Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Áldásy Antal 1869-ben született Pesten, itt végzi iskoláit is, s 1890-ben bölcsészdoktori oklevelet szerez. Ezt követően tanul Bécsben és Olaszországban. „A Magyar Nemzeti Múzeum levéltári segédőre (1898–1902), őre (1902–1910), igazgatóőre és a levéltári osztály vezetője (1910–1912) [a ma már furcsán hangzó „múzeumi őr” titulus tudományos rangot jelentett, bár ezzel még a kortársak egy része sem volt egészen tisztában…]. A budapesti tudományegyetemen, ill. a Pázmány Péter Tudományegyetemen a középkori magyar történelem magántanára (1898–1912), ny. r. tanára (1912–1932).” – olvashatjuk róla a Nemzeti Örökség Intézetének honlapján.
Áldásy Antal (1869–1932)
Az Akadémia 1908-ban levelező, majd 1926-ban rendes taggá választotta. 1932-ben hunyt el, régi szívgyengesége következtében.
Külső történésekben vélhetőleg kevéssé dúskáló élet, viszont annál nagyobb és szerteágazóbb tudományos életmű – mintha nem a való világban, hanem a szellem szférájában létezett volna már földi élete során.
Pályája kezdetén már a diplomatikához és a heraldikához fordult, de ekkor még „versenyben volt” nála az egyháztörténet is. Első terjedelmes munkája A nyugoti nagy egyházszakadás története VI. Orbán haláláig, 1378–1389 (1896, 560 old.) – ekkor 27 éves. Sok rövidebb publikáció után következett a korszak reprezentáns sorozatában, a Magyar Történeti Életrajzokban az Alsáni Bálint bíbornok életét feldolgozó kötet 1903-ban, majd a Hóman szerkesztette A magyar történettudomány kézikönyve sorozatban a téma máig alapvető rövid összefoglalása, a Címertan, utána a Szent István könyvek sorozatban A keresztes hadjáratok története. Emellett rengeteg kisebb tanulmány, valamint folyóiratcikk.
S ha ez így kissé „soványnak” tűnik, annak az az oka, hogy Áldásy inkább a szerkesztés, forrásközlés terén volt otthon – valamint Nemzeti Múzeumi munkájában és egyetemi oktatói tevékenységében.
Említsük először legnagyobb vállalkozását: 1904-ben kezdte közölni A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czímereslevelei köteteit – erről később. Sokáig szerkeszti a Turult, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ikonikus folyóiratát, s magának a társaságnak is alelnöke, majd elnöke. Kiadja 1926-ban a Magyar czímeres emlékek / Monumenta Hungariae Heraldica. III. füzetét – ezt még Fejérpataky kezdte a századfordulón, s a három „füzet” együtt a magyar könyvkiadás egyik legszebb produktumát jelenti. Szerkesztette továbbá – Thallóczy Lajossal együtt – a Magyarország melléktartományainak oklevéltára – Codex Diplomaticus Partium Regno Hungariae Adnexarum II. kötetét: Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198-1526.
És akkor lássuk „élete főművét”: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czímereslevelei 8 kötetét! Az első kötet megjelenik 1904-ben (500 oldalon), azután hosszú szünet, majd két évtizeddel később egy vékonyabb 2. kötet (300 old.). Áldásy 1932-ben meghal, de öt év múlva a sorozat folytatódik (1935–42), s még 6 impozáns (500–600 oldalas) kötettel válik teljessé, melyeket Czobor Alfréd rendezet sajtó alá. Ennek történetéhez hosszabban idézzük Dr. Áldásy József, ny. belügyi h. államtitkár, történészünk testvérének előszavát. Tesszük pedig azért, mert egyetlen életmű, egyetlen könyvsorozat históriáján jócskán túlmutatva, rávilágít a XX. századi magyar könyvkiadás rákfenéjére, ahol a „pénzhiány” egyfajta deus ex machina-ként működik, amire mindig lehet hivatkozni, amivel mindent meg lehet indokolni, de amivel legfőképpen minden „nem-cselekvést” meg lehet magyarázni. Akkor az előszó:
„Antal bátyámnak 1932. évi július hó 14-én történet elhalálozása után iratai rendezése közben rátaláltam két vaskos kéziratkötegre abból a nagy szorgalommal egybeállított munkájából, melynek első és második kötete nyomtatásban mint A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára címjegyzékének II. sorozata »Címereslevelek« címen jelent meg és heraldikusaink közkeletű kézikönyve.
