Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai portrénk főhőse egy tipikus „egykönyves” történész – már amennyiben lehet „egykönyv”-nek titulálni egy hatkötetes, négy és félezer oldalas opust…
Petri Mór (1863–1945)
Petri Mór 1863-ban született a Szilágy vármegyei Tasnádszarvason, református, birtokos nemesi családban. Természetesen a zilahi kollégiumban tanul, majd Budapest, itt kezdetben az egyetemen természettudományi tárgyakat hallgat, de átnyergel a humaniórákra. Először segédtanár, majd tanár, 1889-től régi alma materében, a zilahi Wesselényi kollégiumban tanít, többek közt az ifjú Ady Endrét is magyarra. Később lépeget felfelé a ranglétrán: tanfelügyelő, minisztériumi tisztviselő már Budapesten, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye tanfelügyelője, ismét minisztériumi beosztás, s végül az 1909-ben alapított Petőfi Ház igazgatója 1929–34 közt. Budapest ostromát követően halt meg, 1945. március 2-án, 88 éves korában.
Petri nem házasodott meg soha – öt leánytestvére volt –, így egészen a közéletnek, valamint irodalmi munkásságának szentelhette magát. Tagja volt Zilah képviselőtestületének, egyházi tisztségeket töltött be, lapot szerkesztett Szilágy címmel, különféle társaságok és testületek tagja volt, közte a Petőfi Társaságé is (ami azért akkoriban komoly elismerést jelentett, még ha az utókor nem is osztja az akkori irodalmi értékítéleteket s cinikusan amolyan „népisech” korabeli kádertemetőnek tartja.)
Egyébként szenvedélye volt a verselés, költeményei folyóiratokban láttak napvilágot, de kötetei is megjelentek. Írt tankönyveket, s kisebb irodalomtörténeti munkákat. Ám amiért még ma is számontartjuk a nevét, az a monumentális Szilágy vármegye monográfiája.
Sorozatunkban már többször volt szó arról, hogy a millennium közeledtével a vármegyék, illetve a nagyobb, vagy éppen az erre gondot fordító kisebb városok is úgy érezték, hogy tartoznak magukkal a saját „monographiájuk” elkészíttetésével. A „félhivatalos” Borovszky csak a jéghegy csúcsa volt, ami máig megmaradt az emlékezetben – a szakmaiban és a szélesebb/szűkebb olvasóközönségében –, míg a többiek szinte nyomdatanul elsüllyedtek (jószerivel mindkettőben).
Ekképp járt el Szilágy vármegye is: „Szilágy vármegye közönségét már a hetvenes években élénken foglalkoztatta a terv, hogy a vármegye monographiáját megíratja. A meg-megújuló szándék határozott kifejezést nyert 1885-ben, a mikor a vármegye közönsége hazafias lelkesedéssel a következő határozatokat hozta:
I. 20. szám./közgy. 1885. Tolna vármegye átirata, mely szerint a törvényhatóságok hazánk ezer éves fennállásának a közel jövőben eső évfordulóját azzal tehetnék különösen maradandóbb emlékűvé, ha ez ünnep fényének emeléséhez azzal járulnának, hogy akkorra monographiájokat mindannyian megíratnák s azt e nap emlékének szentelnék, megkeresi tehát e vármegye közönségét, hogy javaslatát magáévá tevén, vármegyénk monographiáját állíttassa össze és azzal a nagy nemzeti ünnep fényének emelését, emlékének maradandóságát segítse elő. (…) a közgyűlés kimondja: hogy a Tolna vármegye által fölvetett eszmét magáévá teszi, azt e vármegye monographiáját illetőleg megtestesíteni kívánja, az erre megkívántató anyagi áldozatok meghozatalára kész, miből kifolyólag megbízza az alispánt, hogy ez ügyre nézve szakavatott egyénekkel érintkezésbe lépvén, a vármegye monographiájának mikép történendő megírására nézve egy vagy más irányban jöjjön megállapodásra s ezen megállapodását további szükséges teendők megtétele, nevezetesen az író tiszteletdíjának meghatározása s annak fedezéséről való gondoskodhatás végett a közgyűlésnek mielőbb jelentse be.”
A mai olvasó elnosztalgiázhat, megérezvén e sorokban „a boldog békeidők” ízét s illatát, midőn Tisza Kálmán regnálása alatt a vármegyei közgyűlések átirattal fordultak egymáshoz azzal, hogy történettudományi munkák megrendelésével és finanszírozásával emeljék a hetedhét országra szóló ezredéves ünnepségek fényét…
A nagy mű elkészítésével elsőnek megbízott auktor visszalépett, így a monográfia ügye ismét megoldatlanul állott. Ám hamarosan megbízták Petri Mórt, aki nem akadémikus, nem egy nagyhírű országos intézmény vezető munkatársa, hanem egy helyi középiskolai tanár, akinek nem fűződik a nevéhez semmiféle történettudományi teljesítmény. 1894-ben kötöttek szerződést vele, s 1901 és 1904 között meg is jelenik hat vaskos, nagyalakú kötetben a teljes munka.
A helyzetet nehezítette, hogy Szilágy vármegyét nemrég alakították ki akkori formájában: „területe Közép-Szolnok és Kraszna vármegyékből, Szolnok-Dobokának egy rakás s Kolozs vármegyének egy pár községéből alakult ki. Szatmár vármegye nehány községével két, három helyen is benyúlt Közép-Szolnok vármegyébe s a századok folyamán szatmárvármegyei községek végkép Közép-Szolnok vármegyébe olvadtak be. Kővár vidéke is Közép-Szolnok vármegye tartozéka volt s ennek számos községe szintén ide szakadt. Kraszna vármegye minduntalan ingadozott a bihari határ felé is.”
