Az, hogy a Hitler legyőzésére szövetkezett nagyhatalmak elsőszámú vezetőinek együttes találkozójára és a világháború folytatását érintő leglényegesebb döntésekre csak 1943 novemberének legvégén, csaknem két esztendővel Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az USA tengelyellenes koalíciójának létrejöttét követően került sor (amikor a szovjet katonai fölény a keleti fronton 1943 nyarától megkérdőjelezhetetlenné vált) elég megkésettnek is tűnhet számunkra. A teheráni konferencia annak fényében is késeinek látszik, hogy annak megnyitásakor, egy igencsak lazának tűnő napirend keretében, kulcsfontosságú, ámde még mindig nyitott kérdések kerültek a terítékre, mint például az angolszász katonai erők esetleges balkáni partraszállása vagy Törökországnak a háborúba való bevonása. Ha figyelembe vesszük az angolszász hatalmak folytonos szolidaritási deklarációit, a szovjetekkel kötött szövetségükbe vetett nagyfokú bizalmuk nyilvánosság előtti hangsúlyozását, valamint a második front megnyitására tett ígéreteket (mely utóbbinak megvalósulására Moszkvának bő két évet kellett várnia), nem nehéz felfedezni e szövetség folyamatosan fennálló belső ellentmondásait.
Német és szovjet csapatok egy táblás játékban (fotó: Will Henson)
A történeti szakirodalomban, de emellett egykorú forrásokban is lehet arról olvasni, hogy 1942 és 1943 során Molotov és Ribbentrop között titkos személyes találkozókra és egyezkedésre került sor. Leszögezhető, hogy minden ilyen magasabb szintű találkozó létrejöttét a fantazmagóriák sorába kell elhelyeznünk. Mindemellett azonban, a Barbarossa-hadművelet megindulásától egészen a német kapitulációig, nem csituló módon és rendre-sorra röppentek fel hírek egy újfajta német-szovjet megállapodásról, s ezek arról tanúskodnak, hogy ilyesmivel sokan vetettek számot akkortájt, korántsem minden ok nélkül. A félrevezető állítások, valamint a német-szovjet párbeszédről szóló, időnkénti, komolyabban vehető jelentések lényeges kérdéseket vetnek fel. Valóság, képzelet, titkos érintkezés és propaganda szoros kölcsönhatásban álltak ugyanis.
Sem a Moszkva és Berlin közötti titkos diplomáciai manővereket, sem pedig valamilyen alku elvi lehetőséget, továbbá még a közvetlen szovjet-német érintkezést sem lehetett kizárni, a háború egyes szakaszaiban ilyen tárgyalások – más-más fronthelyzetnek megfelelő céllal – logikusnak mutatkoztak. Amíg a Wehrmacht sikeresen nyomult előre és kedvező pozíciókkal bírt a Szovjetunió területén, addig Moszkvának néhány csatornát nyitva kellett tartania. Mindennek tényleges színtere főképp Stockholm volt.
A Hitler-ellenes koalíció egyáltalán nem a kölcsönös bizalom és rokonszenv talaján állt, hanem a frontokon kialakult helyzet függvényében felmért érdekek mentén szerveződött meg, s a szövetségesek egymás előtt nem kívánták minden kártyájukat kiteríteni. Az angolszászok és a szovjetek is kapcsolati szálat tartottak fenn a náci Németország egyes vezetőinek irányában, természetesen mindig közvetett és leplezett módon. A stockholmi szálat a szovjetek felé egy megbízható náci párttagra, a történész végzettségű Bruno Peter Kleistre bízta a német külügy, akit a svéd fővárosba küldtek. Ezzel egyidejűleg tekintélyes, németországi tapasztalatokkal bíró diplomatát neveztek ki a stockholmi követség második emberének, Vlagyimir Szemjonov személyében. Ha Németország tengelyszövetségesének, Olaszországnak különbékére irányuló törekvéseit, valamint szovjetekkel békeállapotban maradó japánok közvetítési kísérleteit, továbbá a keleti front „felszámolását” sürgető olasz javaslatokat figyelembe vesszük, akkor – a háború frontjain 1943 derekán beállt döntő fordulatot megelőzően – még komoly folyamatokról lehet beszélni. A közvetett eszmecserék területi alkukról szóltak, immár abban az értelemben, hogy a béke érdekében a németeknek fel kellett volna adni minden keleti szerzeményüket és visszavonulniuk 1939-es határaik mögé. Egy ilyen, messzemenő engedmény talán rábírhatta volna Moszkvát még ekkor is arra, hogy a várhatóan igen elhúzódó, számára hatalmas vérveszteséget is feltételező háborút lezárja, akár nyugati szövetségesei nélkül. 