Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Marczali Henrik (1856-1940)
Marczali Henrik azon kevés történetíró közé tartozott, akiknek vezetékneve könyvészeti fogalommá vált: a tizenkét kötetes „Marczali”-t ugyanúgy emlegetik, mint a „Hóman–Szekfű”-t, a „Nagy Iván”-t, vagy a „Szilágyi”-t. Emlegetik – de nem olvassák. Amikor a századfordulón megjelent, minden úri család könyvespolcán/könyvszekrényében kötelező elem volt, a Pallas lexikon, a Borovszky, a Jókai összkiadás meg társaik mellett. Ma már ugyanúgy csak polcdísz, a dekoratív könyvgerincek jól mutatnak a könyvtárszobában. És ez igazából Marczali egész életművének is szimbóluma.
Történészünk Morgenstern Henrik néven született 1856-ban Marcaliban, rabbi-családban. „Csodagyereknek” tartották, tizenévesen már jópár élő és holt nyelvet elsajátított. Középiskoláit Győrött és a Pápai Református Kollégiumban végzi, majd a budapesti bölcsészkar, s ezt követően két év nagy nyugati egyetemeken. 1873-ban (más források szerint 1875-ben) az egész család Marczalira magyarosította a vezetéknevét. Külföldi tanulmányútját követően a pesti tanárképző főiskolán tanít, 1883-ban megházasodik, 1893-ban az Akadémia levelező tagja lesz, 1895-től pedig a Magyar Történelmi Társulat igazgatósági választmányi tagja. A Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen ő az első zsidó származású rendes tanár. Pályafutása a századfordulóig töretlen, de néhány év múlva politikai csatározásokba keveredik: sajtótámadások, rágalmazási per, a kor „szokásai szerint”. A világháború alatt ő is azon társadalomtudósok közé tartozott, akik aktívan támogatták a háborús szerepvállalást, cikkeket írt, előadásokat tartott ennek érdekében. A Tanácsköztársaság bukását követő egyetemi átszervezés/forrongás/tisztogatás során 1919-ben kényszerszabadságolják, majd 1923-ban nyugdíjazzák – bár komolyabb vétséget nem állapítottak meg nála. Az Akadémián is vizsgálat folyt ellene, s ennek lezárásaként „az ügyét tárgyaló bizottság »sajnálkozását« fejezte ki magatartása felett”. Ettől kezdve a tudomány hivatalos pályáján kívülre szorulva él és jórészt folyóiratokba ír, miközben komoly anyagi gondokkal küzd. Felesége – akitől két leánygyermeke született – 1920-ban meghalt. Marczali Henrik 1940-ben hunyt el Budapesten.
Marczali időskorában
Történészi életműve terjedelmét tekintve hatalmas. Első könyve A magyar történet kútfői az Árpádok korában (1880), s később a témát bővebben is feldolgozta: A magyar honfoglalás kútfői (1900); A magyar történet kútfőinek kézikönyve (1902).
Igazi műfaja az egy-egy korszakot bemutató nagy áttekintő munkák voltak: Magyarország története II. József korában (1881–1888, másfélezer oldalon), a kétkötetes Az 1790-91-i országgyűlés története (1907), Mária Terézia, 1717–1780 (az illusztris Magyar történeti életrajzok sorozatban, 1891).
Ő írta a Ribáry-féle Világtörténelem a mívelt magyar közönség számára sorozatába az újkor köteteket: 1. A reformatiótól a vesztfáliai békéig; 2. A harminczéves háborútól a nagy franczia forradalomig; 3. A demokratikus mozgalmak és a franczia forradalom kora, 1774–1830.
Tolla alól került ki a Szilágyi Sándor szerkesztette nagy milleniumi magyar történet 2. kötetét: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301), és 8. kötetét: Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (1711–1815), valamint a legkorábbi történelmünket tárgyaló első kötet egy részét.
S végül ő szerkesztette – s részben írta – a bevezetőben említett Nagy képes világtörténet 12 kötetét (1899 és 1904 között).
A világháború után leginkább aktuálpolitikával fűszerezett kisebb írásokat közölt – fellépve Trianon igazságtalansága és a Tisza Istvánnak tulajdonított magyar háborús felelősség ellen –, s végül a hattyúdal: Erdély története 1935-ből (amit borítson a feledés jótékony homálya, mivel szakmai színvonala meglehetősen méltatlan a tudósi életműhöz.)
Marczali egy letűnt kor „hivatalos” történésze volt, élete első felében sikert sikerre halmozott, otthonosan forgott a tudomány – és részben a politika – felsőbb köreiben. Majd a háború végén hosszú agónia kezdődött: szakmai életművét besorolták az akkor diadalmaskodó szellemtörténeti irányzat által elítélt pozitivizmus körébe, s bár mindig kihangsúlyozták „vitathatatlan érdemeit”, azért már nagyjából „leírták” őt is, munkásságát is. Személyes kálváriája – melyben származása éppúgy szerepet játszott, mint különféle szakmai, politikai és szimpla egyéni ellenségeskedések – is rányomta bélyegét megítélésére, főleg emberileg, de ez óhatatlanul kihatott történészi értékelésére is. Farkas Gyula például így ír róla 1938-ban: „…a tízkötetes Milleniumi Magyar Történet (…), mely ünnepi formában, a nagyérdemű Szilágyi Sándor szerkesztésében, Vaszary Kolos hercegprímás előszavával jelent meg. Munkatársai túlnyomó részben zsidószármazásúak. A keresztény Magyarország megalapításának korát Marczali Henrik írta meg, akinek többek közt érdeme, hogy még egyetemi tanárság kedvéért sem volt hajlandó keresztény vallásra térni. A zsidószármazásúak jelentékeny részvétele, noha jellemző kortünet, még magában nem értékjelző, ámde pl. éppen Marczaliról egy munkájának bírálatával kapcsolatban Pauler Gyula állapítja meg: »Munkájának idegenszerűségét nem fejtegetem, melynek oka nem az abban folyó új tárgyalási mód, hanem nyelvének, felfogásának magyartalansága.« A Milleniumi Történet húszezer példányban fogyott el, de nem annyira olvasmányként, mint inkább könyvtárdíszként szolgált. Semmi nyoma sincs, hogy nagyobb hatást keltett volna, erre már nagy terjedelménél, munkatársai nagy számánál fogva sem volt igen alkalmas.”
Erre rímel az is, amit Hajnal István írta róla a Századok nekrológjában – még az alkalom kötelezően tompított hangsúlyával is: „A tudós hivatását, helyesebben szerepét, súlyát az élet aktualitásaiban, kétségtelenül túlbecsülte. Ez a kiirthatatlan igénye, az objektív, szenvedély nélküli, felsőbbrendű tudós teljesítményeket illetőleg, a múlt század tudományos optimizmusában gyökerezett. Sok csalódást és végül elszigeteltséget hozott számára.”
Késői utóélete szinte rehabilitáció-számba megy, de a végkicsengése mégis hasonló: meglepően sok írás foglalkozik vele magával és életművével – legalábbis korának más történészeihez viszonyítva. Munkásságát önálló kötet tárgyalja (Dénes Iván Zoltán: Választott nemzet. Marczali Henrik élete és munkássága, Balassi, 2022), „Marczali Henrik Kutatócsoport” működik, konferencia elemzi munkásságát (Előadások Marczali Henrik születésének 150. évfordulója alkalmából. Tudományos konferencia Marcaliban 2006. április 3.–4.), tanulmányok, cikkek születnek róla. Csak épp az írásai porosodnak a polcokon…