Lássuk a munka beosztását:
1. kötet: Szilágy. Az eltűnt Közép-Szolnok s Kraszna vármegyék – Szilágy vármegye általános története a legrégibb időktől napjainkig (815 old.)
2. kötet: A várak, birtokosaik és Zilah története (576 old.)
3-4. kötet: Szilágy vármegye községeinek története (750 + 858 old.)
5-6. kötet: Birtokosok, családok története (868 + 840 old.)
S hogy fogalmunk legyen a feladat nagyságáról, amelyet Petri Mór egymagában végzett el, olvassunk bele az első kötet előszavába, ahol a forrásokról szól: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. A munkámban előforduló jegyzetek számolnak be rólok. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét; egyházak, községek, magánosok levéltárait, a hol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén fölkerestem a vármegye határain kívül levő mindama levéltárakat, a melyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni. Gróf Kuun Géza dr. marosnémeti levéltára sok ismeretlen s igen becses adatot nyújtott. (…) mély hálával mondok köszönetet gróf Kuun Gézának s fenkölt lelkű nejének, báró Kemény Vilmának, a kik huzamos időn át vendégökül fogadtak s a levéltárnak az én czéljaimra, úgyszólván teljes kiaknázását lehetővé tették. Hálára kötelezett a premontreiek hazafias rendje, a kik a leleszi convent országos levéltárának átkutatását nemcsak szíves készséggel megengedték, hanem hosszas ott időzésem alatt vendégszeretetökkel elhalmoztak (…) Ily becses támogatásban részesítettek az Országos Levéltár s a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói, tisztviselői. Őszinte szívből köszönöm Hóry Bélának, a báró Bánffy-család Kolozsvárt elhelyezett levéltára őrének, továbbá dr. Ferenczi Zoltánnak, akkor a kolozsvári egyetem és erdélyi múzeum-egylet könyvtára igazgatójának ama baráti szíves támogatásukat, a melylyel az őrizetükre bízott levéltárak átkutatására módot adtak. Különös hálám illetheti dr. Ferenczi Zoltánt, a ki a báró Wesselényi-család nagytömegű levéltárát körültekintő figyelemmel rendezte, a mi kutatásomat jelentékenyen gyorsította. Melegen köszönöm dr. Karácsonyi János barátomnak, Békés vármegye tudós történetírójának, ama nemes fáradozását, a melylyel a nagyváradi múzeum okleveleinek felkutatásánál napokon át segítségül volt. Mindezek a levéltárak fölötte bő anyaggal jutalmaztak s ha még hozzájok veszem boldog emlékű Szikszai Lajosnak említettem gyűjteményét s a magán-családi levéltárakat, meghaladja a tízezret pusztán a levéltári okiratok száma, a melyekre – s bizony jórészt csak rájok – ezt a munkámat fölépítettem.” (Lehet, hogy a tízezres szám némiképp túlzás, de még ha a duplája is a valóságosnak…)
Két dolog ötlik még a szemünkbe: az egyik, hogy két vaskos kötet több mint 1500 oldalon keresztül foglalkozik a kistelepülésekkel, falvakkal. Másrészt ugyanilyen terjedelemben az 5–6. kötet a családtörténettel. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Borovszky-kötetek mindegyike ugyanígy az adott vármegye nemes családjainak ismertetésével végződik, láthatjuk, hogy a helytörténetírásnak milyen alapvető kelléke volt a genealógia.
Ugyanakkor láthatjuk már ezekből is, mennyit változott a történetírás módszertana/stílusa: ma már nincsenek magánlevéltárak: a háborúk, a területelcsatolások és a komcsik gondoskodtak ezek megszűnéséről. (Á propos: felmértük már, hogy az „utódállamokban” hol s merre tartják manapság az ilyen elsinkófált magyar levéltárak anyagait, illetve mikor fogjuk ezek digitalizált változatát közkinccsé tenni?) Másrészt a családtörténet is jószerivel kihalt, mint a történetírás önálló műfaja, egy-két magányos, de lelkes amatőr műveli csak, jórészt saját famíliáját feltérképezendő.
A céhbeli történetírás persze némi szent borzadállyal viseltetett Petri Mór partizánakciónak is beillő vállalkozásával szemben. A Századokban az első megjelent kötetet ismertető Lukinich Imre a nyúlfarknyi kritikáját ezekkel a nem túl elegánsan dehonesztáló szavakkal fejezi be: „Egy embernek megírni egy megye monographiáját, hol annyi számtalan részlet, szempont és tárgykör jő tekintetbe, nehéz feladat; ezért van Petri Mór munkájában sok nyers anyag; értéke azonban így is nyilvánvaló.” Nem járt sokkal jobban az 1–3. kötetet ismertető Kuun Géza kritikájával sem, vagy a 4–6. kötetet pár sorban „méltató” E–i. fedőnevű szerzővel sem, aki így végzi írását: „Végezetül tizenhat lapra terjedő hasznos pótlásokat és igazításokat kapunk, s az egész munkát egy nem épen múlhatatlanul szükséges utószó zárja be.” De jusson eszünkbe ezen sorok olvastán a karavánról és a kutyákról szóló örökbecsű mondat, s tekintsük az utókor elégtételének, hogy a net-en ingyenesen hozzáférhető a Szilágy vármegye.