A mögöttünk hagyott sötét, kudarcos, véres XX. századból néhány rosszízű kifejezés is átöröklődött a kommunista diktatúra bukása utáni közbeszédünkbe. „Csendőrpofon”, „csendőrpertu”, „ávós”, „kápó”, illetve a jelen könyvajánlóban tárgyalt téma főszereplője: a „keretlegény”. Míg a „csendőrpertu” és a „csendőrpofon” megragadása egy létező és kíméletlenül hatékony gyakorlatnak a kommunista propaganda által felnagyított eredménye, addig a „kápó” és a „keretlegény” folklorizálódásához igazából nem is kellettek a népbírósági perek és a háború utáni sajtó. Az „ávós” kifejezés külön eszmefuttatást igényelne: de az ÁVH ténykedéséről kialakult össznépi tapasztalat elemi ereje még az ’56 után restaurált kommunista hatalmat is arra szorította, hogy a felszínen megpróbáljon valamiféle határvonalat húzni a Rákos-féle szürreális ámokfutás és az forradalom utáni 33 kádári év között.
A fenti kifejezések mögött elhelyezkedő emlékezet tartalma a következő orwelli formulában ragadható meg az 1984 című regényből: „S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.” A XX. század tulajdonképpen intézményesítette a hatalommal való visszaélés gyakorlatát, és lehetővé tette azoknak a marxista alapú képzeteknek a beteljesülését, miszerint az egyéni sors buktatóiért, a saját életút viszonylagos vagy valós kudarcaiért valaki más a felelős. Olyasvalaki, akit nem is ismerünk, s aki nem azért felelős a mi életünk alakulásáért, mert valamit tett; hanem azért, mert valamilyennek született.
Tulajdonképpen ilyesfajta intézménnyé vált az 1939:II. tv. alapján felállított „közérdekű munkaszolgálat” intézménye is, amely egyébként egyáltalán nem csak a zsidókra vonatkozott: bűnözők, politikailag megbízhatatlanok, különböző nemzetiségiek (románok, ruszinok) soraiból szintén hoztak létre munkaszolgálatos századokat. 1940 őszétől azután zsidónak minősített állampolgárok már nem teljesíthettek fegyveres szolgálatot a honvédségben, így a „muszos” fogalma egyre inkább egybemosódott a „zsidó” fogalmával.
Veszprémy László Bernát nem az első kismonográfiáját írja nehéz, nemszeretem, átpolitizált és meglehetősen érzékeny témáról. A munkaszolgálat kérdése is ilyen, mivel szó szerint újra kell nyitni a hét-nyolc évtizede lezárt aktákat. Újra kell olvasni a háború utáni felelősségrevonási eljárások alatt papírra vetett sorokat, és meg kell próbálni a sorok között is olvasni. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy vajon miért írták le azt, amit leírtak? És újra meg újra rádöbbenteni az olvasót arra, hogy a népbírósági eljárások során nem a megtörtént események felderítése volt a cél, hanem egy olyan hatalmas történelmi tabló felvázolása, amely a kommunista párt céljainak éppen megfelelt. Csakhogy nem egyszerűen kommunista propagandáról volt szó, hiszen valóban tömegek pusztultak el Auschwitzban; ezreket öltek meg a budapesti gettóban, a Duna-parton és a pártházakban a nyilasok; és munkaszolgálatosnak lenni is rémes volt, megalázó, sok esetben halálközeli élmény, ahol szintén bőven történt gyilkosság a sokszor szadista bánásmód mellett. Így 1945 után egy új történelmi-társadalmi-(emlékezet)politikai paradigmát hozott létre a kommunista párt, s ehhez a magyar zsidóság szenvedését eszközként használta fel. Ehhez a paradigmához képest az 1989-es rendszerváltás igazából nem jelentett automatikusan gyökeres változást. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy emellé a paradigma mellé felnőjjön egy másik, amely jóval kiegyensúlyozottabb, tényszerűbb és a nemzeti identitás szempontjából építőbb jellegű történetmesélést hordoz. Megjegyezni kívánjuk, hogy a ’45 utáni történeti-emlékezetpolitikai paradigma nem tűnt el; sőt, a magyar történetírásban itt-ott visszalépés figyelhető meg az 1960-as évektől kibontakozó,a létező szocializmus emlékezetpolitikai valóságához képest óvatos-, majd egyre merészebb kritikai kérdéseket megfogalmazó történészek munkájához képest. A teljes magyar történeti identitást megkérdőjelező, azt az elkövetett bűncselekményekkel egybemosó elbeszélésmód ma is létezik, sőt, új erőre kapott, immár egy másik nagyhatalmi erőtér részeként – hiszen a nagyhatalmak sosem kedvelik a kis nemzetek erős identitását, azt mindössze eszközként használják egyes esetekben.
