészt amerikai segítség kombinációjával tartják.
Oroszország helyzetét is ismerem. Miután három évvel ezelőtt kudarcot vallott a Kijev elfoglalására tett kísérletében, Putyin arra kényszerült, hogy brutális kimerítő háborút vívjon, amely egy hónap alatt annyi orosz katona életébe került, mint amennyit Amerika egy év alatt veszített a vietnami szerepvállalásának csúcspontján. Háborús gazdasága a szankciókat áthágó hajók szürke flottájára támaszkodik, amelyek Ázsiába szállítják az olajat, valamint a Kínából érkező kettős felhasználású anyagok, továbbá az Iránból és Észak-Koreából származó fegyverek és lőszerek hatalmas beáramlására, amelyek közül az utóbbi tavaly embereket is küldött az ukránok ellen Kurszkba.
Soha nem voltak illúzióim ezzel a háborúval kapcsolatban.
Többször kritizáltam a Biden-kormányzatot, amiért 2021-ben nem sikerült elrettenteni Putyint. Figyelmeztettem, hogy az orosz elnök komolyan gondolja az inváziót, amikor szeptemberben Kijevben jártam. Megismételtem a figyelmeztetésemet rögtön 2022 januárjának elején. Amikor az orosz invázió megtörtént, azt tettem.
Azután bíráltam a Biden-kormányzatot, amiért nem tárgyalt a háború befejezéséről, amíg Ukrajnának még volt némi befolyása, ahogyan azt 2022-ben tette a döntő pillanatokban, amikor az orosz hadsereg összeomlással – sőt, egy ponton lázadással – fenyegetett. Hogy a háború első évében mennyire volt elérhető a béke, arról még évekig vitatkozni fognak a történészek, és még túl korai lenne biztosat mondani. De az egyetlen dolog, amit többször elmondtam mind Washingtonban, mind Kijevben, hogy a háborúnak inkább előbb, mint utóbb véget kell vetni, mert minél tovább tart, annál inkább számít Oroszország gazdasági és demográfiai fölénye.
Az elmúlt három évben azt állítottam, hogy a háború nem történt volna meg, ha Trump elnököt 2020-ban újraválasztják. Tavaly támogattam az újraválasztási kampányát, következetesen megjósoltam az ő és Vance győzelmét, és üdvözöltem a „hangulatváltást”, amit a győzelem jelentett. Támogattam Trump korábbi felhívásait is, hogy tárgyaljon a békéről Oroszország és Ukrajna között. Tehát aligha minősülök „globalistának”.
Valójában mind az öt ponttal egyetértek, amit Vance a nekem adott válaszában kifejtett. Igen, az európaiak gyarlók voltak. Valóban, a múlt héten ezeken az oldalakon dicsértem Vance müncheni beszédét, amelyben bírálta az európai kormányok cenzúráját és bevándorlási politikáját. Igen, az oroszoknak most hatalmas anyagi előnyük van a háborúban – nem utolsósorban azért, mert szövetségeseik lényegesen több fegyverzettel látják el őket, mint amennyit a nyugati országok valaha is biztosítottak az ukránoknak. Egyetértek azzal, ahogy Vance mondta, hogy az Egyesült Államoknak mindkét félre befolyása van; hogy beszélnie kell az oroszokkal; hogy nem lehet az amerikai erőforrásokat vég nélkül Ukrajnába küldeni.
Mégis, pontosan ezek miatt az okok miatt egyszerűen nem értem, hogy ez a kormányzat milyen logikával kezd egy ilyen nehéz tárgyalást azzal, hogy ennyi döntő pontot enged Oroszországnak. Ha jól értem, még mielőtt a tárgyalások megkezdődtek volna, Ukrajna NATO-tagságát levették az asztalról, és területének 20%-ának elvesztését gyakorlatilag elismerték. Komoly katonai garanciák helyett a Trump-kormányzat brazil vagy kínai (kínai!) békefenntartókról beszél. És mindennek tetejébe Trump elnök azzal vádolta meg Ukrajnát, hogy ő kezdte a háborút, és kétségbe vonja Zelenszkij kormányának legitimitását.
Ez olyan, mintha Henry Kissinger kevesebb mint egy hónap után Richard Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójaként beleegyezett volna az amerikai csapatok egyoldalú kivonásába Dél-Vietnamból, és elfogadta volna, hogy a saigoni kormányt le kell váltani – más szóval, mintha elfogadta volna az észak-vietnami tárgyalófelek legfontosabb követeléseit.