1943 őszétől világossá vált azonban, hogy az angolszász szövetségesekkel együtt jóval kedvezőbb pozíciók nyerhetők a Szovjetunió számára, mint amit egy a németekkel nyélbe ütött ellentmondásos kompromisszum valaha is kínálhatott. Hitler háborús céljainak a minimumát sem érte volna el, ha nagyvonalú engedményeket tesz. 1943 őszétől ugyan a szovjet-német egyezkedésről szóló híreket már készpénznek nem lehetett venni, Németország vereségének körülményeit ugyanakkor senki nem tudta akkor sem megjósolni, ahogyan azt sem, hogy a háborús végjáték során nem jönnek-e a felszínre sokkalta markánsabban Moszkva és nyugati szövetségesei szőnyeg alá sepert ellentétei. A szovjeteknek továbbá érdeke is fűződött ahhoz, hogy a különbékehíreket ne cáfolják, hanem – már csak a második front késlekedése miatt is – hagyják azokat terjedni. Berlinben eközben arra számítottak, hogy a különbéke hírek elterjedése révén az angolszászok félelmeit fokozni lehet egy orosz–német kompromisszumot illetően, de kihasználták mindezt a kisállamok – így Magyarország – manipulálására is. Hitler 1943 áprilisában, Klessheimben, miután Sztálin nagyságát magasztalta Horthy előtt, kijelentette: „ha némely szövetséges társ elkülönül”, akkor Németország szintén a „saját szakállára” keresheti a háború megoldását. Ez igen rosszul csenghetett a kormányzó számára.
1943. június 11-én Sztálin fenyegető tónusú táviratot küldött Roosevelt elnöknek, amelyben rámutatott, hogy a szovjet „népre és hadseregére” a partraszállás halogatása „fájdalmas és negatív” hatást gyakorolt, az előzetes eszmecsere nélkül hozott nyugati döntésnek így „súlyos következményei lehetnek”. A Németország elleni harc folytatása mellett, a háború további menetét illetően sem volt egyáltalán kizárható, hogy a Hitler-ellenes koalíció tagjai éljenek egymással szemben a politikai zsarolás eszközeivel. A nyáron a tengelyhatalmak jelentős kudarcai végül mégis ellenfeleik együttműködésének tartós megszilárdulását eredményezték.
A Horthy-rendszer ellenzékéből Bajcsy-Zsilinszky Endre azt feltételezte 1943 augusztusában a magyar miniszterelnökhöz intézett memorandumában, hogy az angolszászok siettethetik vagy késleltethetik a háborút és a segítségükből „adagolhatnak” az oroszoknak. Ugyanekkor az amerikaiak képviselője és tapasztalt Magyarország-szakértője, Royall Tyler, aki akkor a háborús hírszerzés kulcsfigurájaként Svájcban ügyködő Allen Dullesnek, a CIA későbbi, igazgatójának volt a jobbkeze, kijelentette – vezető magyar diplomata előtt –, hogy orosz viszonylatban a jövőben „kifejezésre fogják juttatni”: nem szövetségesek vagyunk, hanem csak társultak” (we are not allied but associated). Nem sokkal később George F. Kennan, aki a háború után az USA külpolitikájának talán leginkább meghatározó alakjává lett, a lisszaboni amerikai követség ügyvivőjeként folytatott bizalmas beszélgetést Wodianer Andor ottani magyar követtel, aki előtt annak a gyanújának adott hangot, hogy a német csapatok által a keleti fronton nem sokkal azelőtt végrehajtott „mély visszavonulás” bizonyos német-orosz nézetcsere következménye:
„Nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a Himmler-csoport, amely inkább maga semmisítené meg Németországot, semmint, hogy mi győzzük le, összeomlásuk mai fokán az oroszokkal való megbékélést keresi. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy háború idején adódnak olyan megállapodások, amelyekről a nyilvánosság sohasem szerez tudomást, és azok eredményeit leplező hadműveletek látszólag csak a hadiszerencse forgandóságát tükrözik. Lisszabonban semmi olyan bizonyíték nem szerezhető, amely fényt vetne erre az ügyre; megállapításaim egyedüli alapja a Németországban és Oroszországban szerzett sok éves személyes tapasztalatom.”
