Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Markó Árpád (1885-1966)
Markó Árpád 1885-ben született Rozsnyón, itt végzi a középiskolát, majd 3 év a Theresianumban, ahonnan hadnagyként kerül ki. Csapatszolgálat, a világháborúban frontszolgálat, több kitüntetést kap. A „forradalmak korában” a nemzeti hadseregben találjuk, de 1921-től a Hadtörténeti Levéltárban dolgozik: 1930-tól a régi levéltári osztály vezetője, 1940-es nyugdíjazásáig. 1934-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
A II. világháborúban a front közeledtekor feleségével leköltözik a Győrtől nem messze lévő Dénesháza pusztán álló kúriájába, de mikor a harcok elérnek odáig is – oly sok fővárosi (felső)középosztálybelihez hasonlóan –, egészen Ausztriáig sodródnak. A folytatásról a neten elérhető Magyar Életrajzi Lexikon nem szól, a Wikipédia pedig így ír: „1950-ben honvédségi nyugdíját is elvették. 1946-tól Rábapatonán, 1948-tól Budapesten, 1951-től az evangélikus szeretetotthonban élt.” Nos, pillantsunk be az eufémizmusok sorának színfala mögé! Az alábbi idézetek Markó visszaemlékezéseiből származnak:
Mikor ’45 októberében visszatérnek: „itthon mindent feldúlva találtunk. Budai lakásunkat 22 bomba telitalálat szétrombolta, mindenünk odaveszett. Dénesháza pusztánkat felprédálták, a lakóházba két hívatlan család betelepedett, ott is mindenünk elveszett. S így kénytelenek voltunk – szegény feleségem akkor mar súlyosan beteg volt egy, az előző évben végrehajtott epeműtét után – Rábapatona községünkben egy szerény, bútorozott szobában meghúzni magunkat (…). Feleségemet hat havi szörnyű kínlódás után májrák betegsége 1946. július 3-an sírba döntötte, s en ottmaradtam magamra hagyatva, egyedül (…). Ezredesi nyugdíjam még megvolt, így hat tovább tengethettem életemet, amíg sikerült újból valahogy szilárdabb talajt szerezni lábam alá. Persze az alatt a par év alatt, 1946-tól 1948 nyaráig, amíg még ott, a faluban éltem, tudományos munkához nem igen volt kedvem. Megmaradt birtokrészünk kezelése, s a mindennapi megélhetés gondjai lefoglaltak. Amikor 1948 végén birtokunkat állami kezelésbe kellett adnom, már nem volt értelme, hogy tovább is ott morzsoljam le életem hátralevő éveit, tehát végleg Budapestre költöztem. Eleinte három évig egy kedves unokafivérem, dr. Belohorszky Gabor tüdő-szakorvos villájában kaptam szobát és kedves családi körében nyugalmas otthont. Amikor pedig nagy lakásukat széjjel kellett választani, s nekem már nem tudtak helyet biztosítani [értsd: állami rendelkezéssel a nagyobb lakásból több kisebbet alakítottak és beköltöztettek vadidegeneket, míg az eredeti tulajdonos a lakás töredékében élhetett tovább], kértem felvételemet az akkor megalakult Evangélikus Diakóniai Osztály kezelésében lévő egyik budai szeretetotthonba. Ennek az áldásos intézménynek az ügyvezető igazgatója kedves unokaöcsém, Sztehlo Gabor lelkész volt. Készséggel adott helyet, s 1951. október 15. óta itt élek a Hűvösvölgy végén. Pár évig a Vöröshadsereg utca 193. szám alatti házban, 1956 februárja óta pedig a Modori utca 6. szám alatt levő szeretetotthon lakója vagyok, és sorsommal a mai napig igen meg vagyok elégedve. Külön kis szobámban egyedül lakom, tehát zavartalanul, nyugodtan élhetek es dolgozhatok.” Eme nem kevéssé szívszorító öregkori vallomás után lássuk volt munkahelyét!
„Felkerestem [a hadtörténész] Erdélyi Gyulát, örömmel fogadott, s ígérte, hogy megpróbál nekem egy tiszteletdíjas helyet biztosítani az intézetben, ez azonban nem lesz könnyű, mert a volt tiszteket a politikai pártvezetés nem kívánja támogatni, s elhelyezkedésüket megnehezíti. De ezt a kérdést ki is kapcsoltam terveimből, mert Erdélyit rövid idő múlva nyugdíjazták, a Hadtörténeti Levéltár pedig egy, a Kommunista Párttól irányított intézmény lett, melynek vezetője a szakember Erdélyi után egy gyógyszerész, utána egy festőművész lett törzstiszti ranggal, s az intézet csak az 1919. évi tanácsköztársaság es a most lezajlott háború dolgaival foglalkozott.”
