Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Miskolczy Gyula (1892–1962) főműve
Tipikus akadémikus tudós-karrier: külső eseményekből keveset – szinte semmit – jegyez fel az utókor, csak a művek beszélnek. Miskolczy Gyula 1892-ben született Szegeden, itt piarista diák, majd felsőfokú tanulmányok Budapesten, Lipcsében és Münchenben, 1913-ban bölcsészdoktori oklevelet szerez, utána Bécs, a Hofarchiv, az Udvari Levéltár. A világháborúban katonáskodik (de erről nem tudtunk többet kideríteni). A háborút követően az Országos Levéltár, majd külügyi szolgálat keretében ismét Bécs, a Monarchiát követő „osztozkodás” kapcsán (lásd: Magyar Nemzeti Levéltár honlapja: https://mnl.gov.hu/kapcsolatok/kulfoldi_leveltari_intezetek/ausztria.html – bár hősünk nevét itt sikerült i-vel írni).
Miskolczy egy másik fontos munkája
1930-tól a Római Magyar Intézet, a Collegium Hungaricum igazgatója, és közben magyar történetet tanít a római egyetemen. Hazatérését követően 1935-től a Budapesti Egyetem bölcsészkarán oktat, s egyidejűleg a bécsi Collegium Hungaricum vezetője, miközben a bécsi egyetemen is előad. Ennek keretében részt vesz a Bécsi Magyar Történeti Intézet, később Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet évkönyveinek szerkesztésében (1931–1940 között jelentek meg). Erről a maga korában fontos, de mára jórészt feledésbe merült kiadványsorozatról írta a Századok könyvismertetésében Csapodi Csaba 1940-ben: „A bécsi magyar történeti intézet évről-évre megjelenő kötetei már szinte nélkülözhetetlenül hozzátartoznak történettudományunk arculatához, jeléül annak a fontos szerepnek, melyet ez az intézet tudományos életünkben betölt. Az értekezések mindig új és értékes anyagot tárnak föl, elsősorban a bécsi levéltárak kimeríthetetlen bőségéből, a közölt cikkek nagy részének idegen nyelve pedig jelentékenyen hozzájárul annak a sajnálatos homálynak eloszlatásához, amelyben a külföld kutatói Magyarország történetét illetően vannak. Nyelvünk szűkkörű elterjedtsége miatt ugyanis a külföld még most is alig vesz tudomást eredményeinkről ; az idegen szakmunkák nagy része még mindig közhelyekre, elavult összefoglalásokra, vagy a monarchia idejének többnyire elfogult, osztrák vagy cseh történeti munkáiból vett adatokra hivatkozik.”
1933-tól az MTA levelező tagja – 1949-ben a nagy akadémiai purgálás keretében az ő tagságát is megszüntették, „illegális külföldre távozása miatt”. Ez a külföldre távozás Ausztriát takarta, 1948-tól itt élt, Bécsben tanított, s 1962-ben Bécsújhelyen/Wiener Neustadtban ragadta el a halál.
Miskolczy nem volt „sokkönyves” szerző, témáiban is a Monarchia újkori történeténél maradt. Első nagy – monumentális – munkája az akadémiai forráskiadványok nemzetiségtörténeti vonulatának keretében a kétkötetes A horvát kérdés története és irományai a rendi állam korában (1927–28, 640 + 570 oldal). Az első kötet egy 460 oldalas, részletes történeti áttekintéssel kezdődik, amolyan „minden, amit a horvát-kérdésről tudni kell” az 1790–1848 közötti időszakban átfogó tematikájával – a kötet hátralévő része és a második kötet az okmánytár. A háttérről írta a szerző még könyve megjelenése előtt: „A Magyar Történelmi Társulattól 1921 nyarán megbízást nyertem, hogy a bécsi levéltárakban gyűjtsem a magyarországi nemzetiségi mozgalmakra vonatkozó adatokat a rendi állam idejéből. Az anyag rendkívüli bősége csakhamar arra késztetett, hogy munkámat egy kérdésre, a horvát kérdés felkutatására határoljam el. Miután a monarchia központi kormányszerveinek és a magyar főkormányszékeknek irattárait, főleg a bécsi állami és a budapesti Országos Levéltárban átkutattam, a megoldásra váró kérdés főbb vonásaiban tisztázódott…” (Századok, 1923/24.)