Veszprémy könyve nem ehhez a történeti iskolához tartozik. A magyar történelmet újszerűen vizsgálja, könyveiben a megtörtént eseményeket lehetőleg harag és részrehajlás nélkül, bár jól megfogható erkölcsi meggyőződés szerint írja meg. Most sincs másként.
Ízelítőnek a könyvből, s a Veszprémy előtt álló dilemmák jellemzésére álljon itt két hosszabb részlet a könyvből. Az első arra a kérdésről szól, hogy a munkaszolgálat ab ovo gyilkos szándékkal került-e intézményesítésre: „A szakirodalom jelenlegi álláspontja szerint, ahogy arra Robert Rozett izraeli történész, a munkaszolgálatról írt egyedülálló – és mindmáig csak angol nyelven elérhető (!) – monográfiájában rámutatott, a munkaszolgálatot »nem a népirtás elkövetésére vezették be«, »a munkaszolgálat rendszere, még leghalálosabb [verziójában] sem volt egységesen vagy hivatalosan a szisztematikus tömeggyilkosság eszköze«. Ez az álláspont azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a munkaszolgálat a központi intenciójától eltekintve bizonyos esetekben igenis lehetett a népirtás eszköze, noha ez nyilván nem volt igaz minden századra vagy a századok többségére. Itt a munkaszolgálatot általánosságban a holokauszt részeként kezeljük, azonban tekintetbe kell venni olyan tényeket is, hogy nem zsidók is teljesítettek munkaszolgálatot, és hunytak el, mivel a munkaszolgálat eredeti intenciója, még ha egy ponton túl antiszemita is volt, nem népirtó jellegű, s hogy természetesen nem volt minden »keretlegény« automatikusan elkövető is, az ítéleteknek egyénieknek kell lenniük. Ilyen értelemben nagyon is igaza volt az egyébként nem enyhekezűnek ismert Bojta Bélának, a Népbíróságok Országos Tanácsa tanácselnökének, aki egy ítéletében kimondta: »A keret tagjai, ha történtek is a keretnél gyilkosságok, nem ipso facto gyilkosok.«”
A második esetben ezzel összefüggésben a „mozgó vesztőhely” kifejezés eredetét vizsgálja az író: „A kifejezést először Rákosi Mátyás használta a szovjetunióbeli Igaz Szóban megjelent, Horthy felelős! című, 1943 szeptemberi cikkében, mely egy fogolytáborban tartott beszédének írott verziója volt. A szöveg lényegében mindent összefoglalt, amit a kommunista történetírás ’45 és ’89 között állított a munkaszolgálatról. »A munkásszázad, Horthy alkotása« alcím alatt ez következett: »A munkásszázad Horthyék sajátos eredeti járuléka a fasiszta új Európához. Ilyet tényleg még a hitleri pribékek sem agyaltak ki«. A »mozgó vesztőhely« szópár annyira megtetszett Rákosinak, hogy később Mindszenty-ellenes beszédeiben vagy éppen a szociáldemokraták árulásának ecsetelésénél is élt velük, igaz, itt már koherens gondolatmenet nélkül.” Ehhez még tegyük hozzá: Pünkösti Árpád írja, hogy Rákosi egyetlen elméleti alkotása az volt, hogy a magyar reakció a legnagyobb reakció. Ugye milyen ismerős? „A magyar a legrosszabb”. S azt is tegyük hozzá, hogy Rákosiék a kommunizmus nagyobb dicsőségére saját maguk is bevezették a munkaszolgálatot az osztályidegen származású fiatalok számára…