S akkor vessünk még egy pillantást a hazai tudományosság fellegvárára, az Akadémiára: „Azokat a régi akadémikusokat, akiket politikai bűnöseknek minősítettek, megfosztottak akadémiai tagságuktól, azokat pedig, akik csak tudományuknak élve, politikával nem foglalkoztak, de akikről feltételezték, hogy az új irányzatokat nem lesznek képesek szívvel-lélekkel szolgálni, egy újonnan szervezett tagsági csoportba degradálták. Vagyis ezek a rendes és levelező tagok ezentúl az újonnan alakított »tanácskozó tag«-ok csoportjába tartoznak. Ide jutottam én is, s megkaptam erről még az alapszabályok kihirdetése előtt az 1949. november 16-án kelt, nyomtatott értesítést, s 1952 decemberében az Akadémiai Értesítő számában az új alapszabályok szövegét. Ebből végre megtudtam, hogy mi a helyzetem az Akadémiában, mert szóbeli érdeklődésemre választ nem adtak, s máig sem sikerült megtudnom, hogy velem együtt kik tartoznak ebbe a mellékvágányra, jobban mondva holtvágányra tolt csoportba. Csak barátaimnál való érdeklődésem révén értesültem megnyugtató módon arról, hogy nem kell szégyenkeznem e degradálás miatt, mert a régi egyetemi professzorok, s más régi érdemes tagok mind velem együtt tartoznak ebbe a csoportba. Azt is hallottam, persze nem hiteles forrásból, hogy ennek az intézkedésnek nemcsak ideológiai, de anyagi háttere is volt. Az új szabályzat szerint megmaradt rendes és levelező tagok ezentúl havi illetményt kapnak, tehát azok létszámát szűkebbre szabták és nagyon természetesen csak olyanokat vettek oda be, akikre ideológiai szempontból számíthatnak, s így lehetővé válik új, fiatal tagok felvétele.”
Mindezek ellenére sikerült visszatérnie a tudományos élet peremvidékére: 1954 után megjelent évente egy-két írása a Hadtörténelmi közleményekben – szigorúan csak a Rákóczi-szabadságharc témaköréből. Sőt még tudományos fokozatokat is szerzett. 1966-ban hunyt el Budapesten.
Markó munkásságának jelentős részét teszik ki a Hadtörténelmi Közleményekben és a Magyar Katonai Szemlében megjelent történelmi értekezések. Témájuk már a kezdetektől fogva leginkább a Rákóczi-szabadságharc korának kérdései, de találunk más fókuszú írásokat is, mint pl. Magyar csapatok Mária Terézia királynő háborúiban: 1740–1780; A francia forradalom és a napoleoni idők magyar katonája; Hadik András altábornagy berlini vállalkozása 1757. október 10–23-ig, stb. 1939-es az általa sajtó alá rendezett, bevezetővel ellátott és jegyzetelt – a Magyar Szemle kiadásában megjelent, igen szép kiállítású – gróf Zrínyi Miklós prózai munkái. Lukinich Imrével együtt szerkesztette a Sorsdöntő csaták című monumentális kétkötetes tanulmánykötetet.
Önálló monográfiaként jelent meg az Akadémia kiadásában 1934-ben a II. Rákóczi Ferenc a hadvezér, illetve a Magyar Szemle népszerű és kiválóan szerkesztett Kincsestárában a II. Rákóczi Ferenc című kismonográfia a következő évben, majd ugyanitt a gróf Zrinyi Miklós 1942-ben. Írt összefoglaló munkát Magyarország hadtörténete címmel (Országos Közoktatási Tanács, „Nemzetnevelők Könyvtára”, 1943). Utolsó nagyobb önálló munkája a Futaki gróf Hadik András tábornagy volt, 1944-ben.
A II. világháború után a Rákosi-korban „kakukktojásként” említhető az 1950-es (!!!) Zrínyi Miklós levelei – bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva közzéteszi Markó Árpád. (Vagy valaki elnézett valamit, vagy szabotázs történt…)
S végezetül meg kell említenünk, hogy hátrahagyott visszaemlékezéseit Tudós és katona címmel két példásan szerkesztett kötetben közzétette Kincses Katalin Mária és Mészáros Kálmán (HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014 – neten megtalálható).