A háborús diplomáciát még a teheráni konferencia idején is bizonytalan légkör uralta. Roosevelt főtanácsadója Harry Hopkins nyilvánosan adott hangot aggodalmának, hogy a Szovjetunió esetleg kiválik a háborúból. A kulcskérdést a második front jelentette. A teheráni konferencia alatt Sztálin nyíltan meg is kérdezte Churchilltől, hogy „csakugyan hisz-e” az angolszász erők franciaországi partraszállásában és leszögezte, hogy amennyiben arra nem kerül sor 1944 májusáig, akkor a Vörös Hadsereg nem kezdhet újabb hadműveletekbe és a további harci kedv is megkérdőjeleződhet.
Kállay Miklós utolsó, a német megszállás előtt a magyar követekhez írott levelében még mindig egy „megváltozott” Németország és Oroszország együttműködésének lehetőségét említette. A miniszterelnök a keleti front „hanyag” német védekezési politikáját „szimptomatikusnak” vélte. Megállapításai nagy valószínűséggel a svájci követség egyik februári jelentéséből táplálkoztak, amely a német balsikerek mögött a tábornokok részéről szándékosságot feltételezett.
1944. március végén, nem sokkal azt megelőzően, hogy Sztálint nyugati szövetségesei az Overlord újabb elhalasztásáról informálták, és nem sokkal azután, hogy a Wehrmacht Magyarországra bevonult, Hitler fontosnak tartotta a románok felé nyomatékkal hangsúlyozni: nem lesz kompromisszum a szovjetekkel. Az év során mégis nem egy elvetélt kísérlet történt a szovjet követséggel való kapcsolatfelvételre Stockholmban. A kétségbeesett próbálkozások néhány dokumentuma szerencsésen fenn is maradt. Az újabb stockholmi akciók kezdete a Hitler elleni sikertelen merénylet időpontjával nagyjából egybeesett. A háború további fordulatait, a német kapituláció módját és idejét nemhogy 1943 kora őszén, de 1944 tavaszán sem lehetett világosan látni, ráadásul a titkos diplomácia frontján és a propaganda terén éppúgy folyt a küzdelem, mint a harcmezőn. Sztálinnak össze kellett egyeztetnie a német támadókkal szemben vívott háború rövid távú céljait a háború utáni hosszabb távú célokkal, ami ugyanennyire igaz az angolszász hatalmak vezetőire is. Összességében sem Moszkvának, sem pedig Washingtonnak vagy Londonnak nem érte volna meg az, hogy a Németországban hatalmon lévők egy részét (végül szükségszerűen Hitler nélkül) pozícióikban meghagyja. A kulisszák mögötti alkudozások az ellenséggel végül csak megtörhették volna azt a minimális bizalmat, ami a szövetséges táboron belül fennállt, s a katonai sikerek garanciáját jelentette.
A hidegháború valójában még azelőtt elkezdődött, hogy a fegyverek elhallgattak. 1943-ban (talán a stockholmi színtér folyamatait is szem előtt tartva) Roosevelt elnök utasítást adott arra, hogy az amerikai rádiófelderítés (a svédekkel karöltve) gyűjtsön minél több információt a szovjet NKVD-rezidentúrák elfogott üzeneteiből. Ezek bármelyikét (vagyis a VENONA-projekt dokumentumait) eredetiben olvasgathatjuk ma az interneten. Ha igazán pontosak akarunk lenni, akkor azt kell írnunk, hogy a titkosszolgálati vonalon a hidegháború már 1943-ban is zajlott, és tétjét képezte az, hogy a szovjetek háború utáni pozíciói hol és mennyire szilárdulhatnak meg katonai sikereiktől is függően persze. A kisnemzetek számára a helyzet lét vagy nemlét kérdéseit is felvethette (például a balti államokra gondolva), s ezen a téren hasonló félelmek fogalmazódtak meg bennük döntéseik előtt, különösen a „németek kontra oroszok” opció mérlegelésénél, lett légyen szó a magyar, a román vagy éppen a finn diplomácia képviselőiről. Számunkra szimptomatikus mindenképp, hogy miközben – nyilván amerikai bíztatásra – Bakách-Bessenyey György berni követünk Kállayt a szovjetek felé való nyitás halásztathatatlan mivoltáról igyekezett meggyőzni 1944. február 17-én, addig a külügyminiszter a szóban forgó nyitásban talán leginkább illetékes állomáshelyre (Ullein-Reviczky Antal stockholmi követnek) csak néhány nappal később a következőt írta: „német–orosz entente mindig hobbym volt, adja Isten, hogy tévedjek”.