Egy évtized múlva jelentkezett következő – karcsú, 220 oldalas – kötetével, A kamarilla a reformkorszakban (A Magyar Történelmi Társulat könyvei c. illusztris sorozatban).
Ezt követően már az emigrációban jelent meg összefoglalása: A magyar nép történelme a mohácsi vésztől az első világháborúig (Anonymus, Róma, 1956, 310 oldal). Vélhetőleg tankönyvnek/ismertetőnek szánta a külhoni magyarság számára – nem is több, mint szolid és professzionális összefoglalása ez az újkori magyar történelemnek.
Hattyúdala már németül „hangzott el”: Ungarn in der Habsburger-Monarchie s mint Julius Miskolczy jegyzi (Wien–München, Verlag Herold, 1959. 210 oldal). A magyarországi Századokban 1961-ben (!) Hanák Péter írt róla jellegzetes (tudományosnak álcázott) sorokat: „A csalódás aztán folytatódik és fokozódik, amikor a feudalizmusról a kapitalizmusra, majd monopolkapitalizmusra való átmenet valóban bonyolult gazdasági-társadalmi folyamatainak, Magyarország és a Monarchia létét alapjában érintő kül- és belpolitikai ellentéteinek elemzése helyett az osztrák-magyar közjogi-politikai és gazdaságpolitikai viszony sem elmélyültnek, sem újszerűnek nem nevezhető, összegező ismertetését és értékelését kapja — 200 lapon keresztü«l. A nagyigényű és nagy érdeklődést keltő célkitűzéshez képest a szerző problémafelvetése és látása túlságosan korlátozott.” „A szokványos magyar nacionalizmust valamelyest megszelídítő »nemzetfelettiség«, úgy látszik, a továbbiakban teljes erkölcsi alapot ad a szerzőnek arra, hogy »übernational« szemléletét a magyarországi – és monarchiai – elnyomott nemzetekkel szemben maradéktalanul érvényesítse. A Gesamtmonarchie – és az alapkövét alkotó egységes magyar állam – létérdekeit hangsúlyozva, nem ismer el semminő nemzeti szeparatizmust, elutasítja a nemzeti önrendelkezés jogát. Történetileg kicsorbult érvekkel – a valamennyi nép számára kedvező gazdasági fellendüléssel, nagyhatalmi helyzettel – mentegeti a monarchiai nemzeti elnyomás rendszerét.” S az összefoglalás: „Röviden summázva az elmondottakat: Miskolczy új könyvét nem tudjuk másnak tekinteni, mint a manapság elterjedt Habsburg-apologetizáló irodalom egyik sajátos, a 67-es konzervatív magyar felfogást modernizáló példányának, amely inkább politikai, mint történeti, inkább historiográfiai, mint szaktudományos érdeklődésre tarthat számot.” Hosszabban idéztünk talán a kelleténél, de ezek a mondatok mint cseppben a tenger tükrözik a Kádár-korszak hivatalos történeti világlátását (melynek levedlését – főleg a köztudatban – máig sem sikerült elérni). [Ennek részletes kifejtését lásd Ujvári Gábor munkájában itt. – a szerk.]
Miskolczy Gyulát és munkáit nagyjából belepte a feledés pora, kamarilla-könyve és emigráns összefoglalása az eredeti megjelenése óta kiadatlan, német könyve lefordítatlan – bár – tehetnénk hozzá – „fizetőképes kereslet” sincs hozzá. A horvát kérdés története viszont elolvasható a net-en (fizetősen), de nem mernénk komolyabb összeget feltenni egy fogadás során arra, van-e évente egytucatnyinál több nem-szakmabeli érdeklődő erre a témára.