Elhalt bátyám elbeszéléseiből tudom, hogy (…) szinte fanatikus odaadással foglalkozott a történelem két segédtudományával, a heraldikával és a geneologiával. Különösen kedvelt passziója volt a Nemzeti Múzeum címeresleveleinek tanulmányozása és minden tehetőt elkövetett, hogy a Nemzeti Múzeum gyűjteménye minél jelentősebben gyarapodjék. Nemcsak belföldön, de külföldi útjain is kutatott, úgy családoknál, mint a könyvkereskedőknél és antikváriusoknál a magyar címereslevelek után. Úgy tudom, hogy nagyrészt az ő gyűjtőszenvedélyének tulajdonítható, hogy amíg a »Címereslevelek« első kötetének 1904-ben történt megjelenésekor a Nemzeti Múzeumnak ilynemű anyaga csak 631 drb volt, bátyám munkájának 1930. évben történt lezárása idejében ez a szám oly magasra emelkedett, hogy a Kézirattár anyagával együtt már mintegy 5000 címereslevél leírása lett volna közölhető. De csak lett volna, mert – ami bátyámnak sok szomorúságot okozott – az arra illetékesek a mintegy 5 hatalmas kötetre menő kézirat kinyomatását, utalva a háború-okozta nehézségekre, majd a forradalmi állapotokra és az ezeket követő valutaromlásra, egyre elodázták, s csak 1923-ban, majd 1930-ban sikerült végre a »Címereslevelek« második kötetének egy-egy, mindössze 10–10 ívet kitevő füzetét megjelentetni.
Bátyám folyton aggódott – még egy évig tartott súlyos betegsége alatt is –, hogy az a sok fáradság, melyet e munkájára fordított, hiábavaló volt, egyszerűen feledésbe fog menni az egybeállított anyag, s idővel talán még a kézirat is elkallódik. Gyakrabban mondtam neki, hogy vegye vissza a Nemzeti Múzeumnak átadott kéziratát és őrizze meg saját könyvtárában. Erről ő hallani sem akart, mert azt önzetlenül a Nemzeti Múzeum tulajdonának tekintette. Úgy látszik azonban, hogy egyenként kezdte haza hozni az első kéziratkötegeket és írógéppel másolatokat készíttetett róluk, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy legalább a másolatok maradjanak birtokában.
Így találtam hagyatéki iratai közt az említett két köteget, már legépelve. Minthogy pedig az elmúlt 1936. évben már negyedik évfordulója volt annak, hogy bátyám elhalálozott, és nem láttam jelét annak, hogy a munka folytatólagos kiadására sor kerülhetne, elhatároztam, hogy bátyám ezen munkáját saját költségemen kinyomatom, és a magyar tudományos köröknek hozzáférhetővé teszem.
A »Címereslevelek« kéziratának további hét kötegét ezért felkutattam a Nemzeti Múzeumban és dr. Fitz József úr, a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtára igazgatójának hozzájárulása után hozzáláttam a III. kötet kinyomatásához. Miután nem vagyok szakember (…) felkértem bátyám régi barátját, Czobor Alfréd főlevéltárnok urat, hogy a munka sajtó alá rendezésének fáradságos részét vállalja.
Czobor főlevéltárnok úr buzgó és fáradhatatlan munkásságának tudható be, hogy a »Címereslevelek« III-ik kötete a kinyomatás tekinttében történt elhatározásom után alig 6 hónapra már elhagyhatja a sajtót, pedig a kötet körülbelül 32 ívet tesz ki, 129, a szövegbe nyomtatott címerrajzzal. (…)
Adja Isten, hogy a további kötetek kiadása megfelelő időben szintén ily jól sikerüljön, s talán két-három év múltán a munka teljes egészében elhalt bátyám emlékére megjelenhessen.”
Ha nem is két-három, de hét év alatt megjelentek. Mit lehet erről mondani? Ki tudja ma már, mi állhatott a háttérben? Sem Hóman, sem Zichy István (a Nemzeti Múzeum két hosszabb ideig hivatalban lévő vezetője a korszakban) nem vádolható smucigsággal kulturális ügyekben. Hogyan sikkadt el a dolog, amíg aztán egy lelkes – és némi anyagiakkal rendelkező – családtag akarata kilendítette a holtpontról? Érdekes lenne ezt tudni – de a nyilvánvaló tanulság enélkül is könnyedén levonható.