Szintén a Veszprémy előtt tornyosuló nehézségeket jelentette az, hogy a népbírósági perek és a korabeli sajtó „vándormotívumokat” épített fel és -be, vagyis szimpla kitalációkat is tényszerűen tálalt. Erre példa a könyvből: „A szoros kommunista felügyelet alatt álló Népbírósági Közlöny 1946. március 16-i számában jelent meg Antal Gábor újságíró cikke, mely szerint Kern Antal alezredes a terület ’44 szeptemberi kiürítésekor írásbeli utasítást adott utászainak a munkaszolgálatosok felrobbantására. A cikk szerint »Kern Antal felgyújtotta Leordinát, ahol mintegy 100 munkaszolgálatos és 300 román [szintén muszos] pusztult el«”. A cikk szerint a Vörös Hadsereg jegyzőkönyvet is vett fel az esetről. „Antal azt írta, hogy a XI/2.-es század néhány életben maradt tagja 1945. szeptember 25-én gyászünnepséget rendezett »a leordinai tűz« emlékére, »amely örök szégyene marad az elsvábosodott, szadista lelkületű vezérkarnak«. A cikk alcíme szerint »saját utászai ölték meg Kern Antal alezredest«, ám ezt az állítást nem fejti ki a szerző. Az írás végül még egyszer tisztázta, hogy csak »romhalmaz« maradt a faluból. Antal egyébként később »Dávid Mátyás« néven az állambiztonság ügynöke is volt. […] A történet azonban számos talányt és kérdést vet fel. A kutatónak rögtön gyanúsak a kerek számok. Hogyan lehetséges, hogy pontosan 100 zsidó munkaszolgálatos és 300 román munkaszolgálatos hunyt el? Hogyan lehetséges, hogy a falu lakosságából mindenki túlélte a tűzvészt – már amennyiben igaz, hogy a falu égett le? Ki volt egyáltalán Kern Antal, és igaz-e, hogy utászai ölték meg? A sok kérdés már csak azért is megválaszolandó, mert Antal cikke bekerült a szakirodalomba is, és egyesek tényként vették át a történetet – noha nem minden szerző tett így. Ahhoz képest, hogy állítólag 400 ember halt meg a falu felégetésekor, a korabeli sajtóforrásokban semmit sem találni az esetről. A településen a munkaszolgálatos áldozatoknak sírja vagy emlékműve nincsen, sem az ortodox, sem pedig a román temetőben. Világháborús emlékművek vannak, de felirataik nem tesznek említést áldozatokról vagy a falu leégéséről. A máramarosszigeti hitközségnél, mely gondozza a helyi zsidó temetőt, nem hallottak semmilyen tömegmészárlásról.”
Az ilyen „vándormotívumokat” néha könnyebb, néha nehezebb tetten érni. Mindez azonban csak aláhúzza, hogy Veszprémy előtt milyen heroikus küzdelem állt, amikor belevágott a könyv megírásához az anyaggyűjtésbe: „Pusztán a feldolgozott peranyagok több mint 25 ezer oldalra rúgnak, nem számítva a szakirodalmat, sajtóforrásokat és az egyéb levéltári iratokat.” – írja. Szerényen megjegyzi utána: „Itt rögtön utalni kell a munka terjedelmi és tartalmi korlátjaira: ez a könyv nem a munkaszolgálat története.” Nos, egyelőre azonban az – hiszen más nagy modern összefoglaló híjján annak kell tekinteni. Terjedelmében befogadható, mégis monumentális munka. Bevett toposzokat kérdőjelez meg, erre ismét két példa, immár csak röviden: „A megvizsgált peranyagok viszont súlyos kérdéseket vetettek fel Kossa István ismert emlékiratával kapcsolatban (Dunától a Donig).”, illetve: „A kötet végén megvizsgáltuk a Jány-per Gáspár-gyilkosságra vonatkozó részét, és arra jutottunk, hogy Jányt is egyértelműen koncepciós elemeket tartalmazó perben, részben hamisított bizonyítékokkal ítélték halálra. S végül azt sem láttuk igazoltnak, hogy Jány utasítást adott volna a munkaszolgálatosok tizedelésére.”
