Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Gróf Zichy István (1879-1951)
Gróf Zichy István Bábolnapusztán született 1879-ben. Fiatal korában festőnek készült, Münchenben, Nagybányán és Párizsban folytatott művészeti tanulmányokat, de megfordult a korszak szecessziójának egyik hazai központjában, Gödöllőn is. 1913-tól 1919-ig az akkor a Szépművészeti Múzeum keretében működő Történeti Képcsarnok vezetője. Később a magyar őstörténettel foglalkozott. 1925-től a MTA levelező tagja, 1931-től egyetemi magántanár. 1934 és 1944 között az Magyar Történeti Múzeum (a Nemzeti Múzeum akkori neve) főigazgatója. A háború után nyugdíjazzák. Gróf Zichy István Abán (Fejér vármegye) hunyt el 1951-ben.
Megjelent munkáinak száma minimális, s azok is szinte „nyúlfarknyi”, vékonyka kis kötetek. „Alapműve”, A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig a Melich János, Gombocz Zoltán és Németh Gyula szerkesztette összefoglaló vállalkozás, A magyar nyelvtudomány kézikönyve I. kötet 5. füzeteként jelent meg 1923-ban, 80 oldalon. Ennél is rövidebb a későbbi „népszerűsítő” munkája, a Szekfű Gyula-féle Magyar Szemle Kincsestárában napvilágot látott Magyar őstörténet (80 apró oldalon) 1939-ből. Ezeken felül néhány folyóiratcikk és pár önálló füzet. Ennyi!
Egy kép Zichy gödöllői korszakából
Talán nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy a XX. századi magyar történettudomány egyik – ha nem „a” – legrejtélyesebb figurájáról van szó. Nézzünk csak néhány kérdéses részletet:
– Viszonylag sikeresen induló képzőművészeti karriert félbehagyva miért kezd valaki a magyar őstörténettel foglalkozni, beleértve komoly régészeti és nyelvészeti tanulmányokat – ez utóbbiak a megjelent munkáiból nyilvánvalóak.
– A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig című írásában felállított egy teóriát, amely sikeresen szintetizálta a finnugor és a türk származás kibékíthetetlennek tűnő ellentétét (a lényege – egészen zanzásítva – valami olyasmi, hogy a finnugor köznépre rátelepedő türk vezetőréteg átvette azok finnugor nyelvét, viszont megőrizte uralmi szerepét). Mindez hosszas nyelvészeti, régészeti és történeti adatokkal alátámasztva, a rövid, de végtelenül tömény szövegben. Ennek ellenére a nevével szinte soha nem találkozunk a magyar őstörténetet boncolgató tudományos és kevésbé tudományos munkákban. Pedig a magyar őstörténet kissé olyan a céhbeli és az amatőr történészek közt, mint a foci meg a politika: mindenki ért hozzá és van róla véleménye. Akkor Zichy teóriáit miért borítja feledés/hallgatás?
– Hogyan lehetett tíz évig az ország egyik legfontosabb kulturális intézményének vezetője ilyen kevés megjelent tudományos munkával? Talán példa rá, hogy az intézményvezetés minősége nem egyenesen arányos a publikált leütések számával?
– Zichy a ’30-as évektől kezdve foglalkozott viselettörténettel (vélhetőleg még képzőművész-korából maradtatott ilyesfajta vonzódás benne). Írt róla 2–3 cikket, majd pedig nekifogott egy nagy összefoglaló munkának a magyar viselettörténetről – amivel el is készült. Állítólag az egyik példány, a sajátja elkallódott a korai ötvenes évek zűrzavaraiban, a másik, amit a Nemzeti Múzeum könyvtárában őriztek, az ’56-os belövések okozta tűzben veszett oda. Bár Bulgakov szerint a kéziratok nem égnek el, az élet néha rácáfol… s ha mégsem, akkor talán egyszer még elő is kerülhet egy példánya.
– Miért maradt itthon ’45-után? (Gyermekei Nyugatra távoztak.) Sejthette, hogy túl fényes jövő nem vár rá Magyarországon – gyakorlatilag kitelepítve, kegyelemkenyéren élte le utolsó éveit. A Nemzeti Múzeum honlapján szereplő rövid életrajza szerint: „Hazája iránti szeretete mellett leginkább viselettörténeti kutatásai tarthatták itthon.” Erre szokták jobb kocsmákban megkérdezni: „És ez most komoly?”
A kérdéseket még lehetne sorolni, jelen cikk írójának nincsenek rá válaszai. (Ha bárki többet tud, kérjük, ossza meg velünk ezen a blogon!)
Végezetül egy rövid anekdotaszerű történet Zichyről, 1944-ből, mégpedig az akkori kultuszminisztériumban dolgozó Asztalos Miklós kiadatlan visszaemlékezéséből:
„Dr. gróf Zichy István a Magyar Történeti Múzeum főigazgatóba volt. Hóman – miért, miért nem, sohsem derült ki – meg akart szabadulni Zichytől. Hóman tehát felhívta telefonon Haász Aladárt, hogy indítsa el Zichy nyugdíjazását, tekintettel arra, hogy Zichy elérte a nyugdíjazási korhatárt. Haász, mint engedelmes jó fiú, nyomban lehívatott magához és felszólított, hogy vegyem kezembe Zichy nyugdíjazásának dolgát. Készítsem el a felterjesztést és mielőbb vigyem le hozzá továbbítás végett az ügyiratot. Tudomásul vettem az utasítást és szabályszerűen elkészítettem a miniszteri előterjesztést Zichy István nyugdíjazása végett. Az ügyiratot jómagam csak mint referens írtam alá. Levittem Haászhoz, aki az előterjesztést jónak találta, de ő sem adta ki, hanem csak láttamozta és az ügyiratot kiadás végett délután levitte Antal Istvánhoz. Ám Antal sem adta ki az aktát, hanem egész szokatlanul csupán láttamozta. Ez pedig nem volt elég az ügydarab további útra indításához. Hóman pedig sürgette Haászt, hogy na lesz már?! Végre aztán türelmemet vesztettem s most már én vittem be az aktát Antalhoz. Valahogy sikerült rávennem, hogy aláírása előtt az „l” betűt „k” betűre javította ki, s így most már e „kiadványozott ügydarab” tovább mehetett a minisztertanács elé, majd annak jóváhagyása után végső jóváhagyásra a Kormányzóhoz. Horthy alá is írta s egy nyári reggelem Zichy István kézhez vette nyugdíjaztatási okmányát. Zichy, aki semmiről sem tudott semmit, éktelen dühbe gurult és nyomban kihallgatásra jelentkezett Horthynál, aki régi barátját azonnal fogadta. A kormányzó azonnal rátelefonált Antalra, hogy az ügydarabot azonnal küldje fel ismét hozzá, mert megváltoztatta elhatározásét és nem hagyja jóvá Zichy nyugdíjazását. Az akta visszakerült a Várba és a kormányzói jóváhagyást erélyesen áthúzták. Zichy aktív maradt. Mi pedig – Antal, Haász és én – lenyeltük a kudarcot, amibe az intrikus Hóman ugratott bele minket. Még szerencsénk volt, hogy nem lett a hómani stiklinek semmi következménye.”