Vajon törvényszerű volt-e az első világháborús vereség?

Manapság divatos állítás, hogy igazából minden mindegy volt, Ausztria-Magyarországnak mindenképpen vesznie kellett volna. Különösen is a Magyar Királyságnak, merthogy az ébredő nacionalizmusok mindenképpen szétfeszítették volna.

E mögött a gondolati konstrukció mögött – legyünk jóindulatúak – általában akaratlanul is az a meggyőződés áll, hogy a magyar nacionalizmus rossz volt, a szlovákok, szerbek, románok ukránok nacionalizmusa pedig jó. Összekapcsolják ezt az úgynevezett magyar „feudalizmussal”, ami a kiegyezés után is tovább nyomorította volna Magyarország népeit.

Frontról hazatérő katonák (Hadtörténeti Múzeum)

Másfelől, a kiegyezés utáni Magyarország történetéből ezek a hangok a magyar nacionalizmust kidobnák, míg a liberalizmus megtartanák. Nem más ez, mint az 1918 előtti Magyar Királyság szélsőséges – „polgári radikális” és marxista szocdem – kritikájának történetírói változata. Sőt, voltaképpen a győztesek narratívájához is illeszkedik. Vagyis, hogy a történelmi Magyarország megérdemelten, de legalábbis szükségszerűen esett szét. Aligha kétséges, hogy önképünkre a legnagyobb csapást az ilyen defetista, 1918 óta tartó kritikai hozzáállás méri. Éppen ezért vizsgáljuk meg, hogy a Monarchia vereségéhez és a széteséshez milyen út vezetett az első világháborúban? Az alábbi táblázatban pusztán a katonai lejtő mérföldköveit vesszük számításban.

A fenti táblázat természetesen leegyszerűsítő. Nem szerepel benne igazán egy-egy esemény súlya, jelentősége. Az tehát például, hogy a szerbek 1914 december eleji sikere pürroszi győzelem volt, tüzérségük nagy részét addigra elvesztették, alig maradt lőszerük, s a képzett tisztikar nagy része is elesett vagy fogságban volt. Vagy ellenkezőleg, például azt, hogy bár Caporetto az olaszok számára a mai napig a mi „mohácsi vészünkkel” egyenértékű, s utána csak brit és francia támogatással tudtak talpon maradni, mégis, ez volt számukra az összekovácsoló élmény. Politikai következményei pedig abban álltak, hogy katonai reformokat vezettek be, s a szövetségesek szállítmányainak köszönhetően jelentősen javult az ellátás. Ezzel szemben mondjuk a Bruszilov-offenzíva után az osztrák-magyar haderőből lényegében elszállt a lélek. A háború lassanként csak magyar üggyé, sőt, csak a magyar politikai osztályok ügyévé vált, miközben a „nép” akármilyen nyelven beszélő tagjainak elege lett a háborúból. Nem tudjuk szerepeltetni azt sem, hogy bár látszólag 1915 és 1917 voltak a Monarchia legjobb évei, önálló hadműveletre ekkor már nem futotta. Utóbbi évben már német parancsnokság alatt volt az egész haderő, az előbbiben meg németek (és adott esetben a bulgárok) támogatása nélkül már nem tudtak önállóan döntő hadműveletekre vállalkozni.

Megítélésem szerint még a fentiek ellenére sem mondhatjuk, hogy a Monarchia szétesése csak idő kérdése lett volna. Egy győztes háború pont az a közös élmény lett volna, ami annyira hiányzott, s a győzelem a Monarchia belső és külső tekintélyét is helyreállította volna. Ez úgy tűnik, hogy 1914 decemberében rendült meg alapjaiban, amikor a frissen elfoglalt Belgrádban díszszemlét tartó császári-királyi csapatoknak menekülőre kellett fognia a sikeres ellentámadást végrehajtó szerbek elől. Egy nagyhatalom, amely nem tud hátsó udvarában, befolyási övezetében rendet tartani, s amely nem tud egy kisállamot legyőzni, az nem nagyhatalom – hanem semmi.

Ettől függetlenül annyit megkockáztathatunk, hogy 1914 folyamán volt esély a nagyhatalmi presztízs helyreállítására, katonai győzelmeken keresztül. 1914 kudarcaihoz elsősorban a hadvezetés járult hozzá, s ez azért nem „törvényszerű”. A katonai tőke (emberanyag, hadianyag, erkölcsi erő – összetartás) felélésére csak valamikor 1916 folyamán került sor, de még 1917-re is futotta belőle. Az utolsó morzsák 1918-ban vesztek el. Sőt, tulajdonképpen hadianyagból még 1919-re is jutott, hiszen a magyarországi Szovjet Vörös Hadseregének felruházását, felfegyverzését a magazinok megmaradt készleteiből fedezték.

A katona tőkénél fontosabb azonban, hogy a politikai tőke felől nézzük meg az ügyet. Mint említettük, ezen a téren 1914 decemberében komoly veszteséget kellett elkönyvelni. De vajon miért sikerült Olaszországnak a „nagyhatalmiság” illuzióját fenntartani? Nos, kétségtelenül azért, mert szövetségeseinek ez érdekében állt és ebben hatékony segítséget tudtak számára nyújtani, bár így is épphogy elkerülte a katonai-politikai-, sőt, társadalmi katasztrófát. És vajon Franciaország? Franciaország 1914 nyarán stratégiai vereséget szenvedett Németországtól, amelyből egyedül már nem tudott volna kikecmeregni. 1917-re, amikor a francia haderőn zendülések söpörtek végig, a katasztrófa szélén táncolt az ország. Mégis, a francia politikai osztályban olyan komoly összetartó erő volt, ami által képesek voltak a nagyhatalmiság illúzióját fenntartani.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában ilyen közös hit ekkor már nem létezett. Hatos Pál egy interjújában Sigmund Freudot idézi, „aki 1918 késő őszén azt írta Bécsből követőjének, Ferenczi Sándornak, hogy »az öreg Ausztria hanyatlásánál nagy elégtételt éreztem«, s hogy »a Habsburgok nem hagytak mást hátra, csak szemétdombot«. Nyilván őszinte volt, hiszen miért hazudna erről Ferenczinek? Csakhogy ugyanezekben a napokban felkereste Freudot egy ígéretes fiatal újságíró, Ernst Lothar, aki beszámolt neki arról a gyászról, amit Ausztria felbomlása miatt érzett. Freud szokása szerint könyörtelen volt, az anyakomplexust hozta elő, amelynek a hazához való kötődés a szimbóluma, emlékeztette, hogy elég az öncsalásból, bele kell nyugodni, hogy általában a szüleink előbb halnak meg, mint mi magunk, birodalmak és hazák jönnek-mennek. De Lothar nem hagyta annyiban, s egyszer csak Freud megtört és hirtelen közlékenyebb lett, majd fiókjából elővette a november 11-én, a Monarchia bukásának estéjén papírra vetett jegyzeteit és felolvasta: »Ausztria–Magyarország nincsen többé. Máshol nem szeretnék élni, egy torzóval kell tehát tovább élnem, s ezt a torzót kell az Egésznek elképzelnem.« Azt gondolom, Freud saját magának sem hazudott, annak ellenére, hogy a két nyilatkozat szöges ellentétben áll egymással.”

Szerintem azonban nem egészen erről van szó. Hanem arról, hogy a politikai osztályok a Lajtán innen és túl az egész Monarchiában bebeszélték maguknak, hogy a Monarchia egy lejárt dolog, egy meghaladott struktúra, hogy unatkoznak, hogy jönnie kell valami nagy megrázkódtatásnak. Vagyis a közbeszéd alakítói – itt elsősorban az értelmiségre kell gondolnunk – körében sikk lett Ausztria-Magyarország megszűnéséről, összeomlásáról beszélni. Nem volt tehát divatos, nem volt bevett dolog arra terelni a szót a társaságban vagy akár a különböző fórumokon, hogy tulajdonképpen egészen jó a Monarchia, a maga hibáival együtt. És mindezt úgy, közben egyáltalán nem biztos, elhitték, amit fennhangon kimondtak, vagy hogy komolyan végiggondolták volna, hogy mi következhet utána. Mondhatjuk, hogy sikerült egy olyan véleményklímát kialakítani, amely felelőtlen önbeteljesítő jóslattá vált.

A katonai vereségek mellett elsősorban ez volt az, ami végleg a sírba küldte a Monarchiát.