Nagyon izgalmasak Veszprémy számadatai is, amelyek a könyv egyik fő erősségét jelentik. Veszprémy adatai szerint tehát 1942-ben kb. 38 ezer szolgáltak és sínylődtek a MUSZ keretei között. Összesen, 1944 végéig megközelítőleg 150 ezer fő volt valaha is muszos. Az összeveszteség tekintetében 41 000 fő fő áldozatról beszélünk, amelynek több mint 40%-a egyetlen hónap alatt, 1943 januárjában keletkezett, a nagy visszavonuláskor a Don-kanyarból. Szovjet fogságba 15 000 muszos került, ebből mindössze 3600-an tértek haza. „Kb. 200 fős századokkal és 40 fő keret / századdal számolva ez 30 ezer »keretlegényt« jelent a második világháború során. Így a népbírósági ítéletek tényállásaiban gyilkosnak nevezett »keretlegények« az összes »keretlegény« 0,8%-át jelentik, a kivégzettek 0,1%-át. […] A perek során 104 századparancsnokot vagy -helyettest állítottak népbíróság elé. 750 századdal (mindegyik századnál egy-egy parancsnok és helyettes, az összesen 1500 fő) számolva a 104 egész nagy szám, tehát a századvezetők 6,9%-ának kellett népbíróság előtt felelni a tetteikért. Ebből 27 ügy jogerős felmentéssel zárult, 11-en viszont halálbüntetést kaptak, és ki is végezték őket. A 104-ből 66-et ítéltek börtönbüntetésre vagy kényszermunkabüntetésre (63%), 11%-ot végeztek ki, viszont a 26%-ukat jogerősen felmentették. A kivégzett századparancsokok és helyetteseik így is az összes századparancsnok és -helyettes 0,7%-át teszik ki csupán.” S vajon ez mit jelent? Vajon azt, hogy a népbíróságokon nagy volt a megúszási arány? Vagy azt, hogy a népbíróságok egyszerűen trehányul végezték a munkájukat? Esetleg azt, hogy a munkaszolgálatos századok többségénél nem volt olyan bánásmód, ami a felelősségrevonásért kiáltott volna? Persze, mit nevezünk „olyan” bánásmódnak, amikor a MUSZ önmagában is egy megalázó, jogfosztó intézmény volt, s lényegében egyfajta belső hadifogságot jelentett? Veszprémy az olvasóra bízza a döntést. Eközben arról se felejtkezzünk el, hogy 1944 tavasza, vagyis a német megszállás és az ebből következő deportálások idején a munkaszolgálatra való behívás tulajdonképpen az életet jelenthette az Auschwitzban való elgázosítással, halálra dolgoztatással, halálra éheztetéssel és halálra kínzással szemben. „A munkaképes férfiak részére bizonyos relatív biztonságot jelent a katonai munkaszolgálatra való behívás” – olvashatjuk Ivan Danielsson bupesti svéd nagykövet 1944. június 25-i jelentésében. S ez nem volt szándékolatlan a korabali hatóságok részéről. A munkaszolgálatra persze ezzel együtt nagyon nehéz lenne máshogy emlékezni (és emlékeztetni), mint a kitaszítás, a létbizonytalanság és többnyire a fizikai gyötrelem „helyére”. Ahova azok kerültek megbélyegzettként, akik – idézzük a könyvben is olvasható rendeletet – nem viselhetnek sapkarózsát, mert a „nemzeti színekre méltatlanok”.
A leendő olvasók kíváncsiságának felkeltése céljából hadd jegyezzem meg: az egyik fejezetben a cigány keretlegényekről és a kollaboráns munkaszolgálatosokról szól. Sőt, szó esik arról a jelenségről is, amely elnagyoltan „zsidó bosszúként” vonult be a köztudatba, pedig – Tormay Cécile után szabadon – valójában nem „a zsidók” (így kollektíven) csinálták, hanem egyes zsidók, akik ráadásul ebben az esetben a kommunista párt eszközei voltak; igaz, lelkes eszközei. Ezzel kapcsolatban régebben egyszer beszélgettünk Veszprémy László Bernáttal. Én mindössze arra hívtam fel a figyelmet, hogy igazából semmilyen érthetetlen nincs abban, hogy valaki hazatér a kegyetlen deportálásból, a családja halott, az otthonát széthordták; vagy mondjuk a munkaszolgálatból jön vissza, ahol bántalmazták, megalázták – s mindezért felelősöket keres, és eluralkodik rajta a retorizós vágy érzése.
Veszprémy azonban nem „revizionista” történész, s a könyv sem „revizionista”. Bár végül is mit jelent ma az, hogy valaki „revizionista történész”, kérdezhetnénk némi rezignációval, hiszen ez jelentheti a légből kapott, áltörténészi, történelemhamisítási „munkásságot”, s jelenthet azonban mindössze annyit is, hogy valaki kibeszél a jelenleg uralkodó kánonból. Így inkább arra kell fel hívni a figyelmet: Veszprémy munkája még jobban kiemeli az embertelenségeket, a borzalmakat, és pontosan igyekszik bemutatni a magyar történelem egyik fekete lapját. S eközben egy másik fekete lapról is szól a könyv: a népbírósági eljárások pszeudo-jogrendjéről és az akkori justizmodról. A szöveg jól követhető, logikus, a téma jól körülhatárolt és pontosan azt is kapja az olvasó, amit az író ígér.
A könyv elbeszélésmódja gördülékeny – de a téma miatt nem lesz könnyű olvasmány.