Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Olyasói és héthársi Gabányi János (1871-1934)
– Ilyen állat pedig nincs – kiáltott fel az egyszeri parasztbácsi, mikor feljőve a székesfővárosba, kilátogatván az állatkertbe, szembesült a zsiráffal.
– Ilyen történész pedig nincs – kiálthatna fel az egyszeri blogger, amikor beütve a wikipédiába Gabányi János nevét, nem adja ki (csak egy névrokonát). Merthogy nincs ott. De a net-en egyébként is alig találjuk nyomát a személynek – műveinek annál inkább. Úgyhogy forduljunk „munkahelyének”, a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum (mai nevén Hadtörténeti Intézet és Múzeum) honlapjához (ahol magyar és angol nyelven is megtalálhatjuk az életrajzát és a fényképét – ámbár a kettő különbözik, az angol javára…)
„Olysói és héthársi Gabányi János (Szatmár, 1871 – Budapest, 1934) 1893-ban egyévi önkéntesként vonult be a szatmári 12. honvéd gyalogezredbe. 1896-ban nevezték ki hadnaggyá. 1902-ben elvégezte a bécsi Hadiiskolát is. A világháborúban vezérkari tisztként szolgált, de nyolc hónapig frontszolgálatot is teljesített […]. 1915-től őrnagy, 1917-től alezredes. […] Kiváló sportember volt, de festett és rajzolt is. Több hadi kitüntetést kapott. 1920-től ezredes, 1924-ben címzetes tábornokká léptetették elő. Hadtörténelmi érdeklődése, nyelvismerete és írói vénája miatt a HM 1/a osztályra került. A hadtörténelmi alcsoport élén 1918. november elején ő szervezte meg az alcsoportok egyesítését. Az így megalakult Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum első vezetője lett 1920. szeptember 30-ig, majd 1924-től a Levéltár főigazgató-helyettese. 1925 végén nyugállományba vonult. Számos hadtörténeti mű szerzője és a Magyar Katonai Közlöny felelős szerkesztőjeként is emelte a lap tudományos színvonalát.”
Akkor a nyúlfarknyi életrajz után nézzük az életművet, ahol már bővebb anyagból válogathatunk.
Először a „kakukktojás” (ami nem tágabb értelemben vett történészi szakmunka): 1924 és 1934 között 4 kötetben megjelentette a Magyar várak legendái című sorozatot, ami sorra veszi a történelmi Magyarország várait és a hozzájuk fűződő mondákat, történeteket, valós alapúakat és meséseket egyaránt – kötetenként 400 oldalon. Írt ezenfelül regényt (A megbilincselt ember) és verseket is (Töviskoszorú) – jelentőségük parciális. Letudva a szépirodalom/kultúrhistória terén tett kitérőjét, nézzük hadtörténeti munkáit!
Még 1909-ben kiadott egy majd 300 oldalas és 30 térképpel ellátott munkát: Az orosz-japán háború 1904-1905, illetve két évvel később A hadseregszervezet kézikönyvé-t.
Szerkesztette a „Martirjaink”: az „őszirózsás” forradalom és a proletárdiktatúra áldozatainak meggyilkolása, lelki és testi megkínzása című összeállítást, mely a Tanácsköztársaság korai feldolgozásai közé tartozik. Írt egy vaskos kötetet József főherceg tábornagy-ról, illetve megírta a nagy háború befejező szakaszának történetét: A világháború története. Az összeomlás kezdetétől a békekötésig I–II. kötet, ami már 1934-ben, halála évében jelent meg. De írt kisebb nagyobb tanulmányokat a magyar katonai nyelvről, a háború pszichológiájáról, politikai és hadtörténeti kérdésekről, illetve recenziókat különféle hadtörténeti munkákról.
Ez eddig egy szokványos hadtörténészi életmű – leszámítva a szépirodalmat, ami pedig meglepő módón nem volt annyira ritka a Horthy-hadsereg tollforgató tisztjei közt –, de akkor lássunk egy érdekességet.
1924-ben jelent meg A magyar nemzet története című tankönyvének az első kötete, melyet 1930-ig további három követett, majd halála után az ötödik kötetet már Czékus Zoltán nyugalmazott ezredes, szintén hadtörténeti író fejezett be és rendezett sajtó alá. A kötetek címlapja szerint: „A M. Kir. Honvédelmi Minister úr megbízásából” íródtak, és oktatási célokat szolgáltak. Erről így ír a 2. kötet bevezetőjében: „A könyv nem az altisztek, hanem a tisztek és egyéb oktatók számára készült.” (Hogy használták-e a katonai oktatásban, netán máshol, arról jelen sorok szerzőjének semmi információja nincs – itt is szívesen fogadunk bármi kiegészítést.) A kötetek meglepően „frissek”, érdekesek, széleskörű tájékozódást nyújtanak, elfogadható (bár a saját kora ízlését tükröző) képanyaggal rendelkeznek, valamint jól használhatóvá teszi őket a szerkesztésük: egy-egy kérdés után a rövidebb kifejtés (csak találomra néhány egymást követő ilyen didaktikus bevezető kérdés: Mit tudunk III. Károly első török háborújáról? (1716–1717) – Mit tudunk Pero lázadásáról? (1735) – Miképen folyt le III. Károly második háborúja a törökök ellen? (1736–1739) – Ki volt Mária Terézia? Mit tudunk családi viszonyairól? – etc., etc.) Míg az első 3 kötet a magyar történelem kronológiai tárgyalása a kezdetektől az első világháborúig, a 4–5 kötet már tematikus: szó van bennük Magyarország demográfiai és ethnográfiai állapotáról, a nemzetiségek történetéről és mozgalmairól, akárcsak a gazdaságról, a különféle társadalmi szervezetekről, a közoktatásról, technológiáról, de helyet kap a művészet, az irodalom, sőt a sport és a testnevelés is! S végül a hadügy története is komoly mértékben képviselteti magát, de ez egészen természetes.
Hogy a történettudomány Parnasszusáról leszálltunk a tankönyvírás lapályára, azt az indokolta, hogy hosszú évek óta folyik a vita a történelemtanításról (az irodalom mellett, persze) – bár vélhetőleg az „anyázás” mint terminus technicus jobban illene a diskurzus definíciójához. Ugyan az oroszok három évtizede kimentek, és az MSZMP agitprop cenzúrájára is már csak Lendvai Ildikó örökifjú arcképével kísért szösszenetei emlékeztetnek – azt máig képtelenek voltunk eldönteni, hogy mit is akarunk a gyermekeinknek a gimnáziumokban történelem címén megtanítani és tulajdonképpen miért is. Ezért talán nem árt tudni arról, hogy egy évszázada itt a kis trianoni Magyarországban volt egy katonatiszt, aki – nem várván néhány bizottságosdi előterjesztésére/ülésére/állásfoglalására/nyilatkozatára/stb. – a M. Kir. Honvédelmi Minister úr parancsára szalutált, majd leült az íróasztalához és néhány évnyi kemény munkával megírt egy használható tankönyvet. Mert legyen bármily hihetetlen, így is lehet. És volt idő, amikor tudósembernek még nem derogált fiatalok számára tankönyvet írni…
De legyen optimista a végkicsengés: Gabányi János fontosabb munkái közül a világháború-történet, az orosz-japán háború és a Magyar várak legendái ingyenesen elérhetőek a net-en, ez utóbbi reprintben fillérekért megvehető könyv-formában. S szerzőnk azon nagyon kevés történetíró közé tartozik, aki – ha nem is ilyen minőségben, hanem mint intézetalapító – mellszobrot kapott a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán.