Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai portrénk főhőse – egy par excellence erdélyi történetíró – Kőváry László (bár sokszor Kővári-nak írva) 1819-ben született Tordán. Apja a helyi szűcs-céh mestere – látható, azért a feudálisnak kikiáltott reformkori Magyarországon nem volt ismeretlen/lehetetlen a társadalmi mobilitás: apja mind a hat gyermekét kitaníttatja.
Kőváry László (1819–1907)
Iskolai tanulmányait szülővárosában, majd Kolozsvárott végzi, jogászként kezd dolgozni Marosvásárhelyen, ahol közben állítólag a Teleki Tékában böngész. 1848–49: aktívan részt vesz a szabadságharcban, utána rejtőzik, megtalálják, letartóztatják, de kegyelmet kap.
1854-ben Kolozsvárott feleségül vette kiadója, Tiltsch János, unokahúgát: „jó partit” csinált, innentől kezdve anyagi gondjai nem voltak, élhetett ambícióinak – mondhatnánk a mi szerencsénkre. Társadalmi emelkedése is villámgyors volt az egyébként meglehetősen zárt erdélyi városban: 1862-től – Deák-párti – lapot szerkeszt Korunk címmel, támogatja a kiegyezés tető alá hozását. Az 1858-ban megindított Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár igazgatója, majd a helyi Victoria Biztosító-Társaság egyik igazgatója lesz. Polihisztorként megír egy hatalmas szakmunkát a biztosításról (magyar-német), de ez kéziratban marad. Visszatér a történetíráshoz. Élete nyugalmasan csordogál, társadalmi és tudományos előrehaladása töretlen. Kolozsvárott társadalmi megbecsülését különféle címekkel és megbízatásokkal fejezik ki, könyvei és cikkei sorjáznak, az MTA 1883-ban levelező tagjává választja. Az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület – EMKE – és az Erdélyi Irodalmi Társaság alapító tagja. Szociális érzékét tettekkel is bizonyítja: „Ott, ahol nevét ma is utca viseli, a Fellegvár mögött, az állomásra néző domboldalon a telekkönyvileg is az ő tulajdonát képező 50.000 m2-es birtokát az 1880-as években mintegy száz telekre parcelláztatta, és azokat kedvező törlesztés mellett eladta a vasúti alkalmazottaknak, közülük is elsősorban a nyugdíjasoknak.”
1907-ben hunyt el, sírja természetesen a Házsongárdi temetőben van.
Munkásságát egy szárazabb, tudományos művel kezdi: az Erdélyország statistikája. I. kötete 1847-ben jelenik meg, unicus marad. Hézagpótló mű: Fényes Elek hatalmas hatkötetes összefoglalásában (Fényes Elek: Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, 1836/40) a tulajdonképpeni erdélyi – Királyhágón túli – vármegyék nem szerepeltek, Kőváry 300 oldalas összefoglalása rengeteg becses adatot közöl. Szerkezete nem oly szisztematikus, mint Fényes Elek munkájáé, tematikusan épül fel, úgyhogy egy-egy adatra hosszabb keresés után lehet rábukkanni… viszont olvasmányosabb, amennyiben ez a jelző egy statisztikai szakmunka esetén értelmezhető.
A folytatásban populárisabb írások is jelennek meg tőle: Erdély földe ritkaságai (1853) – egy afféle Baedecker –, Száz történelmi rege és Történelmi adomák (1857), A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából (1860). De közben egy komoly genealógiai szakmunka: Erdély nevezetesebb családai. Czimerekkel és leszármazási táblákkal (1854) – három évvel Nagy Iván gigantikus munkájának első kötete előtt!
És utána a nagy összefoglalás: Erdély történelme 6 kötetben 1859 és ’66 között, illetve az Erdély története 1848–49-ben (1861) és a hozzá tartozó Okmánytár az 1848–49. erdélyi eseményekhez (1861). Úgy tűnik, Erdély ekkor „benne volt a levegőben”: Szilágyi Sándor: Erdélyország története tekintettel mivelődésére két vaskos kötetben 1866-ban jön ki, alig valamivel kisebb terjedelemben mint Kőváry 6 vékonyabb kötetes históriája.
Ezzel a nevezetesebb munkák sora le is zárul – a következő négy évtizedben rengeteg kisebb-közepes-nagyobb tanulmányt, könyvet ír még, a lehető legkülönfélébb témákban: rengeteg kolozsvári helytörténeti apróság – az épületektől és a sétatértől a különféle intézményekig, Brassai Sámueltől a mindenkori fontosabb helyi történésekig, vaskos kötetet szentel millenium eseményeinek (A millennium lefolyásának története s a millennáris emlékalkotások, több mint 300 oldalon), stb. stb.
Élete végén hazája átfogó történetén dolgozik – de meg kellett tapasztalnia a nemo propheta in patria sua örök igazságát (ami – valljuk be – a történész-céhen belül talán a kelleténél kevesebbszer igazolódik…) Erről a három emberöltőnyivel későbbi EMKE honlapján ezt olvashatjuk „Művét tulajdonképpen a millenniumra tervezte. 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára be is küldte a kéziratot, de az nem fogadta el, mivel túlságosan romantikus látásmódja már időszerűtlenné vált. Kőváry azonban a bírálatokat megszívlelve keményen dolgozott, és 1905-re elkészül a két vaskos kötetet kitevő összegzéssel: Magyarország története és Magyarország története nemzetközi helyzetünk szempontjából. A második kötet halála után, 1909-ben jelenik meg.” (Azért jegyezzük meg, hogy ez az összefoglalás is torzóban maradt.) S az ítélet az előzőek alapján: „Kőváry túlélte és túlírta korát.” (Ács Zsolt: Kőváry László (1819 – 1907)
Véletlenül sem áll szándékunkban „mentegetni” Kőváryt, de azért egy-két gondolatot felvetnénk: a „túlságosan romantikus látásmód” a századforduló pozitivista diadalútja idején kb. olyasféle megbélyegzés volt, mint a komcsiban a „burzsoá elhajló”. Ilyesfajta vádakkal dobálózott a Nyugat gárdája, vagy még inkább Kassák és az -izmusok megannyi híve Jókai, Rákosi Viktor és szinte az egész kiegyezéskori irodalom alkotógárdája felé. Vajon felmérte valaki, hogy a magyar történettudományban hogyan csapódott le a „nyugatos” és a „hungarofil” irányzat ellentéte? Vagy hogyan csapódik le manapság?
És akkor még nem idéztük a másik nagy erdélyi történész, Jancsó Benedek véleményét, aki egymagában próbálta felrázni a politikát és a közvéleményt a veszedelmes erdélyi helyzet kapcsán. (Jancsóról itt, itt és itt írtunk). Vajon kicsivel kevesebb pozitív adat és kicsivel több „romantikus látásmód” a tudományban nem eredményezett volna kissé más helyzetet 1918/19-re? Soha nem fogjuk megtudni, de azért végigfuttathatjuk gondolatainkat a kérdésen – már csak az idők párhuzama miatt is…