Ami a „történelmi analfabetizmust” illeti, íme néhány tény. Woodrow Wilsonnak egy év, 10 hónap és 25 nap kellett ahhoz, hogy tárgyalásokat folytasson az I. világháború befejezéséről (a szövetségesek győztek); két év és 17 nap kellett ahhoz, hogy tárgyalások kezdődjenek a koreai háború befejezéséről; három év, öt hónap és 24 nap a vietnami háború befejezéséről; és öt év, öt hónap és egy nap az Izrael és Egyiptom közötti békéről szóló tárgyalásokhoz.
Nagyon remélem, hogy a Trump-kormányzat gyorsabban véget tud vetni ennek a háborúnak. De ha olyan békét kötünk, amely Ukrajnát előbb felosztásra, majd valamilyen jövőbeli invázióra ítéli, az sajnálatos eredmény lesz. Ukrajna mínusz Donbas és Krím, de európai biztonsági garanciákkal (más szóval: katonákkal), van esélye arra, hogy Dél-Korea legyen. Az alternatíva Dél-Vietnam.
Vance és Trump tavaly egy olyan szlogennel kampányoltak, amely még George H. W. Bush szavainál is régebbre nyúlik vissza, amit az alelnököt annyira feldühítő tweetben idéztem. Ez a mondat a „béke az erőn keresztül” volt.
Egy éve próbálom meggyőzni a republikánusokat, hogy értsék meg, milyen veszélyes helyzetben van az Egyesült Államok, nem utolsósorban az előző kormány hibáinak köszönhetően. Washington egy új tengellyel néz szembe, amely Kínát, Oroszországot, Iránt és Észak-Koreát egyesíti. Szorosan együttműködnek mind gazdasági, mind katonai téren. Közülük kettő teljes értékű nukleáris szuperhatalom; a többiek atomrakéták birtoklására törekszenek. Nemcsak Ukrajnában, hanem a Közel-Keleten és a Távol-Keleten is fenyegetik az amerikai szövetségeseket és érdekeket.
Ami döntő fontosságú, hogy az Egyesült Államoknak nincs elég költségvetési mozgástere ahhoz, hogy könnyedén reagálhasson ezekre a fenyegetésekre. Tavaly 1934 óta először fordult elő, hogy többet költött kamatfizetésre, mint védelemre.
Amint Vance helyesen mondja, az amerikai erőforrások nem végtelenek; az Egyesült Államoknak mind adóügyi, mind hadiipari kapacitása korlátozott. De éppen ezért, ha a tengelyhatalmaknak könnyű győzelmet adnánk Ukrajnában – amely Ukrajnának a felosztásával kezdődik és esetleg az annektálásával végződik -, az azt jelentené, hogy megismételnénk az enyhítés hibáit, amely szintén a költségvetési korlátok alapján racionalizált politika volt.
A mi kis civakodásunk ellenére drukkolok a Trump-Vance-kormányzat sikerének. És részesíteni fogom őket abban az előnyben, hogy kifejezem a kételyeimet. Még csak egy hónap telt el a kormányzásból, és sok kulcspozíciót még nem töltöttek be, mivel a kinevezési és megerősítési folyamatok lassan őrlődnek előre. Ez utóbbi folyamat lehetővé teszi, hogy a sok szenátor, aki osztja az aggodalmamat, hangot is adjon azoknak.
Nem erkölcsi szemét, nem történelmi analfabétizmus vagy globalizmus azt mondani, hogy Kijev Oroszországhoz kerülése olyan esemény, amelyet egyetlen elnöknek és alelnöknek sem szabadna kívánnia, hogy az ő felügyeletük alatt történjen meg. Kabul eleste olyan esemény volt, amely tartósan ártott Biden elnök tekintélyének. Saigon eleste olyan esemény volt, amelyet Gerald Ford elnöksége soha nem hevert ki. Jimmy Carter szerencsétlenségére pedig nemcsak Kabul esett el a szovjeteknek, hanem Teherán is az ajatollahoknak.
Ezek voltak az okok, amiért Reagan a „béke az erőn keresztül” kifejezésről beszélt – és amiért idősebb Bush ragaszkodott ahhoz, hogy Kuvait lerohanása nem állhat meg. Az érveiknek volt erkölcsi dimenziója, ez igaz. De az erkölcsiségtől teljesen függetlenített realizmus végső soron nem hiteles külföldön – és hamarosan elveszíti legitimitását otthon. Ezt a leckét jobb, ha a történelemkönyvekből tanuljuk meg, mint a keserű tapasztalatokból.